2. fejezet - Miért tetted?

A fejem zúg. A lábfejeim zsibbadnak. A csuklóim lüktetnek. Éterhez hasonló szag csapja meg az orromat a következő adag oxigén beszívásakor. Régen éreztem már ehhez hasonló szagot... majd’ tizenöt évvel ezelőtt. Utoljára akkor, amikor a szüleim meghaltak, és ketten maradtunk az Öcsémmel.

A szemhéjaim ólom nehézségűek, próbálom felemelni őket, de még nem akarnak engedelmeskedni nekem. Hangokat hallok meg körülöttem, pusmognak a testem felett. De nem vagyok annyira észnél, hogy tisztán kivegyem a hangokat és a hozzá tartozó személyeket. Nyelek egyet, mintha csak egy szöges drótot igyekeznék lecsúsztatni a nyelőcsövemen. Kiszáradtam. Megköszörülöm a torkomat, hogy némi életjelet adjak.

- Ch~ dok~, u~ ren~ jön a Nő~r~? – hallom meg kicsit tisztábban a hangokat, de még nem teljes minden szó, a hang dallamossága viszont annál inkább ismerős.

- Mind~ elkö~ - feleli egy kevésbé ismerős tónus. – A l~fo~ az, h~ m~t felé~jen a Nőv~. U~na, m~ több~ tu~nk, és a kez~ is elk~d~ vé~.

- Ke~re van szü~?

- Sa~s n~ ez vo~ az el~ ilyen eset, ez~ ig~n. Szüks~ é~m.

Újra megköszörülöm a torkomat, a beszélgetés azonnal abbamarad. Bársonyos és meleg tenyeret érzek meg a kezemre simulni, finoman megszorítja.

- Sung-ah? – suttogja a fülemhez hajolva, tudom, hogy ki vagy. - Hallasz? – kérdezi még mindig halkan.

- Ig-en – motyogom erőtlenül, aztán megnyalom kiszáradt számat.

Lassan sikerül végre kinyitnom a szemeimet. Hófehér falak vesznek körül, az ágyam egyik oldalán gépek sípolnak, a testemből néhány vezeték lóg ki, a csuklóimat fehér gézlapok borítják. Oh, igen. Már emlékszem. Most már tudom, hogy miért vagyok itt. Egy kórházi szobában.

A fürdőszobában voltam egy üveg – de lehet, hogy az már akkor a harmadik volt – bor társaságában. Megengedtem a kádat vízzel, majd ruhástul bemásztam. Voltam annyira rendes magamhoz, hogy nem csak a hideg víz csapját nyitottam meg, hanem némi meleget is sikerült engednem, így kellemesen langyos volt a víz. Egy pengét vettem az ujjaim közé, a másik kezemben pedig a borosüveget szorongattam.

Hosszú perceken át zokogtam a kádban feküdve. Bár inkább óráknak lehetne nevezni; kerestem a kérdéseimre a válaszokat, de egyikre sem találtam magyarázatot. Végül megfogtam a pengét, és magabiztos mozdulatokkal felhasítottam mindkét csuklómon az ereimet, majd vártam, hogy örökre lehunyjam a szemeimet.

Ezért vagyok most itt. Ez egy kórház, és úgy látszik, hogy nem jártam sikerrel. Nem voltak elég mélyek azok a vágások, pedig azt hittem, hogy elég mélyen szántom fel a bőrömet hozzá.

- Üdvözlöm, Kim Kisasszony! – szólít meg egy fehérköpenyes alak, mire a nevem hallatán ránézek. – Dr. Choi MinHo vagyok, a kezelőorvosa. Hogy’ érzi magát?

- Khm. – újabb torokköszörülést hallatok a válaszom előtt. - Jó napot, Choi doktor! Mint aki felvágta az ereit.

- SUNGYEON! – kiált rám azonnal a kezemet szorongató alak. – Ez egyáltalán nem vicces!

- Kibummie? – pillantok az ismerős hang tulajdonosára. – Te vagy?

- Igen, SungYeon, én vagyok az! – Még mindig haragosan szólal meg, egy cseppet sem csökkent az ereje. – AZ ÖCSÉD! AKIT ITT AKARTÁL HAGYNI~! – hirtelen elcsuklik a hangja utolsó szavához érve.

- Mit keresel itt, Kibummie?

- MÉGIS HOL KELLENE LENNEM? – Újra felháborodik, képtelen visszafogni az érzéseit.

- Jól van, na! Ne kapd fel a vizet – mormogom kicsit magabiztosabban.

- Öhm, elnézést kérek – az orvos szakítja félbe a parázsvitánkat, amit magamban meg is hálálok. – Ezek szerint emlékszik, hogy mi történt Önnel?

- Igen, emlékszem – sóhajtom.

- Rendben, ez egy jó hír. Viszont van egy kevésbé jó hírem.

- Mi lenne az? – kérdezem kerek szemekkel.

- Mivel nem ez volt az első öngyilkossági kísérlete, mindenképp szükség van további kezelésre.

- Miféle kezelésre? Agyturkászhoz kell mennem, vagy mi?

- Sung-ah – szorít a kezemre Kibum.

- Bocsánat – lesütöm a szemeimet, majd újra az orvosra nézek. – Szóval milyen kezelésről lenne szó?

- Pszichiátriai kezelésről. Nem csak egy egyszerű orvos vagyok, aki ellátja a betegeit, és konzultál is velük. Pszichológus vagyok, és kifejezetten az ilyen esetekre specializálódtam, mint az öné, Kim Kisasszony.

- Értem. Mennyi ideig fog tartani ez a kezelés?

- Ez csakis Öntől függ.

- Mikor lesz az első alkalom?

- Ennyire azért ne rohanjuk előre – mosolyodik el picit Choi doktor. – Az első dolga egyelőre az, hogy kikerül a kórházi ágyból, viszont erre még néhány napot várnia kell.

- Mégis mikor engedhetik ki, Choi doktor? – kérdezi Kibum kissé remegő hangon, újra az ujjaimra markol.

- Előreláthatólag még öt napig biztosan bent tartjuk. De ez szintén függ attól, hogy a kisasszony milyen gyorsan gyógyul. A hegek elég mélyek, nehezen forrhatnak össze, és kell a megfigyelés is.

- De azért fogadhat látogatót ebben az öt napban, ugye? – érdeklődik aggódva a kisöcsém.

- Természetesen – újabb mosolyra húzza a száját a doki és egy bólintással is megtoldja a nyugtató választ. – Ez kórház, és nem egy szigorított fegyintézet. Látogatási időben, és ha elég erősnek érzi magát hozzá a páciens, akkor fogadhat látogatót is, ellenben ha lehet, akkor kettőnél többen ne legyenek bent nála.

- Köszönjük szépen, Choi doktor! – hajol meg illedelmesen kicsi Kibumom.

- Szívesen! – viszonozza finoman a meghajlást. – Akkor magukra is hagynám Önöket! Később még visszanézek! – még egyszer meghajol, majd elhagyja a kórtermet.

Ketten maradunk az édes kisöcsémmel. Még mindig erősen szorítja a kezemet, leül az ágyra a lábaim mellé. A szemei könnyel telnek meg. Látom rajta, hogy tudni akarja, miért tettem. Miért akartam eldobni magamtól az életet. Megint. Hiába tenné fel, nem tudnék rá válaszolni, mert én sem tudom.

Egyszerűen úgy éreztem, hogy itt kell, hagyjam a világot. De most, hogy ránézek Kibumra, a szívem összeszorul. Egyszer már voltunk hasonló helyzetben. Akkor is épp így ültünk. Én az ágyban, ő pedig a kezemet szorongatta. A szüleink halálakor is úgy döntöttem, hogy kiszállok, nem csinálom tovább.

A repülő-katasztrófa után, amiben a szüleink az életüket vesztették, összeomlottam lelkileg, és követni akartam őket. Az akkori kísérletem után megígértem Kibumnak, hogy soha nem hagyom magára. Történjék bármi, mindig mellette leszek. Ezt az esküt tettem, amikor magamhoz tértem. Hogy’ lehettem ennyire önző alak?!? Legszívesebben szemen köpném magam, amiért ezt tettem az Öcsémmel. Megszegtem az adott szavamat.

De abban a pillanatban annyira kétségbe estem, hogy nem láttam kiutat. Lehet, hogy az alkohol se volt épp a legjobb választás a bánatom enyhítésére és tanácsadónak se volt az. Talán ha nem öntök fel a garatra, nem ütöm ki magam ennyire, akkor meg se fordul a fejemben, hogy a pengéhez nyúljak. Talán.

Hosszú perceken át bámuljuk egymást. Némán. A tekintetünk fokozatosan elmélyül.

- Sung-ah – szólal meg közel húsz perces szemezés után. – Miért tetted ezt? – suttogja.

- Nem tudom, Kibummie – motyogom. – Szeretnék válaszolni a kérdésedre, de nem tudok – lesütöm a szemeimet.

- Ugye köze van ahhoz, hogy szakított veled JinKi? – alig hallhatóan kérdezi.

- JinKi. Igen. Köze van hozzá. Meg az alkoholnak is.

- De megígérted, hogy többet nem csinálsz ilyet! – megemelkedik a hangja. – Anyáék sírjánál esküdtél meg rá, hogy téged nem veszítelek el, és mindig mellettem leszel! Ráadásul azt is megígérted, hogy többet nem próbálod meg eldobni magadtól az életet! – szemrehányóan dobálja felém a szavakat, jogosan.

- Tudom, Kibummie, tudom.

- Miért tetted? – kicsordulnak a könnyei.

- Kibummie – kinyújtom felé szabadon lévő kezemet. - Gyere ide!

Még közelebb húzódik hozzám, szorosan átkarolja a derekamat, a karjaimat a nyakára fonom. Erősen ölelem magamhoz a testét. Minden egyes szava visszahangzik a fejemben, jogos volt a letolás és sajnos a kiborulása is.

Halk zokogásba kezd, a teste finoman rázkódik a karjaimban. Én sem bírom tovább, utat engedek a könnyeimnek. A gépek sípolása mellett egyedül a sírásunk hallatszik. Kibum egyre jobban bújik hozzám, egyre erősebben karolja át a derekamat. Viszonzom az ölelése erősségét, hosszan végigsimítok a hátán, felsóhajtunk mindketten, majd apró puszit adok az arcára. Végre kicsit apadnak a könnyeim.

- Sajnálom, Kibummie. Nagyon sajnálom – suttogom a fülébe.

- Ne csináld ezt többet, kérlek – dünnyögi könnyes válaszát.

Lassan lefejtem róla a karjaimat, ő is elengedi a derekamat. Tudom jól, hogy retteneteset hibáztam. Megfogom mindkét kezét, és határozottan megszorítom őket. Halvány mosoly rajzolódik ki szépen ívelt ajkain, én is óvatos mosolyra húzom a számat. Látom a szemében a megkönnyebbültség jeleit, így én is fellélegzem. Hogy’ lehettem ennyire ostoba, hogy megint meg akartam halni?! Ennyit egyetlen pasi sem ér! Tudom jól!

A ki nem mondott, saját szidalmazásaimat egy halk kopogtatás szakítja meg.

- Tessék? – szólal meg helyettem Kibum.

- Minyoung vagyok, bejöhetek? – érkezik azonnal a válasz az ajtó mögül.

- Minnie? – kitágulnak a pupilláim, kidülledt szemmel meredek az öcsémre. – Kibum?! Te mondtad meg Minnie-nek, hogy mi történt? – háborodok fel.

- Épp velem volt, amikor rád találtunk! – teremt azonnal rendre, miközben felpattan az ágyról.

- Khm. Bejövök!

Óvatosan nyílik a térelválasztó, a gyümölcsös parfümjének lágy illata előbb ér el hozzám, mint Minyoung. Lassan szedi a lépteit felém. Könnyes szemekkel méri végig a testemet, a kötéseimen leragad a tekintetével. Nagyot nyelek, ő pedig mélyet sóhajt. Azt hiszem, hogy ezúttal tényleg elvetettem a sulykot, és hatalmas baromságot csináltam. Minnie az ágyhoz érve megáll előttem, apró mosolyra húzza a száját.

Ez a görbület megnyugtat. Talán nem fog egyből a torkomnak esni a történtek miatt. Persze magamban halkan fohászkodom, hogy megússzam a letolást, de az imám nem talál meghallgatásra. A mosolya eltűnik, szigorúan meresztgeti rám sötétbarna íriszeit. Ajaj! Most bajban vagyok. Nagy bajban. Újra nagyot nyelek, majd bűnbánó kiskutya módján lesütöm a szemeimet.

- Sungyeon! – szólal meg kicsit emelkedett hangon. – Tisztában vagy vele, hogy mit tettél, Kim Sungyeon?!

- Min. Khm. Minnie – motyogom.

- Ne becézgess, Sungyeon! Ez most nem az a pillanat! – mordul rám még mindig ingerülten. – Tudod te, hogy min mentünk keresztül Key-el, amíg magatehetetlenül feküdtél az ágyban egy teljes napig? Tisztában vagy vele, hogy mit kellett nekünk átélnünk? Tudod, hogy milyen érzés rád találni a kádban, vérben úszva?!

- Minyoung – suttogom, a könnyeimmel küszködve, teljes mértékben igaza van.

- Unnie – megremeg a hangja, az idegesség eltűnt belőle. – Tudod, hogy mennyire aggódtunk miattad, Unnie?

Minyoung leguggol az ágyam mellé, a kezeit a vállaimra simítja. Homályos tekintettel néz rám, halkan felszusszant. Megint elszorul a szívem. Tényleg egy rohadt önző alak vagyok, amiért ezt tettem. Egyikükre sem gondoltam. Csak magamra. Minden dorgálást megérdemlek, mert nagy baromságot csináltam.

- Minnie, nagyon sajnálom! Bocsáss meg, kérlek!

- Unnie, csak ne csinálj ilyet többször! – a vállaimra szorít.

- Megígérem – nagyot bólintok.

- Az utolsónál is pontosan ezt mondtad – jegyzi meg az orra alatt Kibum. – Mégis hol vagyunk most?

- Tudom, Kibummie, tudom. És tényleg nagyon sajnálom! – erősen küszködök a könnyeimmel.

- Nah, Key, elég lesz! Szerintem már rájött, hogy mekkora butaságot csinált.

- Igen, Minnie, én is így látom!

Minyoung átsétál az ágyam másik oldalára, kicsit megigazítja a takarómat, és elhelyezkedik az ágyam szélén. Elengedem Kibum egyik kezét, és Minnie ujjaival kulcsolom össze őket. A könnyáradat csillapodni látszik mindhármunknál, lassanként megnyugszunk. Hosszú percekig ülünk némán egymás mellett, mindketten erősen szorítják a kezeimet, a szemükből az aggódás még mindig nem tűnt el. Nagyokat sóhajtok, és meglehetősen kerülöm a pillantásukat is. Szégyellem magam.

Choi doktor is visszatér a kórterembe, sietve elvégez néhány apróbb vizsgálatot, és tájékoztat a korábbi eredményeimről is. Egyelőre jól vagyok. Szerencsére időben találtak rám Kibumék, így a vérveszteségem minimálisnak mondható, nem volt szükség komolyabb beavatkozásra, de azért kicsit mélyebbre sikerültek a vágások, mint ahogy azt gondoltam. Eleinte még Choi doktor sem értette, hogy’ úsztam meg ennyivel, komolyabb veszteséget kellett volna okoznia ezeknek a vágásoknak. Valaki nagyon nem akarta, hogy idő előtt távozzak.

A túlélésem természetesen a gyors ellátásnak is köszönhető. Szerencsémre Minnie nem esett azonnal kétségbe, ahogy meglátta az élettelen testemet, egyből betekerte a csuklóimat egy szétszakított pólóval. Szegény Kibumot azonban sokkolta a látvány. Ahogy visszaemlékezett a pillanatra, a hangja megremegett, a szemei újra könnyel teltek meg. De ezen nincs mit csodálkoznom. Sajnos az első alkalommal is ő talált rám, ráadásul teljesen egyedül, és még gyerek volt. Alig múlt kilenc éves, amikor ott feküdtem a fürdőben kiütve egy halom üres gyógyszeres flakon között.

Tényleg eszetlen vagyok, hogy ezt tettem. Végig lesütött szemekkel hallgatom az orvosomat, ahogy még egyszer beszámol mindenről. Időközben jött egy fiatalabb nővér is, hogy lecserélje a kötéseimet. A látvány engem is sokkolt. Majdnem csontig vágtam a bőrömet. Nem csak szimplán felsértettem, biztosra akartam menni. Óriási és tátongó hegekkel van tele mindkét csuklóm. Nem tudom, hogy mennyit ihattam aznap, hogy ennyi vágást tegyek magamra, és ilyen mélyre is sikerüljön némelyik. Ennyire kétségbe estem volna? Lehetetlen...  A nővérke miután feltette az újabb kötéseket, bevetet velem egy adag fájdalomcsillapítót meg egy kis nyugtató is kerül a tabletták közé, majd távozik. Choi doktor is elköszön mindannyiunktól, a mai nap már nem lesz több vizsgálat, csak pihennem kell.

Minnie és Kibummie visszaül az ágyam szélére, egyszerre fognak a kezeimre, gyengéden megszorítják az ujjaimat. Nagyokat sóhajtoznak mellettem, de végre halvány mosoly is megjelenik az arcukon. Én is elmosolyodom. Bár az én görbületem merőben különbözik az övékétől. Hálás vagyok nekik. Mérhetetlenül hálás. Soha nem fogom tudni ezt megköszönni Nekik! Nekik köszönhetem az életemet! Miattuk vagyok még mindig itt!

A látogatási idő vége hamar elérkezik. A családomnak pedig távoznia kell, egyikük sem maradhat velem éjszakára. A legnagyobb bánatomra. Pedig most semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy odabújhassak mindkettejükhöz. Fájó szívvel hagynak itt, én még fájóbbal búcsúzom tőlük, de sajnos a szabályokat be kell tartanunk. Mindketten szorosan magukhoz ölelnek, megpuszilgatják az arcomat és a homlokomat is.

Szinte még ki sem lépnek a helyiségből, máris hiányozni kezdenek. Alig várom, hogy újra lássam őket! Hosszú lesz minden egyes éjszaka, amit nem tudok velük tölteni. De mégis van valami, ami jobban nyomja a lelkemet, mint az, hogy most elmentek.

         Remélem, hogy egyszer majd megbocsátanak nekem. Főleg Kibummie. Azt hiszem, hogy amint kikerülök innen, képes leszek lábra állni, és emberek közé is mehetek, elcipelem őt egy óriási bevásárló-körútra. Mindent megveszek neki, amit csak meglát, és felragyog tőle a szeme! Tudom, hogy ez nem lehet kárpótlás arra, amit tettem, nem lehet engesztelés a fájdalomra, amit okoztam neki, de talán egy kicsit enyhíthetek rajta. Egy kicsit csak. Már csak meg kell gyógyulnom, hogy végre megint együtt legyünk. Úgy, mint néhány nappal ezelőtt. Boldogan.