12. fejezet - Túl jól ismersz

Fogalmam sincs róla, hogy mióta kuporoghatok a földön zokogva. Biztosan nem csak néhány perce tűnhettem el, de most még az sem tud érdekelni. Sajnos MinYoungot egyedül kellett hagynom, de még nincs akkora tömeg, hogy egyedül ne bírjon el vele.

Valaki finoman végigsimít a hajamon, kissé reszkető a kézfeje, majd egy gondolattal később leguggol elém a reszkető és meleg kéz tulajdonosa. Lefejti a karjaimat a lábaimról, szinte élettelenül esnek le a testem mellé. Az államhoz nyúl, de előtte gyengéden végigsimít az arcélemen, végül megemeli a fejemet.

- Min... Minnie... – könnyeim között zokogom a nevét – Min... nie?

- Unnie... – az ő tekintete is elhomályosul.

Elveszi a kezét az arcomról, átkarolja a derekamat, és közelebb húz magához. A nyakába vezetem remegő karjaimat, az arcomat a vállgödrébe fúrom. Erősen szorítom magamhoz, képes lennék megfojtani őt az ölelésemmel, a testem még inkább remegni kezd, a vigasztalásától még jobban hullanak a könnyeim.

Jobb kezével elengedi a derekamat, és hosszan végigsimít a hátamon. Szüntelenül végigvezeti a tenyerét a gerincem mentén. Nem tudom, hogy mihez kezdenék MinYoung nélkül. Tényleg összeomlanék, ha nem lenne mindig mellettem. Még jobban belebújok a nyakába, lassan csillapodik a zokogásom, az egyenruhájába markolok, magamhoz szorítom.

- Unnie...

- Minnie...

- Nyugodj meg, Unnie – súgja a fülembe – Itt vagyok, Unnie... itt vagyok neked, Unnie.

- Min-nie – motyogom még elcsukló hangon.

- Semmi baj, Unnie. Itt vagyok! Itt vagyok neked...

- Köszönöm, Minnie! – szipogom – Köszönöm, hogy vagy nekem, Minnie!

- Köszönöm, hogy lehetek neked! – nagyot szorít rajtam.

- KiBumék elmentek már? – felemelem a fejem a vállgödréből.

- Nem – apró mosoly jelenik meg az arcán – Szeretnének elköszönni tőled mindketten.

- Remek – motyogom –, akkor kénytelen leszek összekaparni magam valamilyen emberi állapotba.

- Gyere, segítek felkelni.

Elengedi a másik kezével is a derekamat, a csuklóimra fog, és lassan felhúz. Remegő térdekkel állok MinYoung előtt, az alkarjában kell némi támasztékot keresnem, különben megint rongybabaként esem össze. Segít eltámolyognom a mosdó széléig, a márványnak dőlök a derekammal.

Letörlöm a könnyeimet, megigazítom az összegyűrődött egyenruhámat, bár nem sokat segít a simogatásom. A kócot is picit összébb rendezem a fejpántommal együtt, de azon sem tudok túlságosan javítani. Még kicsit hangosan szipogok, nagyon lassan nyugszom csak meg. MinYoung rám mosolyog, megsimogatja a felkaromat.

- Mindjárt visszajövök, Unnie.

- Ühüm.

Kirobog a mosdóból, magam maradok. Megfordulok, újfent a tükörbe nézek. Borzalmas. Azt hiszem, tudom, hogy hova sietett Minnie olyan nagyon. Szerinte is elég ramaty látvány lehetek ebben az állapotomban. Érthető. Még én is elszörnyülködöm a saját arcképemtől.

Alig két perc elteltével tér vissza hozzám imádott húgom, a kezében a parányi neszesszerével. Megfordít, a kistáskát leteszi a márványra, és turkálni kezd benne. Sorra előkerülnek a szükséges kellékek. Alapozó, szemceruza, szempillaspirál. Megállítom a kotorászásban, nem szükséges nagyon az a maszkírozás. Csak egy kis igazítás kell, hogy a vendégek ne haljanak szörnyet a látványomtól.

A papírtörlőhöz siet, majd gyorsan megtörölgeti az arcomat, és a másodperc tört része alatt kelti újra életre a sminkemet, és hoz emberi formába. Ha nem lenne mellettem, akkor tényleg nagyon nagy bajban lennék. Ő az én Őrangyalom, Bummie-val együtt.

Nagyokat sóhajtozom, végre sikerül lecsillapodnom. Minnie angyalian mosolyog rám, megint végigsimít az arcomon. Belekarolok a derekába, közelebb lépek hozzá. A nyakába fúrom az arcomat, még egy kicsit ölelni akarom. Még egy kicsit kell nekem a menedéke. Még szükségem van rá. De nem maradhatok örökre a karjaiban, bármennyire is szeretnék, mert odakint vár ránk a munka. Nehézkesen engedem el a testét, még egyet szusszantok, majd együtt indulunk vissza az előtérbe.

MinYoung gyorsan visszarobog az öltözőbe, aztán megint mellettem terem. Lassan szedem a lépteimet, nem mindegyik elég biztos a magas sarkúban, kicsit imbolygok még. A pult felé nézek.

KiBum és JongHyun a szélét támasztja, mosolyogva beszélgetnek. Nagyot nyelek. Egyfolytában tuszkolom le a gombócokat a torkomon. Lassítok a lépteimen, és magam elé engedem MinYoungot. Ahogy közeledünk a pulthoz, úgy növekszik az aggodalmam. Nem merek JongHyunra nézni...

- Noona! – mosolyogva néz rám az Öcsém.

- Mentek, Bummie? – magamhoz ölelem egy kicsit, és el is engedem a testét.

- Igen, Noona, indulunk. Viszont~

- Mondd, Bummie – újabb gombócot nyomok le a nyelőcsövemen.

- Nem gond, ha ma is nálunk tanulunk, Noona? – szélesedik a mosolya.

- D-de... – dadogok - ...de nem arról volt szó, hogy. Nem úgy volt, hogy ma te mész át JongHyunhoz, és nála tanultok?

- Tessék? – csatlakozik a beszélgetésbe az emlegetett fél, a tekintete találkozik az enyémmel, de azonnal elkapom róla a pillantásomat.

- Jah, nem! – a fejéhez kap – N-nem, Noona. Nálunk sokkal jobban tudunk tanulni. De ugye nem baj?

- Értem. Jól van, Bummie.

- Köszi, Noona! – újfent magához szorít.

- Byul? Hova lett? – ökölbe szorított kezekkel és rémülettel a hangomban érdeklődöm a kolléganőm után.

- A kávézó előtt vár – motyogja halkan JongHyun, megint rám néz.

Ez a mélybarna pillantás. Ez az átható tekintet. Megbénít. Nem tudom, hogyan fogom kiverni a fejemből ezt a szempárt, mert ez a Lélektükör mélyen a tudatomba vésődött. Már-már a lényemmé vált. De most valahogy másnak tűnik. Nem ragyog annyira. Melegséget áraszt ugyan, de valami megváltozott. Szomorú? De miért? Mi váltotta ki belőle? Hosszan elmerülök a barna szemekben, még egyszer utoljára...

Pár pillanattal később elszakítom a tekintetemet JongHyuntól, és KiBum mellé lépek. Átfonom a nyakát, ő a derekamat kulcsolja át. Magabiztosan szorít magához, érzi, hogy nincs minden rendben velem, de egyelőre nem kérdez rá. Ahhoz túlságosan sokan vagyunk. Vagy pedig nagyon jól tudja, hogy mi a bajom. Kicsit rászorít a derekamra, kapok egy nagy puszit az arcom bal oldalára, aztán a jobbat is egy hatalmas puszival illeti, végül egy mosolyt villant rám. Lefejtem róla a végtagjaimat, hogy MinYoungtól is elköszönhessen. Az ő búcsújuk gyorsabb a miénknél.

JongHyun a három lépésnyi távolságot egyszerre tudja le, megáll előttem. Összerezzenek ettől a közelségtől. Feljebb emelem a fejemet, óvatosan az arcomhoz hajol, majd közelebb tolja hozzám a pofiját. Az illata elveszi az eszemet, magába bolondít. Az arccsontja az enyémhez simul, forró lehelete megcirógatja a fülemet és a nyakam felső részét, puha párnái épp csak érintik a bőrömet; egy egészen apró puszit nyom az arcomra. Beleremegek a gyengédségébe.

Felsóhajtok a lágy érintéstől, minden bátorságomat összeszedem, és viszonzom a puszit. Annyira bársonyos a bőre. Mintha selyem érne a számhoz, és lágyan megcirógatna. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, az ajkai között egy halk sóhaj szökik át. Hátrébb húzza az arcát, halvány félmosolyra húzza a száját, ami engem is mosolygásra késztet. MinYounghoz lépdel, tőle is elköszön, végül KiBummal együtt elindulnak az ajtóhoz.

Vágyakozva nézek utánuk, illetve csak JongHyun után. A legszívesebben... Ha most engednék a sóvárgásomnak, akkor utána sietnék, és szorosan átkarolnám a derekát, mielőtt még kilépne a kávézóból. Hosszan kérlelném, hogy ne menjen még el, ne hagyjon magamra, várjon meg, és inkább engem kísérjen haza ma este. De nem látom értelmét... nem én kellek neki... tudom. Sejtem. Újra nagyot sóhajtok, visszacsoszogok a pult mögé, és felkúszok a székemre.

Minnie is követ, de mielőtt még felülne a helyére, végigsimít a hátamon, és vigasztalóan megölelget. Aggódva néz rám. Nem nagyon tudom titkolni a fájdalmamat, bármennyire is szeretném, főleg nem MinYoung előtt. Felül az ülőalkalmatosságára, most már ketten nézünk kifelé. Mindkettőnk különleges vendége távozott a kávézóból.

* * *

A délután szerencsére elég tartalmasan telik, egy percem sincs azon agyalni, hogy vajon mi történt Byul és JongHyun között; de inkább nem is akarok belegondolni. Majd csak túl leszek ezen a dolgon is. Egyszer biztosan véget ér a fájdalom. Az idő talán a segítségemre lesz... és MinHo minden bizonnyal segíteni fog feldolgozni ezt is. Nagyon jól csinálja, amit csinál...

Egészen a záróráig vannak vendégek, az utolsót szinte már úgy kell kijjebb rugdalnunk a lattéból, de végre ő is elhagyja a helyet. Sietve rendezzük össze az asztalokat; amíg Minnie a mosogatással bajlódik, addig én felmosok mindenhol, végezetül ő zárja a bejárati ajtót, aztán belém karol. Az öltözőbe ballagunk. Teljesen kimerülve.

Nem mondok semmit, csak bámulok magam elé, ahogy pakolom egymás után a lábaimat. Nincs már, ami elterelje a figyelmemet Róla, csak nagyokat sóhajtozok. A szekrényem előtt megállok, csigatempóban nyitom ki az ajtót, és még annál is lassabban kezdek neki a ruhacserének. Amennyire csak tudom, húzom az időt. Még ha csupán pár percet is nyerek ezekkel a dolgokkal, nekem máris megéri. Minél később érek haza, annál jobb. A farmeromban ülök le a padra, és a kőre bámulok.

- Unnie? – finoman megfogja a vállamat.

- Igen, Minnie? – motyogom magam elé meredve.

- Mondd el, hogy mi bánt! – leül mellém a padra – Bár azt hiszem, hogy pontosan tudom, mi nyomja a szívedet – végigsimít a hátamon.

- Túl jól ismersz – elmosolyodom.

- Lehetséges – viszonzásra lel a mosolyom – de nem szeretnélek ilyennek látni, Unnie.

- Tudom, Angyalom. Elhiheted, hogy én sem szeretnék most a bőrömben lenni. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.

- Nem vagy egy rakás szerencsétlenség! Hülyeségeket beszélsz!

- Akkor te mégis minek neveznél ebben a helyzetben? – mormolom az orrom alatt – Képes vagyok belezúgni valakibe, akit nem is ismerek. Ráadásul még semmi nem is történt köztünk. A mosdóban zokogok, mert leül mellé egy csaj dumálni, utána még emésztem is magam, mert hazakíséri. A végén pedig azon csodálkozom majd, hogy kézen fogva jönnek be a munkahelyemre, és nekem végig kell néznem, ahogy egymást falják egész idő alatt..

- Egy hangyányit előre szaladtál, nem gondolod? – felnevet, a kezemre szorít.

- Csak felkészülök a legrosszabbra! – megszorítom az ujjait.

- Aztán azt nagyon kell! – újabb hangos kacagás szakad fel belőle – Hiába készíted fel magad, mert ez bizony nem fog megtörténni, drága Unnie-m!

- Miből gondolod? – döbbenten pislogok rá.

- Legyen elég, hogy tudom, amit tudok!

- Lehet, de én meg nem akarom megvárni, hogy az ellenkezője derüljön ki – elengedem a kezét, és felállok a padról.

- Ezzel mit szeretnél mondani, Unnie? – rémület csillan meg Minnie tekintetében.

- Ne izgulj, Minnie! Nem csinálok semmi baromságot! Megígértem, és ezúttal nem szegem meg! Te és KiBum vagytok nekem a legfontosabbak, és nem akarok még egyszer fájdalmat okozni nektek.

- De engem akkor is érdekel, hogy mire gondoltál az előbb...

- Csak arra, hogy gyorsan elfelejtem JongHyunt, és többet nem kerülök közel egyetlen pasihoz sem, kivéve Bummie-t.

- Unnie?! – összeráncolja a homlokát – Kezdesz megint össze-vissza beszélni hülyeségeket...

- Meglehet. De én már csak ilyen vagyok, ismersz jól! – felnevetek.

Kicsit hátrálok a padtól, mélyen MinYoung szemébe nézek, mielőtt még újabb bölcseletekkel áldana meg, témát váltok. Egy olyanra, amiben ezúttal nem én vagyok a fő témakör.

- Na, most, hogy engem kellőképpen kiveséztünk, beszélgessünk egy kicsit izgalmasabb dolgokról.

- Ne terelj, Unnie!

- Nem terelek, csak elég volt mára belőlem! Mesélj!

- Mégis mit? Miről szeretnél hallani?

- Azt te tudod nagyon jól, Minnie-m – sejtelmes mosolyra húzom a számat – Nyerj egy randit TaeMinnel témánk következik. Hallgatlak, Minnie...

- Öhm... hogy.. az.. – elvörösödik, és beharapja az alsó ajkát – szerinted eljön?

- Ezt a kérdést ugye nem baj, hogy nem hallottam meg?! Nem hinném, hogy poénnak szánta az üzenetet...

- Ahogyan JongHyun se poénból simította meg a derekadat és kötötte ki poénból a kötényedet... – felhúzza az egyik szemöldökét, és összefonja a karjait a mellkasa előtt.

- Hogy? Mi? Mi van? Miről beszélsz? Mi van JongHyunnal meg a kötényemmel?

- Jaaaa... semmi. Semmi nincs egyikkel sem.

Felkel a padról, és magához ölel. Értetlenül állok MinYoung ölelésében. Próbálom feldolgozni a hallottakat, de igencsak nehézkesen megy. Vagy feldolgozhatatlan, vagy a fáradtságom játszik közre, vagy egyszerűen ez már korral jár.

Végre sikerül picit összeszednem magam a döbbenetemből, és átkarolom MinYoung derekát. Hosszú percekig kapaszkodunk a másik testébe, egyikünk sem akarja megtenni az elválás első lépését, de végül magamra vállalom a szerepet, és lazítok a szorításomon. Hátrébb húzódunk, a másik derekára fogunk, felkapjuk a táskáinkat, és a hátsó kijárat felé indulunk. Most már ideje lesz tényleg hazamennem.

A keresztutcához még együtt megyünk, de a lámpaoszlopnál elválnak az útjaink mára. Mindketten leintjük az alkalmas taxit, és véglegesen hazamegyünk.

Az egész út alatt tiszta ideg vagyok, mert tudom, hogy most megint nálunk tanulnak a fiúk. Megint a kanapén fognak gubbasztani, és nem tudok úgy elsurranni mellettük, hogy ne vegyem észre őket. Nagyon remélem, hogy hamar letelik a vizsgaidőszak, és utána már egy kicsit kevesebbet kell találkoznom JongHyunnal. A lehető legkevesebbet...

A ház előtt idegesen szállok ki az autóból, még arról is megfeledkezem, hogy kiegyenlítsem a fuvardíjat, úgy kiált utánam dühödten a sofőr. Sűrű elnézések közepette fizetem ki a díjat, aztán már el is hajt tőlünk. Sóhajtok egy nagyot. Kicsit még toporzékolok a ház előtt, minden bátorságomra szükségem van, hogy egyáltalán lenyomjam a kapu vaspántját, aztán pedig a bejárati ajtó kilincsével cselekedjek ugyanígy.

Muszáj leszek megtenni, ha nem akarok idekint éjszakázni, és Bummie is meglehetősen morcos lenne, ha nem mennék haza. De miért nem tudtak most JongHyunnál tanulni, ahogy azt Minnie mondta? Miért kell feltétlenül nálunk felkészülni a vizsgákra? Miért?!?!

Remegve teszem meg az első lépéseket a házhoz, magamban könyörgök, hogy ne fogyjon el a távolság a kapu és a ház ajtaja között, de kárba vész a fohászom. Elérek az ajtóhoz. Még egy nagyot fújtatok, a rézpántra fogok. Lassan nyomom le a kilincset, és még annál is lassabban nyitok be a lakásba.

Megfontoltan lépek be, de az előtérben rögtön lehorgonyzok. Fülelek egy kicsit, hátha meghallom az Öcsémék hangját, de semmiféle zaj nem szűrődik ki a nappaliból. Csak apró neszek jutnak el hozzám, a számomra mindegyik megfejthetetlen. Nem tipródhatok itt életem végéig, arra várva, hogy egyszer csak köddé válik mindenki körülöttem, és élhetem tovább a napjaimat magányosan.

         A földre nézek. A cipők az előző nappal ellentétben szépen hevernek a szőnyegen, szorosan egymás mellé pakolva, én is kibújok a sportcipőmből, és a helyére rakom. A kabátomtól is megszabadulok, magamhoz veszem a táskámat, aztán újabb lépésekkel haladok a nappali felé. Félve nézek be a kanapéra, még mindig abban bízom, hogy nem figyelnek fel rám, és elsomfordálhatok.