1. fejezet - ...azt hiszem, hogy ez nekem nem megy

Az életem maga a Tökély, gondolhatják az emberek.

Nos, ezennel máris kiábrándítok mindenkit. Bár valóban nincs okom panaszra, hiszen van egy jó állásom – ezzel szintén vitába szállhatnék, mert csak egy szimpla pincérnőcske vagyok. Van fedél a fejem felett, van egy csodálatos Öcsém, akit mindennél jobban imádok, és akad néhány barát is a listán. Talán egy kezemen meg tudom számolni azt a néhány barátot.

Ha mindenem megvan – állás, otthon, család, barátok – akkor mégis miért nem vagyok elégedett az életemmel? A válasz egyszerű: hiányzik valami.

Most biztosan azon gondolkodik mindenki, hogy ezek után mi az, ami hiányozhat a Tökélyből. Egy Társ. Egy Társ, aki mellettem van, ha szükségem van rá. Egy Társ, akinek szüksége van rám. Egy Társ, aki szeret... akit én szerethetek. Egy szóval: SZERELEM.

Ez az, ami hiányzik a Tökéletes Életemből. Sokszor hittem azt, hogy "Igen, Megtaláltam a Társamat", de végül tévedtem. Többször egymás után. Tévedések sokaságát tudom a hátam mögött, ami egy újabb listára adna okot. Elég sok kapcsolatban volt részem az éveim során, kaptam hideget-meleget egyaránt. Nem vagyok mindre büszke, sőt, ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és inkább hagynám a fenébe a hímneműeket.

Többféle – ha lehet így fogalmazni – típussal próbálkoztam az évek alatt. Jófiúk és rosszfiúk egyaránt. Üzletemberek vagy épp teljesen hétköznapi dolgozó férfiak. Voltak idősebbek, és akadtak velem egykorúak is az elfogyasztottak között. Gondoltam, valahol csak találok már valakit, akinek épp rám van szüksége, és akire nekem van szükségem. Gondoltam... de minek?

Nagyon jól kezdődött minden kapcsolat, soha nem volt probléma a kémiával, mielőtt még egyetlen szót is váltottunk volna, már izzott köztünk a levegő minden esetben. Minden típusnál. Viszont hiába indult jól a dolog, nem volt hosszú életű egyik próbálkozás sem. Egy idő után megváltoztak a dolgok.

Az idősebb partnereim már a családalapításon kezdtek gondolkodni; úgy éreztem mintha csak az lenne a feladatom majd évek múltán, hogy potyogtatom magamból a kölyköket és mindentudó háztartási gép lesz belőlem. A velem egykorúak pedig folyton bulizni akartak még. Korban egyidősek voltunk, de csak ott. Ők még nagyon fiatalok voltak fejben... míg a velem egykorúak néhány hónap után dobbantottak mellőlem, addig az idősebb férfiak esetén én mondtam ki a búcsúszót. Még tele voltam álmokkal, és a függetlenségemet sem akartam feladni. Még nem...

Aztán találkoztam valakivel... Valakivel, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet.

* * *

Egy szeles őszi délután egy helyes és fiatal srác toppant be a kávézóba, ahol dolgozom. Az első pillanatban szimpatikus lett, és úgy érzékeltem, hogy én is elnyertem a tetszését. A mosolya és az esetenkénti oldalpillázások legalábbis erre engedtek következtetni.

A szeles nap után rendszeres vendég lett a kávézóban. Nem volt konkrét időpont az érkezésének, egyszer csak befutott, rendelt valamit, majd a számla rendezése után távozott. Az egész kínálatunkat háromszor végigkóstolta. Itt vált először gyanússá a dolog.

Néhány hétig bőszen kerülgettük egymást, de a köszönésen és rendelésen kívül egyetlen szót sem váltottunk egyik alkalommal sem. Végül összekapart némi bátorságot, amihez nagyban hozzájárult az aznap fogyasztott soju is, és elhívott randira. Némi habozás után, és nagyjából a harmadik „Volna kedved meginni velem valamit valahol?” kérdés hallatán beleegyeztem. Kétszeri nemleges válasz után egy igennel feleltem az alig hallható kérdésre. Egy próbát megér... gondoltam én.

Természetesen az én édes Kisöcsém mindenben támogatott. Amint megemlítettem neki ezt a bizonyos fiút, azonnal rávágta, hogy most biztosan megtaláltam azt, akire vártam. Kiröhögtem. Egyenesen a képébe nevettem szerencsétlen testvéremnek. Valljuk be, de őszintén: négy évvel fiatalabb tőlem az illető. Soha nem kezdtem tőlem fiatalabbal. Mindig is úgy véltem, hogy azok a pasik csak inkább egy pótanyát keresnek a barátnőjükben, nem pedig egy Társat.

Az Öcsém mellett még ráadásul drága Barátnőm is győzködött, hogy fogadjam el a meghívást, és ne törődjek a korral. A mai világban ez már nem számít. Lehetséges, hogy épp ez volt az az érvelés, amit rögtön elfogadtam. Tény, ami tény: szerelemben a kor nem lehet mérvadó. Ha kedvelsz valakit, és az a valaki épp olyannyira kedvel, akkor nincs min agyalni. Bele kell vágni... így lett a két Nem-ből végül egy Igen.

* * *

Az első randink nagyon viccesen alakult. Szegény srác eléggé esetlennek tűnt, és nem igazán tudta, hogyan is közeledjen felém, így inkább átvettem az irányítást. Meglehet, hogy csak egy kis biztatásra volt szüksége, és miért is ne kaphatna egy kis löketet?

A kávézóhoz közeli parkot választottuk találkahelynek. Mivel meglehetősen kellemes volt még az idő, ahhoz képest, hogy merőben ősz volt, a séta mellett döntöttünk. Így legalább a friss levegőn voltunk, és nyugodtan tudtunk beszélgetni is. Esély, hogy jobban megismerjük egymást.

A park közepén egy hatalmas szökőkút állt, igazi romantikus rész a zöld övezetben. A szökőkutat padok övezték körül, tényleg filmbeillő látvány az egész hely. A legszebb, amit láttam életemben.

Az egész idő alatt csak sétáltunk egymás mellett monoton témákat kivesézve. Az időjárással kezdtük, aztán a várossal, végül a munkával. Munka... hm. Én a munkámról beszéltem, ő pedig a tanulmányairól. A szökőkúthoz érve megálltam az egyik padnál, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Ő leült a másik végére. Elmosolyodtam.

Ennyire megközelíthetetlen lennék? Tettem fel magamban a kérdést. Ekkor jött el ismét az ideje, hogy én legyek a kezdeményező fél. Nem rajongtam érte sohasem, jobb szeretem, amikor a másik fél kezdeményez, és hív játékba, mint amikor nekem kell megtennem az első lépéseket. De ez a fiú nagyon nem akarta átvenni ezt a szerepet. Hát, jó. Legyen!

Közelebb csúsztam hozzá a léceken, a combunk összesimult. Hirtelen elpirult, elkapta a fejét, maga elé kezdett bámulni. Láthatóan zavarba jött a közeledésemtől. Nem akartam már abbahagyni, ha már nekem kell vinnem a vezető szerepét, akkor folytatnom is kell.

Még közelebb húzódtam hozzá, most már a vállunk is finoman érintette a másikét. Nagyot nyelt, végül egy hangosabb sóhaj is felszakadt belőle. Megint elmosolyodtam. Kezei ökölbe szorulva hevertek a combjain, félő volt, hogy görcsöt kapnak az ujjai és fuccs a randinak, mert a helyi kórház sürgősségi osztályán fejeződik be a találka.

Felemeltem a jobb kezemet, két ujjamat a térdére tettem, és lassan sétálni kezdtem a combján, majd az ökölbe szorított kézfejéhez érve rásimítottam a tenyeremet a kezére, és gyengéden megszorítottam az ujjait. Játéknak indult, mégis bátorságot merített belőle.

Az ökölbe szorult kéz elernyedt a tenyerem alatt, majd egy gondolattal később megcirógattam a kézfejét, újra felsóhajtott. A mély lélegzet után végre megjött minden bátorsága, ami eddig mélyen bujkált. Összekulcsolta az ujjait az enyéimmel. Mindketten megnyugodtunk. Hiába nem látszott rajtam, rettenetesen ideges voltam legbelül, és csak tettettem a bátor nőt, akit meg lehet hódítani.

Tényleg nagyon édes volt, ahogy ott ücsörgött szó nélkül, azt hittem, hogy helyben megzabálom őt. Végre az én kétségeim is elszálltak, az arcát látva nagyokat nevettem magamban. Szinte biztos, hogy én lehettem az első idősebb nő az életében, akit találkára hívott. Ellenben arról fogalma sem volt, hogyan is kell a „magunkfajtával” viselkedni.

A hosszan vánszorgó perceket ismételten én törtem meg. Bár még mindig nem szavakkal... közelebb szerettem volna érezni magamhoz. Szorosabban bújtam hozzá. Már nem csak a vállunk simult a másikéhoz, hanem az egész felkarunk is. A fejemet a vállára hajtottam, újra felsóhajtott, de most az én ajkaim között is kiszaladt egy parányi lélegzetvétel. Megszorította a kezemet. Végre ő kezdeményezett, és nem én. Tovább akartam vinni ezt az édes játékot, nem akartam még megállni.

Megemeltem kissé a fejemet, és az orrommal finoman belebújtam a nyakába. Összerezzent. Szippantottam a parfümjéből egy kicsit, majd egy apró puszit nyomtam az arcélére. A paradicsomnál is vörösebb lett, egy zavart mosoly mögé rejtőzött az érintés után. Abban a pillanatban azt hittem, hogy most tényleg, igazán szerelmes lehetek. Azt hittem, hogy megtaláltam azt a Társat, akit eddig kerestem.

Az első randit egy második és egy harmadik követett. Szépen lassan megismertük egymást, egyre többet tudtunk meg a másikról, még kisebb titkokra is fény derült idővel. A szimpátiám ugyan továbbra sem csökkent a találkák alatt, de az igazi áttörés mégsem akart megjönni. Még mindig volt egy vékony fal, aminek le kellett omolnia.

Legalább a tizedik randinál tartottunk, mire először megcsókolt. Bár inkább nevezném félre sikerült arcra puszinak, mint csóknak. Az ajtóhoz érve a szokásos búcsúzás következett. Egyetlen gyors ölelés és két apró arcra adott puszi. De valahogy az első puszi mellé ment, így máris kimaradt a második. Az arcom helyett a számat sikerült megérintenie puha ajkaival. Bevallom, hozzájárultam a dologhoz. Muszáj volt tovább lépnünk!

Édes volt, ahogy a szájához kapott kicsiny rémületében, a füle tövéig vörösödött, még inkább zavarban volt, mint az első randevúnk alkalmával. Megnyugtattam, hogy nem történt semmi baj, sőt, örülök neki, hogy végre változás állt be a kapcsolatunkban. Az első csók után valami megmozdult bennem. Megtört a jég. Leomlott a magas fal... azonban az álom egyszer csak véget ért.

Alig több mint fél éve voltunk együtt, amikor újabb fordulatot vett életem fonala. Olyan volt, mint egy rémálom. Egy horrorisztikus rémálom. Minden jól ment, nem volt semmi gond közöttünk, éreztem, hogy még egy szintet léphetünk majd, és még közelebb kerülünk egymáshoz.

Aztán egy este váratlanul beállított hozzám. Búcsúzni. Akkor és ott úgy döntött, hogy kiszáll az életemből.

- Nagyon jó veled meg minden – szólalt meg az ajtó előtt picit remegő hangon, – de azt hiszem, hogy ez nekem nem megy. – Se köpni, se nyelni nem tudtam. - Köszönök mindent, SungYeon-ah! – meghajolt, majd sarkon fordult, én pedig csak pislogtam magam elé.

Az egyetlen dolog, amit fel tudtam fogni, az a háta volt. Ahogy elsétál a kapuig, majd becsukja maga mögött, és távozik... végleg. Örökre. Egy világ omlott össze bennem. Remegve csuktam be a lakás ajtaját, és azonnal keresni kezdtem az okokat. Hol és mikor hibáztam? Mit kellett volna másként tennem, hogy ne így történjen?

         Úgy éreztem, hogy meghasad a szívem, összeomlik az életem, és belehalok a fájdalomba. Belepusztulok a kínba. Így is lett... belehaltam a szívemet marcangoló gyötrelembe.