24. fejezet - Tökéletesen boldog... [Befejező rész]

JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, majd vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!

Újra és újra nagyot nyelek, remegő térdekkel állok JongHyun előtt, a korábbi bátorságom teljesen elhagyott. Mindkét kezemet megfogja, finoman megszorítja őket, majd lassan közelebb húz magához. Ösztönösen ülök az ölébe. Combjaim közé fogom lábait, miközben mélyen a szemembe néz. A szívem vadul kalapál a mellkasomban. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek. Ismét tanácstalannak érzem magam. Épp, mint amikor magamhoz akartam ölelni a második nálunk töltött éjszaka reggelén vagy épp, mint az étteremben. Tanácstalan vagyok.

JongHyun melegséget árasztó tenyerei a derekamon pihennek, hüvelykujjaival finoman cirógatja a testemet, mélybarna pillantásában teljesen elveszek, az édes mosolyától még a lélegzetem is eláll. Megszűnök létezni tőle. A szívverésem lassan csillapodik, ahogy a sóhajaim is lassulnak.

- Jól vagy? – súgja, az egész testem belebizsereg az édes dallamba.

- Ig-en. N-nem. Ahh... nem tudom. J-jól... a-azt hiszem.

- Noona – nevetős sóhaj szökik ki imádnivaló ajkai között -, nyugodj meg – suttogja fülembe édes szavait.

A hangjára újfent remegéssel válaszol a testem, de valahol meg is nyugszom a dallamosságától. Karjaimmal átkulcsolom a nyakát, és közelebb húzom magamhoz. Az ölelésem azonnal viszonzásra lel. Fejét a mellkasomra hajtja, állammal megtámaszkodom finoman a világosbarna tincsein, halkan felsóhajtunk mindketten. Hosszú mozdulattal simít végig tenyereivel a hátamon, újra és újra megismétli a mozdulatait.

Egy eddig ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Egy ismeretlen, de annál jobb érzés. Vágyom erre az érzés. Nyugalom. Nyugalom és még valami. Mindig megnyugodtam, amikor magához ölelt, de ez az ölelés most mégis más. Biztonságban érzem magam. Ahogy Minnie mondta. Nyugalmat és gyengédséget árasztó karok biztonságot nyújtva ölelnek át.

Az orromat belefúrom a hajába, hosszan belélegzem az eső illatát, ami tincseiből árad, szorítok egyet a testén, álmodom. Hosszú percekig bújok hozzá egyetlen szó nélkül. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Örökké álmodni akarok, és soha többé nem akarok egyetlen pillanatot sem ébren tölteni.

Lazít picit az ölelésén, de én képtelen vagyok engedni, végül megadom magam. Kicsit engedek a szorításomon, finoman eltol magától, a tekintetünk újra találkozik. Ajkai továbbra is finom mosolyra állnak, elszakítja pillantását az enyémtől, és apránként feltérképezi az arcomat, majd lassan a fejem mögé nyúl jobb kezével, és matatni kezd a csatommal.

- Így – kiveszi a hajamból a csatot, és a kezembe nyomja -, most tökéletes – zavaromban teljesen elvörösödök, a hajamhoz nyúlok, JongHyun ujjai még mindig a tincseimmel játszadoznak.

- Attól azért messze vagyok – mosolygok, miközben a hajammal babrálok, hogy rendre utasítsam némelyik tincset.

- Noona – az ujjaimra szorít, és megrázza a fejét -, megint kezdesz butaságokat beszélni.

Totális vörösségben úszok a szavaitól, egyszerűen elolvadok ettől a pasitól. Imádom mindenét. Olyan nagyon tökéletes, meg sem érdemlem. De mégis lehet bennem valami, ha most itt ülök az ölében, és szórja felém szédítő bókjait. Mégsem lehetek annyira rossz, ha neki éppen rám van szüksége. Mert nekem rá van, ez már biztos. Minden sebemet begyógyította, semmi nem fáj, ami a múltban történt. Egyetlen tátongó hegem sincs, JongHyun eltüntette a sebhelyeket. Társra leltem. Egy tökéletes társra. Egy olyanra, akiről mindig is álmodtam. Akire mindig is vágytam. Mélyre süllyedek a Szerelem Tengerében, és nem vágyom arra, hogy bárki is megmentsen ezúttal.

Elengedi az ujjaimat, tarkómra csúsztatja a tenyerét, és lehúz ajkaihoz. Édes csókban forrunk össze. Lágyan simítja párnáit az enyémekhez, gyengédséggel és törődéssel telve. Szerelmesen. Igen. Érzem. Szerelmes csókkal ölel magához, majd néhány szívdobbanással később elválasztja ajkainkat egymástól. Későre jár. Meglehetősen későre...

Az ágy végén heverésző hálóruhámra nézek, szusszantok egyet, majd az anyag felé nyúlok. De JongHyun félúton megfogja a csuklómat, gyengéden megszorítja, majd nyakára vezeti kissé reszkető karomat. Kérdőn pillázok rá, majd azzal a lendülettel homárszínt veszek magamra, és csak egy féloldalas mosolyt kapok válaszul.

- Öhm. Szeretném felvenni a ruhámat.

- Nem lesz rá szükséged – suttogja fülemhez hajolva.

- Mire célzol? – próbálok nem vörösleni a szavaitól, és kellőképpen szigorúan nézni rá, de nem igazán hihető az alakításom.

- Semmire. Csak ne törődj a hálóingeddel.

Elengedi a csuklómat, arcával az arcomhoz hajol, és lassan végigvezeti tenyereit a hátamon. Puha párnáival megcirógatja a számat, érzékien közéjük szorítja felső ajkamat, aztán az alsóval is ugyanígy tesz, végül lágy mozdulattal átcsúsztatja vörös izmát a számba, és egy szenvedélyes, de mégis gyengéd csókban egyesülünk.

Tenyereivel hosszan simogatja a hátamat, mellkasomat közelebb préselem a testéhez, halkan sóhajtozom a csókba, lassanként hevíti fel a testemet, és kelti életre megint az elemésztő vágyat. Jobb kezét a tarkómra teszi, még tovább mélyíti a csókot, az én kezeim is felfedező útra indulnak a forró testén.

Nem bírok megálljt parancsolni magamnak, óvatosan lejjebb nyomom, és finoman ránehezedek. Bal kezemmel mellkasán garázdálkodom, az ingen keresztül is tökéletesen tapinthatóak kidolgozott izmai. Az eszemet veszi egy pillanat alatt. Jobb kezemet a tincsei közé bújtatom, és még jobban húzom ajkaimra. A szenvedély fokozódik.

Bal kezével bekíváncsiskodik a pólóm alá, lágyan megkarcolja körmeivel égető bőrömet, majd egyetlen határozott ujjmozdulattal kikapcsolja a melltartómat, és száműzi a testemről. Beleremegek az érintéseibe, tovább karmolássza a bőrömet. Felperzseli a vágyaimat. Kell nekem. Őrjítően vágyom rá.

Egyetlen határozott lendülettel fordít a pozíciónkon, így most megint én fekszem a hátamon, és JongHyun magasodik fölém. A vad csókot egy sóhajtásnyi pillanatra sem szakítja meg. Elveszem az érintéseiben. Az összesben. Halkan felnyögök, amikor megmoccan a csípőjével, a bőrébe mélyesztem a körmeimet.

Elszakítja párnáit az enyémtől, majd csókokkal beborítva indul el lefelé rajtam, és meg sem áll a nadrágomig. Ugyanarra a sorsra jut, mint a melltartóm. A földön végzi ez a ruhadarab is. Egész testemben remegek alatta; bármit is tervez, nem akarom, hogy abbahagyja. Semmi nem érdekel. Csak Ő.

Lágyan végigcsókolja alhasam vonalát, majd a csípőcsontomat is édes becézgetésekkel halmozza el, végül picit felemelkedik. Könnyed mozdulattal nyílik szét az ing, ami eddig takarta a testét, a nadrágom mellé kerül, de szinte azonnal követi azokat JongHyun nadrágja is.

Megint fölém magasodik. Forró bőre hozzám ér. Egybe olvadunk. Mámor. Szenvedély. Kéj. Őrület. Vágy. Vadság. Mindegyiket akarom. Őt akarom. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett, és egy őrjítő csókkal tapad a számra, lélegezni sincs időm, de mielőtt megszokhatnám az érzést, megint elszakad tőlem. Lágyan összeérinti még ajkainkat, majd finom mosolyra húzza a száját. Halkan zihálok alatta, még mindig reszketek.

Jobb kezével a tincseimet tekergeti játékosan, bal kezével gyengéden cirógatja az arcomat. Mélybarna íriszei Csillagként ragyognak rám, újra az arcomat kezdi méricskélni, a mosolya szélesedik kicsit. Átkarolom a derekát, és körmeimmel érzékien karmolászni kezdem fedetlen hátát, aztán az oldalán is elkalandozok, halk kuncogással egybekötve rázkódik meg a teste. Egy érzékeny pontra leltem. Akaratlanul mosolyodok el az édes kacajától. Bal kezemet a tarkójára teszem, és lejjebb húzom az arcát, hogy újra érezhessem ajkait az enyémekhez simulni. Hiányzik minden pillanatban. Soha nem lehet elég belőle. Az egész lénye nem lehet elég egy egész életre.

- Szia... – suttogja ajkaink közé.

- Szia. Mész valahova?

- Nem. Vagyis készülök – picit oldalra dönti a fejét.

- Hova szeretnél menni? – próbálok nem teljesen megrémülni a szavaitól, de nem nagyon megy.

- Holnap szeretnélek elvinni valahova.

- Hova?

- Majd reggel megtudod – orrával megpöcköli az orromat -, kis kíváncsim.

- De ugye most nem akarsz itt hagyni engem?

- Ne félj – bal kezét az arcomra simítja -, itt leszek egész éjszaka. Nem megyek sehova.

- Bizti? Itt leszel velem?

- Bizti – felkuncog – El sem mozdulok mellőled egész éjjel.

- Akkor jó. – bólogatok aprókat – Egy picit fázom.

- Irány a takaró alá, Noona! – elneveti magát, majd egy lendülettel felpattan.

Én is megemelkedem az ágyról, majd azzal a mozdulattal be is bújok a takaró alá, kicsit megigazgatom az anyagot, majd megemelem a nehéz anyagot. Széles vigyorral az arcán ugrik be mellém az ágyba, pontosan olyan fejet vág, mint egy kisgyerek, aki ehetett ebéd előtt a kedvenc sütijéből, a hátára fekszik.

Gondolkodás nélkül hajtom a fejemet a mellkasára. Heves. Zakatol a szíve a mellkasában. De ismerős ez a dobogás. Az én bordáim között is ugyanilyen a dübörgés. Átkarolja a testemet, jobb kezét a vállamra simítja, ujjaival gyengéden cirógatja a felkarom és a hátam egy részét.

Jobb kezemet a mellkasára teszem, és ujjaimmal játszadozni kezdek bronzszínű és bársonyos bőrén. A szívverése még mindig heves, ahogyan az enyém is. Tudom, hogy nekem miért lüktet ennyire a mellkasom. Vajon JongHyunnak is pontosan ugyanaz miatt dübörög? Olyan, mintha mindkettőnknek szétrepesztené a bordáit. Felsóhajtok.

Hm. Jobban belegondolva a dolgokba, JongHyun az első férfi, aki nálam tölti az éjszakát. Ő az első, akit beengedtem az ágyamba. Eddig mindig igyekeztem úgy intézni, hogy mindig a másik félnél legyen meg a dolog. De most valahogy örülök annak, hogy JongHyun az első. Az első és az utolsó. Még egy halk sóhaj szakad fel belőlem a saját boldogságomtól. Abbahagyom a játékot a felsőtestén, és inkább szorosan átkarolom a mellkasát.

Belebújok a nyakába, és mélyeket lélegzem a citrusos-cédrusos illatából, ezzel az aromával lélegzem ismét. A szemhéjaim elnehezednek, de erőszakosan visszatartom őket. Nem akarok aludni. Akkor véget ér az álom. Nem akarom lehunyni a szemeimet, álmodni akarok!

Felemelem a fejemet JongHyun nyakából, egymásra nézünk. Még egyszer utoljára elveszek a mélybarna óceánban. Egy hosszú és forró csók után megint a mellkasába temetem az arcomat, a szívverésünk lassul. Karjai védelmezőn ölelnek át, egyetlen biztos pontként kapaszkodom a testébe. Még egy halk sóhaj szökik ki a számon, végül az álmosságom utat tör. Engedek neki. Lecsukom a szemeimet.

Remélem, hogy másnap reggel, amikor újfent kinyitom őket, ez a sötétbarna szempár fog rám ragyogni és ezzel az édes mosollyal ébredek fel. Épp úgy, mint mielőtt behunytam a szemeimet.

* * *

Hosszú hetek óta nem aludtam ilyen jól, mint ma éjszaka. Boldogan csuktam le a szemeimet, csodás álmot láttam, és most boldogsággal telve nyitom fel őket újra. Vagyis még nem nyitottam ki őket, de már tudatomnál vagyok. Egy kicsit félek kinyitni a szemeimet, mert rettegek, hogy véget ért az álmom az éjszaka alatt. Félek. Még álmodni szeretnék. Egy életen keresztül.

Picit fészkelődöm az ágyban, talán megérzem JongHyun közelségét, és akkor azonnal meg is nyugodhatok. A hasamra fordulok, felhúzom a bal térdemet, és lassan kutatni kezdek a jobb lábammal. De szinte bele se kezdek a keresésbe, valaki szorosan hozzám simul hátulról, és belepuszil a nyakamba. Elmosolyodom. Mégsem vagyok egyedül! Betartotta a szavát! Itt maradt velem! Itt maradt egész éjjel, és még mindig itt van! Megtartotta az ígéretét...

Boldog sóhaj szakad fel belőlem, végre kinyitom a szemeimet, bár még kicsit homályos a külvilág. Óvatosan fordulok a másik oldalamra, de az ölelő karok nem eresztenek. Furakszom még egy kicsit, végül sikerül megfordulnom. JongHyun tekintetébe ütközik a pillantásom.

A mélybarna szempár melegséget és gyengédséget áraszt, a kissé telt ajkak finoman mosolyognak rám. A legszebb ébredés. Ez egy álom. Újra csak álmodom.

- Álmodom?

- Miből gondolod?

- Mert ez túl szép, hogy igaz legyen – gyorsan becsukom a szemeimet.

- Azt mondod? – végigsimít az arcélemen.

- Tényleg itt vagy? – motyogom, még jobban szorítom a szemeimet.

- Nyisd ki szépen a szemed, nem fogok eltűnni – súgja fülemhez hajolva, majd apró puszit nyom az arcomra.

Sóhajtok még egyet, nyelek egy nagyot, majd nagyon lassan kinyitom a szemeimet. Újfent JongHyun tekintetébe ütközöm. Még mindig melegséget és gyengédséget áraszt a szempárja, ahogyan az ajkai is édes mosolyra állnak. Valóság.

- Jó reggelt, Noona! – suttogja a fülembe, újabb puszit kapok.

- Jó reggelt – sóhajtom -, Jagiya.

- Hm? – felcsillannak a szemei – Minek neveztél? – fülével közelebb hajol a számhoz.

- Ja-gi-ya – taglalom nagyon halkan, majd én is megpuszilom az arcát.

Hirtelen mozdulattal ránt magához, a hátára vágódik, magával húz, és szorosan átfonja a karjait a testemen. Szinte már megfojt az ölelése. Levakarhatatlan mosoly ül ki az arcomra a tagadhatatlan boldogságomtól. Képtelen vagyok felfogni a helyzetet, nem bírok betelni vele. Boldogan bújok hozzá, és viszonzom úgy az ölelését, ahogy csak tudom és képes vagyok rá. Minden erőmmel.

Lazít az ölelésén, és édes puszikkal lepi el az arcomat. Felkuncogok. Picit megemelkedem, az alkarjaimra támaszkodom, és most én keresem JongHyun tekintetét. Homlokáról elsimítok egy tincset, és lassan végigsimítok az arcélén. Elmosolyodik.

Felülök az ágyon, picit kinyújtózkodom, törökülésbe helyezkedem, majd lassan gyönyörködni kezdek a látványban. Az elém táruló álomszép és csodálatos látványban. Egy Csillag fekszik a párnáim között. Egy Angyali Csillag. Álomszerű valóság. JongHyun is lassan felül az ágyon, nagyokat nyújtózik, apró nyöszörök törnek fel belőle.

- Gyere ide – kinyújtom felé a karomat -, ülj ide elém – megütögetem magam előtt a takarót.

- Miért?

- Ne kérdezősködj, csak ülj ide.

Sóhajt egyet, majd egyetlen szó nélkül engedelmeskedik. Befészkeli magát elém. A térdeimre támaszkodom, mindkét kezemet a vállaira simítom, majd gyengéden masszírozni kezdem. Óvatosan, és minden porcikáját finoman nyomkodom, halkan nyöszörög a mozdulataim nyomán. Igyekszem minél gyengédebb lenni hozzá, de a feszültség érezhető az egész testében. Az édes nyöszörgések biztosítanak arról, hogy jól végzem a munkámat. Élvezi.

Egészen a derekáig megyek, de belém bújik a kisördög, és megcsiklandozom az oldalát. Azon az érzékeny ponton. Elneveti magát, és eldől az ágyon. Megfogja az alkaromat, maga után húz, átkarolja szorosan a derekamat, elsimít néhány tincset a vállamról, és lassan végigvezeti ujjbegyeit a testemen. Nagyot sóhajtok.

Megint hosszú percek telnek el, de az is lehet, hogy egy teljes óra is az ébredésünk óta. Minden egyes másodpercet élvezek, amit JongHyun társaságában tölthetek. A boldogság pillanatait azonban egy furcsa hang szakítja félbe.

- Éhes vagy? – kérdezem mosolyogva.

- Egy kicsit – kuncog.

- Akkor ideje reggelizni – felülök az ágyon -, a többiek is biztos ébren vannak.

- Menjünk...

Felülünk az ágyon, kapok egy gyors puszit, majd gyorsan felveszi a ruháit, és én is magamra kapom a nadrágomat. Kicsit rendbe szedem a tincseimet, majd a csatom után kezdek kutatni. De már nem tudom feltűzni a hajamat, mert JongHyun kiveszi a kezemből. Az éjjeli szekrényemre teszi, és mosolyogva fordul felém. Kérdőn rebegtetem a pilláimat.

- Ne tűzd fel.

- De olyan, mint a szénaboglya.

- Nekem így tetszik! – a vállaimra szorít egy kicsit, majd belepuszil a nyakamba.

- Ha szeretnéd – vörös arccal motyogom magam elé, kicsit beletúrok még a hajamba fésülködés címén.

Összekulcsolt ujjakkal távozunk a szobámból, és vonulunk egyenes a konyhába. Még csak mi vagyunk ébren, a törpiek még édesen szenderegnek valószínűleg. Sebaj! Így legalább csupa finomsággal láthatom el az én kis Családomat. Bummie és Minnie mellé kaptam még egy kisöcsit és egy hugicát, nem is akárkiknek a személyében, és lett egy társam. Ő sem akármilyen társ.

JongHyunt leültetem az étkezőasztalhoz, és nekilátok annak a bizonyos reggelinek. Sürgök-forgok a konyhában, már majdnem teljesen elkészülök mindennel, mire halk csoszogások érkeznek a közlekedő felől. A három cselszövő totyog a konyha felé, KiBum mögött szorosan araszol MinGi is. Végignézek a kis csapaton. Minnie haja meglehetősen csapzott, nyakát lilás foltok tarkítják helyenként, TaeMin pedig óvódásokat megszégyenítő vigyorral az arcán ácsorog.

Bummie frizurája is meglehetősen összekuszált, és MinGi se találkozott nagyon azzal a fésűvel. És mintha az ő nyakukat is valamiféle harapásnyomok lepnék el. Ejjnyehát! Én bezzeg bírtam a véremmel... sajnos... Boldogan felsóhajtok.

- Jó reggelt a kis csapatnak! Gyertek reggelizni!

- Szia, Unnie!

- Noona!

- SungYeon-ah!

- Jó reggelt!

- Na, csüccs, mindenki az asztalhoz.

Túl sokat egyikünk sem tud távol lenni a párjától, így mindannyian lányok a fiúk ölében kötünk ki, és onnan fogyasztjuk el a reggelit. Csendesen elmajszolunk mindent, szinte el is fogy az összes étel, majd nagyokat szuszogva ülünk a maradékok felett percekkel később.

- Mit terveztetek mára? – szólalok meg kis idő múltán.

- Shopingolni megyek Gigivel – MinGi derekára szorít, majd apró puszit ad a nyakára.

- Egész nap?

- Csak szeretnék sok időt vele tölteni. Miért kérdezed, Noona?

- Csak érdeklődöm. Minnie? Te. Vagyis ti? Mit terveztetek?

- Öhm – picit elpirul -, még semmi konkrétat nem beszéltünk meg.

- Értem.

- Mit szólnátok hozzá, ha mi négyen elmennénk valahova? – reagál JongHyun.

- Mármint Minnie, TaeMin, te meg én?

- Igen – biccent, apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Igaz! Tegnap este megbeszéltük Hyunggal, hogy jó lenne együtt elmenni négyen.

- Komolyan? – összhangban kérdezzük MinYounggal.

Válasz már nem érkezik egyik fiú részéről sem, csak egy-egy édes mosoly. Elsőként kelek fel az asztaltól, leszedem a terítéket, és kicsit rendbe szedem a konyhát és az étkezőt. Minnie és MinGi készségesen segédkezik, de Bummie a kisajátítás mellett dönt, így elrabolja tőlünk a barátnőjét. Közelebb araszolok MinYounghoz. JongHyun és TaeMin az erkélyre vonul.

- Szerinted mit találtak ki?

- Fogalmam sincs. Nem mondott neked semmit se JongHyun?

- Csak annyit, hogy ma szeretne elvinni valahova.

- Ez nem valami sok. TaeMin is csak ennyit árult el.

- Akkor kénytelenek leszünk ennyivel beérni.

- Igen – felsóhajt -, de elég, ha csak velük lehetünk.

- Elég. Bárhol is legyen az a valahol.

Magamhoz ölelem MinYoungot, egy kicsit belebújok a nyakába. Mosolyogni vagyok képes. Lassú léptekkel érkeznek meg hozzánk a párjaink; JongHyun az én derekamat karolja át, TaeMin pedig MinYoung testébe kapaszkodik bele.

A következő pillanatban a két fiú lassan húzni kezdi a testeinket egymástól, de erősen kapaszkodom MinYoung testébe. Hiábavaló minden. JongHyun erősebbnek bizonyul, ahogyan TaeMin is. Elszakít a két fiú a Húgomtól. Perdülünk egyet, és az ő derekukat karoljuk át azzal a lendülettel. Átfonják a testeinket.

- Noona? – suttogja a fülembe.

- Mi az? – belebújok a nyakába.

- Haza kell mennem átöltözni, de utána szeretnék veled találkozni.

- Nem szívesen engedlek el – felsóhajtok -, de a muszáj nagyúr.

- Csak két órát kell kibírnunk egymás nélkül. Utána egész nap csak a tiéd leszek.

- Egész nap? Csak az enyém?

- Igen – lazít az ölelésén, és felemeli a fejemet a mellkasából -, egész nap – megcsókol -, csak a tiéd – újabb csókot ad.

Egész nap. Csak az enyém. Ismétlem magamban a szavait. Alig bírom felfogni a történteket. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ő mellettem van. De itt van. Érzem a számon és a derekamon. Itt van.

- Noona. Legyetek MinYounggal két óra múlva a Banpo hídnál.

- A... a Ban-Banpo hídnál? – nagyokat pislogok, szerintem csak a fülem cseng.

- Igen! – bólint, majd a húgomékra néz – TaeMin-ah?

- Cheonsa – fordulok én is MinYoung felé -, két óra múlva találkozunk a Banpo hídnál. Rendben?

- Igen. Banpo híd. Két óra múlva.

Nehezen válunk el a fiúktól, de végül sikerül búcsút vennünk tőlük, és együtt távoznak a lakásból. Egyfolytában azon agyalok, hogy vajon mire készülhetnek ezzel a négyes randival. Valami nagyon különlegeset találhattak ki. Már csak a találkozási pontból is kiindulva. Tiszta ideg vagyok. Mi lesz még itt?

- Noona? Mi indulunk. Későn jövök csak valószínűleg, de még nem tudom.

- Jól van Bummie. De mennyire későn?

- Nem tudom – elmosolyodik -, de úgysem leszel egyedül.

- Bummie! Nem erről van szó! Az öcsém vagy, és aggódom érted.

- Tényleg nem tudom, Sung-ah, de nem kell megvárnod. Inkább most törődj egy kicsit magaddal. MinGivel leszek egész nap.

Magamhoz ölelgetem az édes kisöcsémet, majd MinGit is átkarolom, végül ők is elhagyják a lakást. Ketten maradtunk a húgommal... meg a kérdéseimmel. Izgatott vagyok. Egy teljes nap JongHyunnal. Ezentúl akár több alkalommal is. Amikor nincsenek egyéb elfoglaltságaink. Egek! MinYoung finom érintése zökkent ki az újabb agyalásomból.

- Ideje lenne készülődünk, nem gondolod?

- De...

- Tudod már, hogy mit veszel fel?

- El se kezd, Minnie! Póló, nadrág, cipő. Ennyi!

- Jól van, na! Be ne kapjál már!

- Ne haragudj, Minnie! Csak ideges vagyok.

- Én is az vagyok, Unnie.

Még egyszer magamhoz ölelem imádott húgomat, végül a készülődés mellett döntünk a lelkizés helyett. Két óra nem is olyan sok idő, főleg úgy, hogy még oda is kell érni a hídhoz. Ráadásul nem is ártana egy icipicit csinosítani magamon. Legalább egy felsővel feldobhatnám a farmeromat.

Találok is egy aránylag esztétikusabb felsőt a pólónál, magamra varázsolom, majd némi szolidabb verziójú sminket is felkenek az arcomra. Most nem akarok hódítani. Most csak lenni akarok JongHyun mellett. Kifésülöm a kócomat, aztán a feltűzés mellett döntök. Miután elkészülök, visszacsoszogok a nappaliba, és ott várom meg imádott hugicámat.

Alig pár perccel később meg is jelenik. Ragyog. Épp úgy, mint a randija napján. Mosolygunk egy sort egymásra, felkapjuk a táskáinkat, belebújunk a cipőkbe, karon fogjuk egymást, és teljesen üresen hagyjuk a lakást. Leintünk egy taxit, vigyorogva, de kissé idegesen szállunk be az autóba, és indulunk el a Végzeteinkhez.

Egy kicsit előbb érkezünk meg a találkahelyre a fiúknál, de talán így van időnk picit lenyugodni, mert az út alatt nem nagyon sikerült. Talán. Egy picit. Idegesen sétálunk a híd felé, legalábbis én már egész testemben remegek. Letelt az a bizonyos két óra. MinYounggal megtámaszkodunk egy kicsit az egyik korlátnál, és a sétáló utcát kémleljük tovább. Hátha feltűnik valamelyikünk párja. Talán.

- Ugye nem történt semmi baj velük? – remegős hangon kérdezem.

- Ne aggódj, Unnie! Biztos csak valami közbe jött nekik.

- Remélem, hogy csak megcsúsztak időben, és nem történt semmi komoly bajuk – reszkető kezekkel fogom meg MinYoung kezeit.

- Itt lesznek, Unnie! – elmosolyodik, az ujjaimra szorít.

Elengedem az ujjait, és újra magamhoz szorítom, hogy sikerüljön egy kicsit megnyugodnom. A karjai hatásosak. Az idegességem alább hagy, de nem múlik el teljesen. Még mindig aggódom.

- Nézd csak! – elengedi a derekamat, és oldalirányba biccent egy aprót.

- Oh...

A két fiú mosolyogva sétál felénk. Mosolyogva. De olyan mosollyal, amilyennel még soha eddig nem találkoztunk. Egyikük részéről sem. Tökéletesek. Mindketten. Elsőre még azt se tudom eldönteni, hogy melyik félistenre figyeljek jobban, bár annyira mégsem nehéz koncentrálnom. Az egyikük még mindig jobban vonzza a tekintetem.

Ahogy közeledik felém JongHyun, úgy kezd egyre szaporábban verni a szívem. Ez a két óra mégiscsak egy örökkévalóság volt, de mégis szeretnék felkészülni az újabb találkozásra. Csak még pár percet kérek, hogy összekaparjam magam.

A Tökéletes Idegen és a Tökéletes Csoporttárs végül megérkezik mindkettőnkhöz. Lélektükreik gyémántként ragyognak ránk, a mosolyuk varázslatos. MinYounggal egyszerre vörösödünk bele a látványaikba, egy másodpercre összenézünk, majd újra a Tökéletes Társaink felé fordítjuk a figyelmünket. Egy Tündérmesébe kerültem, és minden pillanata meseszép és csodálatos. Lassan végignézek JongHyunon, az ujjain megakad a tekintetem. Egyetlen szál piros tulipánt szorongat. Fél szemmel TaeMinre pillantok, az ő kezében egyetlen szál fekete tulipán bújik meg. Majdnem tátott szájjal nézünk a fiúkra.

- Noona – sóhajtja, és lassan felemeli a virágot -, szavak nélkül is érted, ugye? – elcsuklik kicsit a hangja.

- Igen – aprókat biccentgetek, elveszem a virágszálat, és hosszan belélegzem az illatát, végül összefonom ujjaimat JongHyun ujjaival.

- Cheonsa – pironkodva szólal meg TaeMin -, remélem, tudod, hogy mennyit jelentesz nekem? – felemeli a virágot, és MinYoung felé nyújtja.

- T-Tae-Min... – motyogja, hasonlóan elpirul.

         MinYoung is elfogadja a csodás ajándékot, orrához emeli, szippant egyet az aromájából, majd ők is összefonják ujjaikat. Erősen megszorítjuk a fiúk kezeit, néhány röpke pillanatra egy vallomással teli csókban forrunk össze velük, majd miután elváltunk, elindulunk. Gyönyörködünk a vízeséssel borított híd látványában. Boldog vagyok. Tökéletesen boldog...

23. fejezet - Álmodom? Meghaltam? Valóság?

Álmodom?

Meghaltam?

Valóság?

Most melyik? Mi történik? Minden pillanatot álmodok? Meghaltam és a Mennyországba kerültem? Ez most akkor tényleg igaz? Képtelenség... vagy mégis? Ez az egész nem velem történik... vagy igen?

Itt fekszem az ágyamon kiterülve egy szál kihívó fehérneműben, ami épp csak takar valamit belőlem – mindez KiBum jóvoltából, mert természetesen Ő választotta a ruhához ezt a falatnyi melltartót és bugyit -, egész testemben remegek a vágytól, és közben reszketek a félelemtől. Felettem pedig vágyaim netovábbja helyezkedik el, fedetlen felsőtesttel, amiből árad a forróság, és megbénít a mélybarna pillantásával. Mélyen a szemembe néz, ujjaival finoman szorítja az én ujjaimat, testével kicsit rám nehezedik. Csapdába csal. Rabul ejt. Fogva tart. Nem ereszt...

Finom mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, elszakítja tőlem a pillantását, és újra végigvezeti rajtam perzselő tekintetét. Nagyot nyelek, a szívem lüktet a mellkasomban, az ujjaira szorítok. Visszafelé is ugyanolyan lassúsággal térképezi fel minden porcikámat, majd ismét mélyen a szemembe néz. Égető lehelete lassú táncot jár reszkető sóhajaimmal, kívánatos párnái épp csak néhány milliméterre vannak a számtól. Hirtelen szomjúság lesz rajtam úrrá, ahogy megcsodálom ajkait. Önkívületlenül harapom be alsó ajkamat, halk nyöszörgés szökik ki a számon.

A következő szívdobbanásom pillanatában megszűnik a létező összes távolság ajkaink között, lágyan és gyengédséggel telve csókol meg. Az édes mámor elveszi az eszemet. Elveszem a tökéletes csókban, nyelve hegyével végigcirógatja alsó párnámat, majd a felsőt is finoman érinti, azonnal utat engedek vörös izmának. Érzéki és egyben szenvedélyes csatát vívnak nyelveink egymással, folytonosan harcolva a fölényért. A testem egyre jobban felhevül, JongHyun ujjaira szorítok.

Finoman ringatni kezdi felettem a testét, mintha csak a tengervíz simogatná a bőrömet, még tovább fokozva a vágyat, ami szép lassanként elemészt. Egy kicsit határozottabban mozdítja meg a csípőjét, a csókba nyögök a váratlan érzéstől, a felemésztő vágy végigszáguld a gerincem mentén, újra kezeire szorítok. Még egyszer megmozdítja a csípőjét, de ugyanabban a pillanatban elszakítja ajkait a számtól, és felemelkedik picit. Kiéhezetten remegek alatta, erősen markolom a kézfejeit, és közben próbálok úrrá lenni hangos zihálásomon. Újra a szemembe néz, a mélybarna óceán ismeretlen fényben ragyog rám.

- Miért akartál elmenekülni? – suttogja.

- M-meg... meg... ijed... tem... – hebegem lihegve.

- Mitől? – egyetlen pillanatra sem néz félre, mélyen elmerülünk egymás tekintetében.

- Attól, hogy csalódást okozok – lesütöm a szemeimet, az arcom vöröslik zavaromban.

- Ne beszélj butaságokat, Noona – elengedi a bal kezemet, bársonyos tenyerét az arcomra simítja, és megcirógatja a bőrömet -, nagyon csinos és nagyon kívánatos vagy – elmosolyodik, felemelem a szemhéjaimat, és JongHyunra nézek.

- Te meg hazudós – felkuncogok, összekulcsolt ujjainkra szorítok.

Szélesedik kicsit az édes mosoly, ami eddig ajkain ült, de az édesség mellé egy kis kéjes vigyor is társul. Ajaj. Most leszek csak igazán bajban? Még egyszer megcirógatja az arcomat, halkan felsóhajt, és lassan elindul rajtam puha tenyerével. Lefelé. Ótemagasságoscsakmostmaradjakeszméletemnél!

Ujjbegyeivel gyengéden érinti a nyakam és a vállgödröm ívét, beleremegek. Aztán mellkasomon simít végig ujjaival, a szegycsontomon lassú mozdulattal vezeti végig mutatóujját, aztán a bal oldalam felé indul kényeztető simogatásokkal, épp csak hozzáér mellemhez, összerezzenek. Lassan húzza az ujjait tovább és tovább, felébresztve minden erogén zónámat, még azokat is, amikről fogalmam sem volt eddig a pillanatig. A hasam alsó részét körmeivel karcolja meg picit, majd bal combom felé veszi az irányt; a csípőcsontomnál elidőzik, aztán tovább halad. Egyre mélyebbeket sóhajtozom kényeztető mozdulataitól.

Bal combomhoz érve kicsit megszorítja a lábamat, és finoman megemeli. Tökéletesen abban a pillanatban, amikor csípőjével moccan egy egészen aprót. Akaratlanul felnyögök, megint a kezére szorítok. Elengedi a combomat, végül tenyerével beférkőzik az ágynemű és a testem közé, fenekemet markolássza meg érzékien. Nem bírom! Honnantudjailyenjólhogyanérjenhozzám?

Szabadon lévő kezemet a derekára teszem, érzékien a bőrébe mélyesztem a körmeimet, majd elindulok a hátán felfelé. Finoman karmolászom a hátát, miközben még mindig félgömbömet becézgeti ujjaival. Megőrjít mindenével. Önkéntelenül hajlik hátra a fejem, és csukódnak le a szemhéjaim. Újabb hullámoztatásba kezd forró testével. Mintha csak benzint locsolna az égő olajfoltra. Belülről emészt fel a tűz, amit életre kelt mindenével.

A nyakamhoz hajol, perzselő lehelete tüzes tangót jár a bőrömön, majd érzéki csókot lehel ugyanoda. Felnyögök abban a momentumban. Még egy csókot ad, de ezúttal fogait is játékba hívja, majd egy nyöszörgésemmel később belém mélyeszti szemfogait – pontosan abban az időben, amikor egyszerre markol a fenekembe, megemelve kicsit a lábamat, és mozdít egy határozottat a csípőjével. A harapás pillanatában kéjes hangon a fülébe nyögök. Nem bírom visszafogni magam.

Elszakad fogaival a bőrömtől, újabb csókot lehel a harapás helyére, majd ajkaival járja be ugyanazt a részt, amit korábban ujjbegyeivel érintett. A vállamhoz érve megáll, és arcomhoz hajol. Csak sóhajtozni tudok alatta... és nyöszörögni. Az ájulás szélére sodort a másodperc tört része alatt. Elengedi a fenekemet, és gyengéden végigsimít feltüzelt és kiéheztetetté vált testemen, majd megtámaszkodik a fejem mellett az alkarjával. Mélyen a szemembe néz.

Hosszú és néma percek követik egymást, lassanként csillapodik a légzésem, ugyan bármelyik pillanatban ismét szaporábbá válhat a kelleténél.

- V-vissza... vissza kellene... mennünk – lihegem még picit önkívületlenül.

- Úgy gondolod? – súgja fülembe, majd fogai közé szorítja a fülcimpámat, és megharapja, miközben aprókat szuszog belé.

- Ahh... öhm... m-uszh... muszájh... leszh... – zihálom.

- Akkor menjünk – újra a fülembe szuszog.

NEMMEGYEKÉNSEHOVASEM! Bummie az ünnepelt, neki kell a vendégeivel lenni! Én ezt az Istent akarom! De piszkosul! Veszett módon vágyom rá! Az érintéseire. A csókjaira. A hangjára. MINDENÉRE!

Lassan megemelkedik, de hátán garázdálkodó kezemmel megállítom. A bőrébe mélyesztem a körmeimet. Mosolyogva felszisszen, majd visszahajol. Kéjes vigyorra húzza ajkait; sötétbarna íriszeiben vágy, szenvedély és kéj együttes érzése táncol. Vadul simítja össze párnáinkat, gondolkodás nélkül tolja át nyelvét a számba, és hív egy mindent elsöprő csókba. Megkapaszkodom a hátában, és még közelebb préselem hozzá a mellkasomat.

Szabadon engedi a másik kezemet, azonnal a nyakára teszem, és ott is belé vájom a körmeimet. Mindkét kezével a combjaimra fog, mélyen megmozdítja a csípőjét, a vad csókba nyögök, de nem szakítom el ajkaimat tüzes párnáitól. Megmarkolja a lábaimat, és egy sóhajjal később keskeny derekára kulcsolja őket. Bal kezével a lapockáim és a takaró közé nyúl, jobb kezével a fenekemre szorít, majd egy határozott lendülettel felemel az ágyról. Továbbra is őrjítően csókolva a számat. Mindkét karommal megkapaszkodom a nyakában, combjaimmal erősen szorítom a derekát. Tenyereivel félgömbjeimet markolászva indulunk útnak; váratlanul valami hideget érzek a hátamnak nyomódni. Szekrény?

Alsó ajkamba harap, elszakítja párnáit tőlem, és óvatosan leenged a földre. Alkarjaiban keresek támasztékot, mielőtt még összecsuklanának a lábaim. Elégedetten mosolyog rám, én csak zihálok mindenétől. Felkorbácsolja a vágyaimat, teljesen kiéheztet, majd magamra hagy. Az ágyhoz sétál, én meg a tükrös szekrény ajtajában kapaszkodom a körmeimmel.

EzegypiszokhúzásvoltKimJongHyunugyetudod?! Tudodjólhogynemtudoknekedellenállni! Ráadásulbármikorfelhúzhatszmindeneddelaztánitthagyhatszmertnemszólokérte! De ez akkor se tisztességes a kisebbel szemben! Nem szép dolog ilyet csinálni, na! Felhevíti az ember lányát, hogy az ágyneműt is képes legyen felgyújtani, aztán meg úgy hagyva a lobogó tüzet, elsétál onnan! Ehhez pedig még vág egy olyan mosolyt, amitől a hűtőszekrény fagyasztója is leolvad, ha nem egy egész jéghegy!

Sikerül parancsolnom a remegésemnek, és végre eljutok az ajtóig, ahol a ruháim heverésznek. Sietve felkapom őket a földről, majd ugyanazzal a lendülettel magamra is varázsolom a pólót meg a nadrágot. Amíg a ruháimmal bajlódok, valamennyire le is nyugszom. Legalábbis képes vagyok az emberek közé menni, de ez egészen addig fog tartani, amíg JongHyun újra meg nem jelenik a közelemben. Fordulok egyet, Őrjítőm is megszabadult a vizes nadrágjától, és belebújt a KiBum által összeválogatott ingbe és nadrágba. Mélykék ing és hófehér nadrág. Feszesen simul a testére.

Az Öcsém KI AKAR KÉSZÍTENI?! Nagyot nyelek, ahogy végignézek JongHyun alakján, az ing két felső gombját szabadon hagyja. Láttatni hagyja a bőrét... azt a bronzos bőrt, amitől az eszemet veszítem. Azzal a parányi anyajeggyel együtt. Oké! Valaki hívjon mentőt vagy az elmegyógyintézetet. Meghaltam. Vagy fogok. Vagy megbolondulok. Még nem tudom. Csak legyen kéznél a segítség. Lélegezz, SungYeon. Mondom, LÉLEGEZZ!

Perdülök még egyet, a fallappal találkozik kis híján az orrom, de nem érdekel. Felmarkolom a csatomat, és egy gyors mozdulattal feltűzöm zilált és kissé kócos tincseimet. Szerencsére annyira nem vészes a fejem; olyan, mintha egy enyhe dauer lenne benne. Épp elmegy. A kilincsre fogok, JongHyun pedig a szabadon lévő csuklómra szorít. Hátra fordulok. JongHyun mosolyogva fonja össze az ujjait az enyémekkel, majd picit rászorít. Veszek egy nagy levegőt, és bólintok egyet. Ez lesz a legjobb. Tudnia kell mindenkinek, hogy hozzá tartozom. Ő pedig ezek szerint hozzám. Így nem lehet semmi baj a jövőben, hiszen foglalt. Elmosolyodom, majd végre kijutunk a rejtekhelyünkről, és visszasétálunk a megcsappant vendégsereghez. Bár azért akadnak még bőven, de kicsit lecsökkent a létszám.

JongHyun magabiztosan szorítja a kezemet, egy másodpercre sem lazulnak az ujjaink, a konyhához érve megállunk. KiBum rendületlenül tartja a frontot, maga mellett tartva azt a bizonyos lányt is. Még mindig a derekán pihen az Öcsém keze, bár néha elkalandozik az a kéz a formás popsi felé, és a lapockáit is megcirógatja észrevétlenül. Ejnye, Bummie! Szobáraaa...

Keresni kezdem imádott húgomat is, ő bizony az erkélyre vonult TaeMinnel. Egymáshoz bújva merülnek el az éjszakai égbolt ragyogásában. Magányos, de boldog percekre vesznek el a másik ölelésében. Boldogan felsóhajtok, és JongHyun ujjaira fogok picit. Arrébb araszolok a pultig, és a derekammal a munkalapnak támaszkodok. Ha ez a pult most mesélni tudna... itt kezdődött minden. Féloldalas mosolyra vált a görbületem, JongHyun megáll velem szemben, kérdőn nézi a mosolygós arcomat.

- Mi az, Noona?

- Semmi. Csak eszembe jutott egy apróság.

- Hm – ő is elmosolyodik – Ez a pult?

- Igen.

Két keze közé fogja az arcomat, majd tökéletesen felidézve az első csók emlékét, összeérinti ajkainkat a következő momentumban. Elválunk egymástól, a derekára fonom a karjaimat, ő a hátamra simítja meleg tenyereit, és magához ölel. Arcomat a mellkasába fúrom. Hiába KiBum inge, még így is érzem JongHyun cédrusos illatát, ami a lényemmé vált az eltelt napok alatt. Egy másik világban vagyok. Ez már nem lehet a valóság. A felhőkben járok, egy Csillag ölel magához, és szórja rám különleges fényét. Nem akarom, hogy ez az álom véget érjen. Örökké tartson... örökké álmodni akarok.

- Khm... – KiBum óvatosan megköszörüli a torkát.

- Szia, Bummie – motyogom JongHyun mellkasába bújva.

- Noona? Akkor ez most...? Ez most akkor mi?

- Mire gondolsz, Bummie? – még mindig nem vagyok hajlandó felemelkedni a mellkasából.

- Arra, hogy akkor te és Hyung, izé, most akkor? Akkor most ti izé. Együtt vagytok?

- Hm – megemelem végre a fejemet, és KiBumra nézek – Nem tudom, hogy pontosan mire gondolsz, de mondjuk úgy, hogy használt a verbális felpofozás, és észhez tértem. Szóval a te szavaiddal élve mi most együtt vagyunk, igen.

- ...

- Talán baj, Bummie?

- Dehogy! Épp ellenkezőleg! Azt hittem, hogy már soha nem juttok el idáig!

Lazítok a szorításomon, és elengedem JongHyun derekát. KiBumhoz lépdelek, és a nyakára kulcsolom a karjaimat. Szorosan magamhoz ölelem, az Öcsém is átkarolja a derekamat. Megpuszilja az arcomat, én is viszonzom, majd elrebegek néhány köszönő szót a fülébe, és lefejtem KiBumról a karjaimat. Ellépek az Öcsémtől, az erkélyt célzom be.

- Beszélek Minnie-vel – felelek a kérdő szemeknek.

- Rendben – bólint -, addig itt leszünk Hyunggal.

- Csak egy pár perc. Ne rosszalkodjatok! – felnevetek.

- Noona~! – teljes egyetértésben kuncognak fel mindketten.

Egy pillanatra még visszalépek JongHyunhoz, nyomok egy gyors puszit ajkaira, és az erkélyhez robogok. A küszöb előtt megállok, nem akarom megzavarni az ölelkező párost. MinYoung teljesen elveszik TaeMin karjaiban, a piros bőrkabát alá rejtette a húgom felsőtestének egy részét, hogy megóvja a lágy szellőtől. Alkalmanként megpuszilja Minnie tincseit, aki csak egy boldog sóhajjal reagál a gyengédségre. Egyszerűen nincs szívem megzavarni őket, de szeretném megköszönni a húgomnak is, amit értem tett. Már épp tolnék egy foxtrottot, amikor TaeMinnel találkozik a pillantásunk.

Kicsit oldalra döntöm a fejemet, jelezvén, hogy egy egészen rövidke időre szeretném elszakítani a kedvesétől. Érthető okokból nagyon nehezére esik elengedni a húgomat, akinek szintén nehezére esik elválni TaeMintől. Mocsok dolog, tudom. Bocsánat érte! Hosszan végigsimít a hátán, majd a vállaira teszi a kezeit, és kicsit eltolja magától. Lágy és érzéki csókot váltanak, végül kettesben hagy minket a Tökéletes Idegen. Kilépek az erkélyre, és megállok MinYoung előtt.

- Szia...

- Szia, Unnie! – átkarolja a derekamat – Minden rendben?

- Igen, Minnie-m! – magamhoz szorítom – A legnagyobb rendben.

- Ezek szerint kibékültetek? – lazít az ölelésén, a szemembe néz.

- Nem csak kibékültünk, Minnie – kicsit belepirulok a vallomásomba -, annál többről van szó.

- Örülök, hogy végre boldog vagy, Unnie! JongHyun vigyázni fog rád, tudom! Különleges! – még egyszer magához ölel – JongHyunra van szükséged... – súgja.

- Igen, Minnie. Határtalanul boldog vagyok, és ezt neked és Bummie-nak köszönhetem egyedül. Ha ti nem vagytok, akkor most nagy bajban lennék – egyre jobban szorítom magamhoz.

- Unh-Unnieh. Unnieh. Megh-fojh-taszh.

- Oh! – azonnal elengedem – Ne haragudj, Minnie! – elmosolyodom.

Gyorsan elhadarom neki a távozásom után történteket, bár a mélyreható részletezéseket ezúttal mellőzöm. Mielőbb vissza szeretném őt adni TaeMinnek, és én is szeretnék odabújni JongHyunhoz. A mesém végéhez érve még egyszer magához ölel, megpuszilgatja az arcomat, aztán együtt visszamegyünk a lakásba. A három fiú a pultot támasztja – mintha fecskék lennének a villanypóznán -, illetve KiBum mellett az a bizonyos lány bújik meg. MinYounggal az ujjainkra szorítunk.

TaeMin ellöki magát a munkalaptól, majd JongHyun tesz hasonlóképp. Hozzánk sétálnak, aztán gyengéden átkarolnak minket a lovagjaink. KiBum újfent megköszörüli a torkát, és ő is arrébb araszol a konyhapulttól, elénk lép. Ujjai finoman kapaszkodnak a lány ujjaiba. Hm. Nagyon csinos, ebben igaza volt az Öcsémnek!

- Noona, Minnie, szeretném nektek bemutatni MinGit! – a lányra pillant, majd vissza ránk – MinGi, ő itt a nővérem, SungYeon, és a legjobb barátnője, MinYoung.

- Nagyon örülök! Jung MinGi! – illedelmesen meghajol.

- Szintén, Lee MinYoung, Bummie közeli barátja – ő is udvariasan köszönti.

- Részemről a szerencse, Kim SungYeon, Bummie kibírhatatlan nővére! Örülök a találkozásnak! – mélyen meghajolva köszöntöm a vendégünket.

Váltunk még néhány szót, majd KiBum MinGivel együtt elsétál tőlünk. TaeMin és Minnie megint félre vonul, hogy további magányos perceket szerezhessen; JongHyunnal ismételten a pultnak támaszkodunk. Elköszönünk a vendégeinktől, majd újfent megtámaszkodunk a pulton. Lassan elfogy a vendégsereg, már csak TaeMin és MinGi az, aki itt van... illetve JongHyun.

Sikerül meggyőznöm imádott húgomat, hogy van egy szabad szobánk, ahova bevackolhatják magukat TaeMinnel. Szerencsére a lovagja sem vonakodik, így nem is kell olyan nagyon búcsút vennem imádott hugicámtól. KiBum hasonló megjegyzéseket ejtett meg, miközben egyre jobban bújt MinGi nyakába. Azt hiszem, hogy hamar meggyőzte a lányt, hogy ne aludjon egyedül ma éjszaka az Öcsém. Na, persze! Könnyű kihasználni azt, aki rajong a macskákért; ha csak előszedi az ártatlan cicaszemeit, máris levett mindenkit a lábairól. MinGit is. KiBum mosolyogva vonul el a hálójába, és szabályosan maga mögött cibálja a vendégünket is. Kimondhatatlanul boldog vagyok. A legszebb éjszaka elé nézek, azt hiszem.

A vendégek távozása után, illetve Bummie és Minnie szobába parancsolása után, a pakolás mellett döntök. JongHyun automatikusan a segítségemre siet, kicsit idegesen pakolászom mellette, folyton felrémlenek bennem a hálómban történtek. Kicsit emberibb állapotba hozzuk a nappalit és az étkezőt, a mosogatóhoz állok, hogy legalább egy részét eltüntessem a koszos edényeknek és poharaknak. JongHyun megtámaszkodik a pulton.

- Ideje lesz nekem is hazamennem – suttogja, majdnem kicsúszik a pohár a kezemből.

- M-máris? – motyogom zavaromban, nem akarom, hogy elmenjen.

- Elég későre jár – közelebb csúszik hozzám.

- De én~ - elhallgatok, majd egy sóhajjal később folytatom -, én n-nem. N-nem szer-szeret... ném... – alig hallhatóan jönnek belőlem a szavak, leteszem a poharat, és elzárom a csapot.

Leküzdi a kettőnk közötti távolságot, mögém lép, majd jobb tenyerét a hasamra vezeti. Átkarolja a testemet, mellkasát a lapockáimnak feszíti, bal kezével lágyan simogatja a felkaromat és az oldalamat. Felsóhajtok. Nyakamhoz hajol, orrával megpiszkálja a fülem mögötti érzékeny felületet, majd apró csókkal illeti a bőrömet. Megremegek. Újabb és újabb csókokkal halmoz el, minden egyes érintés pillanatában remegéssel válaszol a testem. Egy-egy sóhajt is kicsal belőlem.

Megragadom jobb csuklóját, határozottan megszorítom, és egyetlen lendülettel fordulok meg a karjai között. Mélyen a szemébe nézek. Kicsit hátrébb tolom, majd megint a csuklójára szorítok, és magabiztos léptekkel húzni kezdem JongHyunt a szobám felé. Engedelmesen követi a lépteimet, egy pillanatra hátra nézek, mosoly ül ajkain. Én is mosolygok. Ideges vagyok, de nem akarom nélküle tölteni az éjszakát. Ahogyan a hátralévőket sem. Egyetlen egyet sem vagyok hajlandó JongHyun nélkül lenni!

A hálóba lépve egészen az ágyig vonszolom, majd leültetem rá, és visszasietek az ajtóhoz. Fordul a kulcs. Visszabaktatok az ágyhoz, és előkotrom a hálóingemet a takaró alól. Vigyorogva, de kérdő szemekkel pislog rám.

- Azt mondtad, hogy elég későre jár – válaszolok kérdő tekintetének -, gondolom, szeretnél lefeküdni.

- Igen. Ezt mondtam.

- Na, akkor magamra kapom a hálóingemet – felemelem a ruhát -, és akkor aludhatunk is... akár - sóhajtom utolsó szavam.

- Szerintem nem lesz szükség arra a hálóingre...

       JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, aztán vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!

22. fejezet - Mi lesz a feltételemmel?

Még egy puszit nyomok MinYoung és KiBum arcára, majd siető léptekkel visszamegyek a lakásba. Természetesen épp most akar az összes vendég megakadályozni az előrejutásban a gratulációikkal; próbálom óvatosan félretuszkolni őket az útból. Nem akarom, hogy bárki is az utamba álljon. Senki nem tartóztathat fel. Most megállíthatatlan vagyok. A Végzetem után kell mennem! JongHyun után kell futnom!

Kabát és esernyő nélkül hagyom el a lakást, az se tud érdekelni, hogy odakint dézsából ömlik. Nem számít! Csak az a fontos, hogy utolérjem JongHyunt. Utol kell érnem! A kapuig rohanok a magassarkúmban, de nem érzem magam elég fürgének benne, így még a kapuban lerugdalom a lábaimról. Mezítláb lépek ki az esőáztatta járdára.

Idegesen nézek körbe, a szívem a torkomban dobog. Nem lehet, hogy tényleg elment. Nem lehet! Itt kell lennie a közelben! Érzem, hogy itt van még... Minden porcikám azt súgja, hogy itt van! Jobbra nézek, de a zúduló fátyolesőben szinte semmit nem látok. Semmi olyat, ami arra utalna, hogy arra van. Hirtelen balra fordulok, talán csak rossz irányban kezdtem keresni. Nem túl messze, alig néhány méterre egy ismerős alakot látok meg.

A hátával a falat támasztja guggolva, feje térdei közé temetve, ujjai a tincseit markolják. Bőrig ázva kuporog a felhőszakadásban, a teste finoman rázkódik.

Lassan elindulok a kuporgó alak felé, de mielőtt még közelebb érnék, újra megállok. Legbelül érzem, hogy Ő az, de biztosnak kell lennem. Ha hatásos belépőt akarok, akkor biztosra kell mennem.

- JongHyun! – igyekszem túlkiabálni az eső hangját, de még túlságosan remegős a hangom – JONGHYUN!

A második kiáltásomra az ismerős alak felemeli a fejét a térdei közül, ujjai még mindig a tincseit szorítják. Még egyszer elkiáltom magam. Sokkal határozottabban, mint az első két alkalommal. Magabiztosan cseng a hangom, és túlszárnyalom a leömlő csapadék zaját. Eljut hozzá a hangom. Ő az! Felém fordítja a fejét, elengedi ázott haját, lassan felemelkedik, és maga mellé engedi a karjait. Végül teljes testtel felém fordul. Egyetlen lépést se tesz. Nem mozdul. De most nem is kell! Most csak maradnia kell... Hát mégse ment el! Mégse ment olyan messzire. Megkönnyebbült mosolyra húzom a számat, a szívem lüktet a torkomban.

A lábaim végre engedelmeskednek. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek, amint visszanyerem az uralmat a testem felett, majd egyetlen lendülettel ugrok JongHyun nyakába. Elkapja a derekamat, sikerül megtartania mindkettőnk egyensúlyát, és nem dőlünk el. De most még az se zavarna. Átölel! Karjaimmal szorosan átfonom a nyakát, a lábaimmal a levegőben kalimpálok. Még erősebben szorítom magamhoz, amit JongHyun is viszonoz. Védelmezőn szorít magához. Óvatosan leenged a földre, fejemet a mellkasába temetem, karjaimat a nyakán hagyom. Hallom, ahogy dübörög a szíve... épp olyan hevesen zakatol, mint az én mellkasomban. Egy kicsit lazítok bal karom szorításán, és hosszan végigsimítok a hátán, még közelebb préselem magamhoz, pedig már semmi hely sincs köztünk. Mégis közelebb akarom érezni magamhoz.

JongHyun kicsit lazít az ölelésén, két tenyerét gyengéden végigvezeti a gerincem vonalán, lassan felemeli a fejét vállgödrömből, én is kibújok a mellkasából. Egymásra nézünk, a tekintetünk elmélyül. A Végletekig merülünk a másik Őszinte Óceánjában. Ezek a szomorú szemek még így is képesek megfagyasztani, elveszem Lélektükreiben.

Jobb kezemet elveszem a nyakáról, és arcára teszem. Gyengéden megcirógatom puha bőrét, és közelebb húzom a számhoz. Lágyan és kissé bizonytalanul érintem meg puha párnáit a számmal, amely érintés nem lel azonnal viszonzásra. Erőt veszek magamon, minden bátorságomat összeszedem, és megismétlem a korábbi mozdulatomat, de ezúttal nincs benne bizonytalanság. Bátran simítom össze ajkainkat. Párnáim közé fogom alsó ajkát, majd egy sóhajjal később a felsőt ízlelem meg. Közelebb húz magához, halk sóhaj szökik át ajkai között, miközben könyörgő csókom lassanként viszonzásra kerül általa.

Bal kezével elázott hajamba túr, a jobb kezével a derekamra szorít. Az ajka forró. A csókja édes. Forró, édes és szenvedélyes csókban forrunk össze. Minél hosszabban és minél tovább akarom érezni ezt az ízt. Az ízt, ami a legédesebb eper zamatához sem érhet fel. Újra és újra megcsókolom, érzékien végigsimítok nyelvemmel alsó ajkán, hogy bebocsátást nyerjek szájába. Résnyire tárja párnáit, enged a könyörgésemnek. Elmélyítem az édes mámort. Jobb kezemmel nedves tincseibe túrok, és még lejjebb húzom, bal kezemmel a fekete anyagot markolom a lapockáinál.

Elengedi a hajamat, és ujjaival próbálja elválasztani ajkainkat, de nem hagyom neki. Nem akarom abbahagyni. Kényeztetni akarom ezeket a tüzes és bársonyos párnákat. Az ujjaira szorítok én is a fentebbi kezemmel, a csókba mosolygunk mindketten. Még kicsit elmélyítjük a szenvedély csókját, végül egyszerre válunk el a másiktól. Pontosabban válok el JongHyuntól, amikor a kelleténél erősebben megharapja az alsó ajkamat. Megint találkozik a pillantásunk. Az eddig zuhogó eső csillapodni látszik.

- Sung-ah...? – súgja ajkaimhoz hajolva, az orrunk finoman összeér, kérdőn járatja tekintetét az én pillantásomban.

- Sajnálom – sóhajtom párnáira.

- Nem értelek.

- Sajnálom, amiket mondtam neked. Nem kellett volna. Tudom, hogy nagyot hibáztam. Bántottalak, és még esélyt sem adtam rá, hogy megmagyarázd. Kérlek, ne haragudj rám! – felsóhajtok – De azt is megértem, ha nem tudsz megbocsátani nekem, és többé nem akarsz látni, mert megérdemelném, azok után, ahogy viselkedtem veled, JongHyun. Tényleg nagyon~

- Sung-ah. Cssh. Nem számít, Sung-ah! – elmosolyodik.

- T-tessék? N-nem? Nem haragszol rám?

- Nem. Egy pillanatig se haragudtam rád, Sung-ah. Képtelen lennék rá. Főleg azután, hogy megláttalak most az esőben. Magamra voltam mérges...

- Magadra?

- Igen. Egy percre se kellett volna, elengedjelek, amikor Key visszahívott minket a lakásba. Magam mellett kellett volna tartanom téged. Olyan szorosan, mint most – a derekamra szorít egy kicsit, majd lazít az erősségén – Akkor ez az egész nem történik meg.

- De meg kellett történnie, JongHyun. Különben soha nem jövök rá. Nem tudom meg azt, amit most már végre tudok.

- Mit tudsz, Sung-ah?

- Jól figyelj, Kim JongHyun, mert csak egyszer mondom el! Vésd jól az eszedbe!

- Figyelek.

- Van egy ajánlatom a számodra.

- Hallgatlak.

- Ha azt mondod, hogy az ég zöld és a fű kék, én elhiszem neked. Minden szavadat elhiszem, és bízom benned! Tiéd minden bizalmam. Feltétel nélkül megbízom benned, és hiszek neked. Cserébe csak annyit kérek, hogy Ragyogj nekem! Légy a Menedékem! Tedd teljessé a Világomat! Szeretlek. Őszintén, tiszta szívből. Mint még soha senkit az életben. Csak téged... – utolsó két szavam csak suttogás.

- Még valami? – kérdezi gyémántként csillogó Lélektükrökkel.

- Többé egyetlen percet sem akarok nélküled lenni, kivéve azt az időt, amit munkával és sulival töltünk.

- Rendben.

- Mit felelsz? Elfogadod az ajánlatot vagy sem? – rettegek a választól.

- Egy feltétellel – huncut mosoly villan meg telt ajkain.

- Mi lenne az a feltétel? – én is elmosolyodom.

- Először is menjünk vissza, mert kezdek fázni a vizes cuccokban – felkuncog, egy kicsit megrázkódik a teste a hideg fuvallattól.

- Oké! – bólintok nevetve – Mi lenne a második?

- A második? – kicsit ellép tőlem, és nagyon lassan végigmér, végül beharapja alsó ajkát – Sokszor szeretném még ezt a ruhát rajtad látni, de még jobban szeretnélek kihámozni belőle... – a mondat második felét már csak a fülembe duruzsolja, belebizsereg mindenem, a vágy végigszáguld a gerincem mentén.

- J-jong... JongHyun – az arcom a ruhámmal megegyező vörösségben pompázik.

- Szóval? – mélyen a szemembe néz, igéző pillantással és féloldalas mosollyal találom magam szemben, végigcirógatja a derekamat, és visszahúz a testéhez – Elfogadod a feltételeket?

A kérdésre nem válaszolok. Megmarkolom a tincseit, és egyetlen határozott mozdulattal ajkaimra rántom. Vad hévvel, vágytól fűtötten csókolom a száját, és húzom még jobban magamhoz, miközben én is préselem a mellkasomat az övéhez. Egyetlen lélegzetvételnyi időre sem akarok elválni tőle! De mégis megteszem. Lágyan elszakítom ajkaimat az övétől, és arcomat a nyakába fúrom. Hosszan belélegzem bőre mámorító illatát. Ezzel az aromával lélegzem, újra eggyé válok JongHyunnal. Szorosan ölelem magamhoz, az egyetlen biztos pont az életemben. Gyengéden végigsimít a hátamon, halk és boldog sóhaj szakad fel belőlünk.

Az eső lassan teljesen eláll, és mi is elengedjük a másik testét. Két tenyere közé fogja az arcomat, belesimulok az érintésébe. Édes mosolyra húzza a száját, a szemhéjaim ösztönösen lecsukódnak. Bízom benne! Feltétel nélkül bízom JongHyunban. Gyengéd puszit ad a homlokomra, majd az orrom hegyére, végül ajkaimat érinti törődéssel telve. Felsóhajtok. Megsimogatja a bőrömet, majd elveszi a kezeit az arcomról, én kinyitom a szemeimet. Ragyogó drágakő! Fekete gyémánt. Álomszép...

Összekulcsoljuk az ujjainkat, majd teljesen bőrig ázva visszamegyünk a lakásba. A kapuban felkapom a cipőmet, JongHyun kérdőn pislog rám, én csak megrántom a vállamat válaszul, ő pedig fejrázással fejezi ki nem tetszését. A szívverésem megint felgyorsul, ahogy haladunk a bejárati ajtó felé, magabiztosan szorítom JongHyun ujjait, nem akarom egy kis időre sem elengedni.

Izgatottan, de ugyanakkor mosolyogva lépem át a küszöböt, ledobom a cipőmet. Szerencsére egyik vendégnek sem tűnt fel a távozásunk, ahogy a visszaérkezésünkkel sem foglalkozik senki sem. Persze MinYoungon és KiBumon kívül senkinek. Minnie kicsit idegesen ácsorog a sarokban TaeMin mellett, aki igyekszik nyugtatgatni a húgomat. KiBum megpróbált visszazökkenni a korábbi feladatába, és tartja a vidám hangulatot.

Észrevétlenül surranok el a vendégek mellett, és csak húzom magam után JongHyunt. A pillantásom találkozik MinYoung tekintetével, elmosolyodom, és picit megemelem összekulcsolt kezeinket. Minnie szeme felragyog, minden aggodalma semmivé foszlik. Visszamosolyog rám. Egyenesen a hálómig húzom JongHyunt, majd ahogy elérünk az ajtóhoz, szabályosan belököm rajta, és átrobogok a fürdőszobába. Sietve előkotrok egy pár tiszta és száraz törölközőt, aztán visszaosonok a szobámhoz, hogy követhessem JongHyunt a kinevezett rejtekhelyünkre.

- Hoztam néhány ti~

TEJÓSZAGÚAGYAÚRISTEN!!! Az ajtónak passzírozom magam a hátammal, bal kezemmel a kilincset szorítom, a jobbal pedig a textíliát markolom veszettül. Abüdöséletbe! Képtelen vagyok felfogni, amit látok. Oké! Az egyik vendég biztosan fejbe vágott valamivel, amikor a fürdőben kutattam, és még mindig ott heverészek a kád mellett – ezért is reszketek annyira, merthogy baromi hideg a járólap -, és én ezt most csak álmodom. Igen! Minden bizonnyal ÁLMODOM.

Amíg én a fürdőben kutattam a törölközők után, addig JongHyun megszabadult némi nedves ruhától. Pontosabban az elázott fekete ingtől. Nagyot nyelek. Meg még egyet, és még egyet... meg még vagy hármat egymás után. Az arcom vörösen izzik, lángol az egész burám, halkan zihálok, nem tudom róla levenni a szememet. A falapnak préselem a lapockáimat, és a kilincset markolom. Olyan szinten, hogy már lassan belefájdulnak az ujjperceim is.

- Jól vagy? – elvigyorodik, és elindul felém.

- J-jól~ - lihegem.

- Biztos? – megáll előttem, tenyereivel megtámaszkodik a fejem mellett – Én nem így látom? – érzékien megcsókolja bal vállamat, beleremegek az érzésbe, kiesik a kezemből a textil.

- P-pedigh... deh... – lihegem magam elé, nem merek a szemébe nézni, mert azon nyomban lángra kapok.

- Hm – sóhajtja a vállamra, majd lassan végigvezeti párnáit a vállgödrömön és a nyakszirtemen, a fülemnél megáll, beleszuszog – Noona.

Megismétli a korábbi érzéki csókot, de ezúttal a fülem mögé kapom. Ismételten remegéssel válaszol a testem az édes ajkak érintésére. De egy nyöszörgést is kiprésel belőlem, hiába akarom visszafogni magam. Jobb kezét elveszi a falapról, a derekamra teszi, majd lassan végigcirógatja az oldalamat. A nyöszörgős sóhaj felerősödik. Nem csak ajkaitól remegnek a térdeim, hanem a gyengéd érintéseitől is. Összekaparom magam emberi állapotba, vagy legalábbis szilárd halmazállapotúvá, és mellkasára csúsztatom a jobb kezemet. Finoman eltolom magamtól, picit csillapodik a zihálásom, mélyen a szemembe néz.

- F-fáz... fázom – hebegem félájultan.

- Felmelegíthetlek – kaján mosolyra húzza ajkait, majd érzékien be is harapja alsó ajkát, és mindkét kezével átkarolja a csípőmet, elhúz az ajtótól, bal kezemmel még mindig markolom a vaspántot.

- De ne most – viszonzom a kaján mosolyát, máris elszaladt az a fránya fantáziám.

- Ahogy gondolod. De bármikor szívesen felmelegítelek...

Még egyszer végigsimít az oldalaimon, halk vacogásba kezdek. Részben a vizes a gönctől, ami még mindig rajtam van. Részben. EGY EGÉSZEN PARÁNYI RÉSZBEN! Merthogynemaruhaazelsődlegesokaareszketésemnekaztuti!

Ellép tőlem, és felmarkolja a törölközőket. Az egyiket a vállaimra teríti, a többit meg az ágy végére hajítja. Sietve bebugyolál a fehér anyagba, aztán magához von. Szorosan, de közben tele gyengédséggel és törődéssel ölel magához; tenyereivel folyamatosan dörzsöli a hátamat. Ajaj! Ez nem lesz jó! Ennek így nem lesz jó vége. Forró a teste, és fokozatosan hevíti fel mindenével az én testemet. Nem lesz jó vége. Nagyon nem... ahh...

Lehajol ajkaimhoz, és gyengéden összesimítja párnáit az enyémekkel. Lágyan csókol meg, de sokáig nem tudom tartani a lágyságot. Ahogy a testemet elönti a forróság, ami JongHyunból árad, úgy változik a csókom is. Szenvedélyesen viszonzom az érintését, kiszabadítom a karjaimat a törölköző alól, a nyirkos anyag a földön landol. Átkulcsolom a nyakát, és még tovább mélyítem az édes mámort. Úrrá lesz rajtam a vágy... forróság. Éget. Lángol. Mindene. Égni akarok ebben a tűzben!

Figyelmes kopogtatás szakítja félbe a felhevült csókcsatát. Szerencsére... Lefejtem a karjaimat JongHyun testéről – amik már fedetlen hátát karmolászták finoman -, és JongHyun is elveszi rólam a kezeit – az egyiket a fenekemről húzza el, a másikat pedig a lapockáimról -, felkapom a törölközőt a földről, valamennyire magamra tekerem, és az ajtóhoz tipegek.

- Noona?

- Igen, Bummie? – épp csak előbújok az ajtó mögül.

- Minden rendben? – érdeklődik mosolyogva.

- Igen, Bummie! Minden. Viszont hoznál egy pólót és egy nadrágot JongHyunnak? Teljesen eláztunk mindketten, és nem szeretném, ha megfázna.

- Hm – kajánul vigyorog rám – Hozhatok éppenséggel, de miért nem melegítitek fel inkább egymást? – rám kacsint, én teljesen elvörösödöm.

- KiBum! – remegős hangon kiáltok rá, de az arcom még mindig homár színében fénylik – Kérlek, hozz száraz ruhát! – ezzel visszavonulót fújok, és KiBumra vágom az ajtót.

Elfordítom a kulcsot a zárban, és a szekrényemhez indulok. Remegő lábakkal természetesen. Bármelyik pillanatban képes lennék összecsuklani JongHyun előtt. Kitárom mindkét szekrényajtót, és valamilyen használható száraz ruha után kezdek kutatni. De Murphy velem van, hogy menne végig rajta egy úthenger! Naná, hogy most nem találok egyetlen értelmes darabot sem! Sehol egy normális póló, sehol egy használható nadrág. Hova lettek a cuccaim? Mindegyik elmenekült előlem?

Közel tíz perces kitartó kotorászás után, végre kegyelmet kapok, és találok egy normális pólót, majd újabb két perc után nadrág is akad a kezem ügyébe. KiBum is megérkezik a váltásruhával, bár lendületből lepattan az ajtóról, és JongHyunnak kell kinyitnia, mivel én még mindig derékig a szekrényben vagyok. Gyorsan ledobja a száraz holmit az ágyamra, majd elégedetten vigyorogva távozik a helyiségből. Újfent fordul a kulcs a zárban. Hogymivan?!?! JongHyun. JongHyun. Visszazárta. JongHyunvisszazártaazajtót!

Felkapom a gönceimet, magamhoz szorítom őket, és egy zavarodott félmosoly keretében az ajtóhoz sietek. A kulcsra fogok.

- Mi lesz a feltételemmel? – elengedem a kulcsot, és helyette a kilincsre markolok.

- T-tes... tessék? – félve fordulok meg, a mélybarna szempár vadul csillog a félhomályban, lefagyok teljesen.

- Arról volt szó – ragadozóként indul meg felém újfent -, hogy majd én hámozlak ki ebből a ruhából minden alkalommal.

- ...

- Elfogadtam az ajánlatodat, és élnék a feltételemmel.

Megint csak az ajtóban találok biztos támasztékot, a térdeim helyére most újra zselé csúszik, a szívem fel-le liftezik a torkom és a mellkasom között, a gyomromban valaki ezernyi pillangót engedett szét.

Bal tenyerét a csípőcsontomra simítja, finoman rászorít, jobb kezével végigcirógatja gerincem ívét, és tarkómon pihenteti meg. A ruháim egyetlen lendülettel csusszannak ki a kezeim közül. Nem bírom tovább! Képtelenség neki ellenállni! Nem tudom tovább türtőztetni magam! Akarom! Mindenét! Utat engedek az összes vágyamnak, amit eddig visszafojtottam. Elengedem végre a kilincset.

Jobb kezemet a derekára vezetem, a bal kezemet végighúzom a vállától indulva a nyakáig, tarkójánál megállok. Elmélyíti igéző pillantását, belém lát. Nyitott könyvvé válok előtte. Lassanként forrósodik fel köztünk a levegő, félő, hogy minden lángba borul egy hirtelen mozdulattól.

Elveszi a jobb kezét a tarkómról, egy kicsit matat a nyakamnál, halkan pattan a csat a ruha nyakrészénél. Ujjbegyeivel lágyan cirógatja perzselő bőrömet, a fedetlen lapockáimon kalandozik, amivel csak olajat önt az egyébként is lobogó tábortűzre. Elszakítja a pillantását, és a nyakamhoz hajol. Forró lehelete égeti a bőrömet, hozzám sem ér szinte, és én máris elégek a közelségétől.

Ujjai rátalálnak a ruhám cipzárjára, őrjítő lassúsággal húzza le, közben apró csókokkal illeti a nyakszirtemet és a vállamat. Megkapaszkodom a derekában, a bőrébe mélyesztem kicsit a körmeimet, a nyakánál is belevájom a karmaimat. Lassanként fedezi fel minden porcikámat, és kelti életre azokat az érzékszerveimet, amikről eddig fogalmam sem volt. Fogait is játékba hívja, érzékien harapdálja a bőrömet, a melleim közé téved, és fogaival húzza lejjebb a puha anyagot, majd ismét a bőrömön érzem meg perzselését. Halkan nyöszörgök minden mozdulatától, fokozatosan elveszi a józan eszemet, és még jobban magába bolondít. Megőrülök Érte!

Óvatosan lesimogatja a ruhámat, a derekamra csúszik a könnyű anyag, kezeit hívja segítségül, de ajkaival folyamatosan becézgeti a bőrömet, elalélok mindenétől. Hátrahajtom a fejemet, és felkínálom magam az édes kényeztetésnek. Körmeivel cirógatja le a selymet a testemről, a bokáimon landol. Mindkét kezemmel közelebb húzom magamhoz, lágyan ringatja a testét, és végképp az őrületbe kerget. Ennyi! Nem tudom tovább kontrollálni magam! Egyre hangosabban nyöszörgök; ha így folytatja tovább a játszadozást, biztosan az ágynak lököm, és akkor elszabadul a Pokol!

Visszaindul ajkaival felfelé a testemen; édes érintésekkel halmozza el a mellkasomat, a vállaimat, a nyakam két oldalát, végül ajkainkat forrasztja össze még egy utolsó fékevesztett és őrületes csókban. Hirtelen válik el tőlem, elégedett óvódásként vigyorog rám, én még mindig remegek. Megszűnök létezni ebben a mélybarna pillantásban. Mindkét karjával átfonja a derekamat, kilépek a ruhából, amikor kissé felemel a földről, és lassan hátrálni kezd velem az ajtóból.

Az ágyhoz érve megállunk, leenged, és ellép tőlem. Rajongó pillantásokkal egybekötve vezeti végig rajtam a tekintetét. Megrémülök, ahogy végignéz rajtam. Hirtelen hátat fordítok neki, és visszaindulok az ajtóhoz összeszedni a ruháimat, de JongHyun elkapja a csuklómat, megállít.

- Noona? – súgja fülembe, mellkasa a hátamhoz simul – Hova indulsz?

- F-fel... fel... öltöz... ni... – dadogom.

- Nekem így vagy tökéletes – dallamos hangja megcirógatja a nyakamat.

- Nemhinném – sóhajtom az orrom alatt.

         Rászorít a csuklómra, és egyetlen határozott lendülettel perdít meg, majd azzal a lendülettel tovább is enged. Az ágynak lök. Kisebb nyögéssel egybekötve vágódom hanyatt rajta, JongHyun fölém magasodik. Lábaival utat tör a combjaim között, egész testemben remegek alatta. A szívverésem szétfeszíti a bordáimat. Még közelebb hajol az arcomhoz, ujjait átkulcsolja az ujjaimmal, majd a fejemhez emeli a karjaimat. Gyengéden szorítja a kezeimet, felnyüsszentek. Most mi történik...?