11. fejezet - Mi volt ez?

Nagyot nyelek. Egy óriási gombóc csúszik le a nyelőcsövemen, de olyan ez a gombóc, mintha szögekkel lenne telepakolva, felsérti a torkomat. Mellbe vág Byul kijelentése. Igaz, ő már találkozott JongHyunnal korábban, de akkor ezek szerint nem mászott rá. Egészen idáig. Bármennyire is szeretnék, nem állhatok neki jelenetet rendezni, hiszen semmi nincs köztünk. Nem tartozik hozzám, és én sem hozzá. JongHyun csak egy jóképű srác, aki épp ebbe a kávézóba tért be.

Most én szorítom ökölbe a kezeimet, és Minnie szorít az én kézfejemre. Próbálok aprókat sóhajtani, hogy levezessem az aggodalmaimat, de Byul vadászó tekintetét látva nem nagyon megy. Rettegek. Mi van, ha tetszik JongHyunnak? Csinos. Fiatalabb is, mint én vagyok; jóval fiatalabb nálam. Magabiztos és érzelmileg stabil. Mi van, ha épp erre van szüksége? Minden megvan, hogy működjön a dolog kettejük között...

- Na – elveszi a karjait a pultról – itt az ideje, hogy köszönjek az öcsédnek, SungYeon-ah – levakarhatatlan vigyor ül ki az arcára, és még egy kacsintással is megtoldja az önelégültségét.

- Aham. Menj csak, biztos örülni fog neked – morgom az orrom alatt

Megigazítja a haját, a mellein is kicsit pakol, még láthatóbbá teszi őket, hogy biztosan szemet szúrjanak annak, akinek kell, végül elindul az asztalukhoz. Egyre erősebben szorítom az öklömet, a szívem a torkomban dübörög, Minnie hosszan végigsimít a hátamon, de hatástalan.

Byul természetesen bedobja magát. Vigyorogva pattan KiBum mellé, az Öcsém azonnal felkel a székéről, és köszönti a betoppanó vendégüket. Jöhet a bemutatás. KiBum természetesen megfejeli a köszöntést két apró puszival, majd JongHyunra mutat. A mellkasom hirtelen szűkös lesz. Szorít. JongHyun is felemelkedik a székből, meghajol Byul előtt. Egy apró kézfogás után az én drágalátos kolléganőm még odatolja az arcát is, hogy megkapja JongHyuntól a megérdemelt pusziját. Újabb szorítást érzek a mellkasomban. Egy elefánt telepedett rá, és nem hajlandó lemászni róla.

Mindketten hellyel kínálják a vadászt, aki természetesen a választott vad mellé ül le. Byul vigyorogva bámul JongHyunra, Bummie csak halványan mosolyog. A gondolataiba temetkezik egy kis időre, előveszi a mobilját, és pötyögni kezd rajta. Némi magányos együttlétet biztosít a vele szemben ülőknek. Hurrá! A saját Öcsém fogja összehozni őket... Nem bírom nézni tovább, elkapom a fejemet róluk, és inkább az ajtót veszem szemügyre.

- Unnie? Minden oké?

- Persze, Minnie, minden – csalódottan és kétségbeesetten felsóhajtok.

- Látom, hogy van valami baj. Nem szoktál ilyen lenni ok nélkül – megsimogatja az arcomat, elmosolyodom, de egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában.

- Hm... ugye mondtam, hogy köze van az idegességemnek JongHyunhoz.

- Igen! – bólint – Történt valami?

- Tegnap este nálunk tanultak a srácok.

- Igen?

- Éjszakába nyúlóan.

- Ige~n?

- Bummie pedig nem akarta már olyan későn hazaengedni JongHyunt.

- Ige~~n? Mondd már, Unnie! Ne kelljen előkotornom egy harapófogót a szekrény aljáról! Mi történt?

- JongHyun nálunk töltötte az éjszakát~ - elhallgatok, eljött az a bizonyos pillanat, ami miatt zaklatott vagyok.

- ...éééés?

- Az éjszaka nem nagyon tudtam aludni, és a konyhába mentem – elvörösödik az arcom – aztán megjelent JongHyun is.

- Unni~~e??

- Tört...khm... történt... történt egy kis apróság – már lángol az arcom zavaromban - ...de tényleg csak egy apróság az egész. Semmi fontos meg komoly,csak~

- Unnie? – lecsúszik a székről, és elém lép – Mi volt a konyhában?

- JongHyun... öhm... hát – beharapom az alsó ajkamat, MinYoungra nézek könnyes szemekkel, olvass bennem, szépen kérlek, hadd ne kelljen kimondanom!

- Megcsókolt? – két keze közé fogja az arcomat.

A kérdésére már nem tudok válaszolni, csak bólogatok. MinYoung elmosolyodik, elveszi a kezeit az arcomról, és átkulcsolja a derekamat a karjaival. Szorosan magához ölel. Megkapaszkodom a nyakában. Menedékként fogódzom a testébe, ha most nem lenne mellettem, összetörnék végérvényesen. Hosszan végigsimít a hátamon, most már érti. Tudja, hogy miért reagáltam Byul kijelentésére úgy, ahogy reagáltam. A csók miatt.

Kis ideig belebújok MinYoung nyakába, de mielőtt elöntenének végképp az érzelmeim, elengedem. Nem akarom, hogy bárki is zokogni lásson a munkahelyemen. Akaratlanul nézek az asztalukhoz. A hangulat magáért beszél. Jól szórakoznak együtt. Túlságosan jól. Főleg Byul és JongHyun élvezi egymás társaságát. Mosolyogva hallgatja a kolléganőm szavait, mintha csak pohárból inná őket, Byul pedig csak mondja és mondja szakadatlanul. Bummie alkalmanként felnéz a telefonból, és ő is vigyorogva pillant Byulra. Szépen lassan kerülnek egymáshoz a megfelelő közelségbe. Lépésről lépésre.

Amíg ők közel kerülnek egymáshoz, addig én úgy távolodok el teljesen JongHyuntól, miközben a szívemet egyre jobban marcangolja a fájdalmas látvány. Pillanatról pillanatra válik nehezebbé a szórakozásuk, a szemeimben összegyűlnek a könnyek. Finoman eltolom magamtól MinYoungot, mélyeket lélegezve csúszok le a székről, és gondolkodás nélkül a mosdó felé veszem az irányt.

A mosdókagylónál állok meg, rámarkolok a hideg víz csapjára, és megnyitom. A folyó víz alá tartom mindkét csuklómat, és megpróbálom lehűteni magam. A hegeimre pillantok. Még mindig eléggé látszanak, és nagy a valószínűsége, hogy ennél jobban már nem fognak összeforrni. Nem tűnnek el.

Ahogy a sebhelyeket méricskélem, eszembe jut, hogy most pontosan ilyen hegek keletkezhetnek a szívemen is. Minél több időt töltenek együtt ők ketten, rajtam annál több heg fog megjelenni. Újabb és újabbak, míg végül lehet, hogy felemészt ez a fájdalom.

El kell felejtenem! Ki kell vernem a fejemből azt a nevet, hogy Kim JongHyun. Ahogyan a névhez tartozó arcot is száműznöm kell az elmémből, a hangjával együtt. De leginkább a csókjának emlékét kell elásnom a lehető legmélyebbre, hogy soha ne törjön elő. Hosszú percekig tartom a csuklómat a víz alá, igyekszem az összes könnyemet lenyelni.

Jobb kezemet elveszem a hideg víz alól, és a tarkómra teszem a tenyeremet. Minden létező helyet felfrissítek az arcomon, hogy javítsak az állapotomon, de nem könnyű egy percig sem. Elzárom a csapot, és a papírtartóhoz sétálok. Megtörölgetem az arcomat egy kicsit, a csuklóimat is felszárítom. Vissza kell mennem, mert jön a délutáni dömping lassacskán.

Kijövök a mosdóból, de egy kicsit lecövekelek. Nincs túl messze a mosdótól a Tökéletes Idegen asztala, szinte azonnal szemet is szúr. T. egy másodpercre sem veszi le a tekintetét MinYoungról, árgus szemmel figyeli imádott húgomat. Elmosolyodom. T. arcát látva biztossá válik a számomra, hogy igenis tetszik neki a kolléganőm. Bármit is mondjon Byul. Látom a tekintetében, hogy nem csak szórakozást lát MinYoungban, hanem sokkal többet szeretne egy egyéjszakás kalandnál. Jóval többet. Ha olyan lenne, mint amilyennek Byul beállította, akkor nem így nézne rá. Nem akarná minden pillanatban őt védeni. Ösztönösen mozdul, ahogy MinYoung a távolban serénykedik. Összhangban vannak egymással.

Lehet, hogy akkor is felfalná a szemeivel, de nem ilyen mértékben. Rajongással telve pillant felé, gyengéden simogatja őt a lélektükreivel, és az étcsokoládé szempárból sugárzó melegséggel akarja feltölteni MinYoung testét. Aki csak szórakozásra vágyik, az nem így nézi a vágyott darabot. Mert csak egy darabot lát benne. De T. nem. T. más. Nagyon más. Különleges. Van benne valami megmagyarázhatatlan, ami különlegessé teszi. Egyszerre elérhetetlen és elérhető, de nem mindenkinek. Csak az arra érdemeseknek.

Felsóhajtok, egy kicsit álmodozni kezdek. Bárcsak én lennék MinYoung, és bárcsak JongHyun figyelne engem ilyen szemekkel. Bárcsak érdemes lennék egy olyan különlegességre, mint a Tökéletes Idegen. Újabb nehézkes sóhaj szakad fel belőlem a fájdalmas álmaim miatt, összeráncolom a szemöldökömet, és megint útnak indulok. A pulthoz.

Ahogy az már megszokott, MinYoung a pultot rendezgeti, fényesre törli a rongyával. Odaérve felkapom a tálcámat, a noteszomat a kötényembe rejtem, és elindulok a hívó asztalhoz.

A vendég elégedett mosollyal köszöni meg a kávéját, rendezi a számlát, és távozik a lattéból. Felpakolom a koszos csészéket a tálcámra, és összerendezem az asztalt. Lesöpröm az otthagyott papírcafatokat, a vázát is a helyére rakom, és a cukrot is mellé állítom. Még egy kis igazítás~ Mi volt ez?!?

Rémülten emelem fel a fejemet az asztalról, nagyokat pislogva nézek ki az ablakon. Most én vagyok ennyire debil? Olyan volt, mintha valaki elment volna mögöttem, és végigsimított volna a derekamon. Képzelődtem? Vigyázva körbenézek, de senkit nem látok körülöttem, illetve a férfimosdó ajtaját látom lendülni, de nem tudom, hogy ki tűnt el mögötte. Biztosan KiBum szórakozik velem...

Visszasietek a pulthoz, elpakolom a használt poharakat, Minnie sietve elmosogatja őket, én egy újabb asztalt veszek célba. Tálca és notesz kézbe, irány a vendég. Elégedett mosolyt kapok a fizetés mellé, majd még egy fogyasztóval leszünk kevesebben. Jöhet az újabb rendrakás. Poharak a tálcára, söprés a terítőről, váza a helyére a cukorral együtt~ Már megint!!! Gyorsan felkapom a fejemet, egy ismerős hátat látok eltávolodni tőlem.

Nagyot nyelek. Egyszerre száguld fel a torkomba a szívem és válik nehézkessé a légzésem. Oké, biztos, hogy bediliztem! Tuti! Furcsa. Valami nem stimmel az egyenruhámmal. Végignézek magamon. A blúzom begombolva, a szoknyám sem csúszott fel, ahogyan a bokáimon sem landolt a rövid anyag, a kötényem is... MI?!?! Kilazult? Soha a büdös életben nem oldódott még ki magától ez a csomó! A derekamhoz nyúlok, hogy tényleges bizonyosságot szerezzek a saját feltételezéseimről. Ez bizony kikötődött... de, hogy nem magától, az fix! Elengedem a másik kezemmel a tálcámat, és újfent megkötöm a kötényemet. Az ujjaimmal leellenőrzöm a gordiuszi csomómat, bólintok egyet saját magamat megerősítvén, majd felkapom a tálcámat, és a pulthoz tipegek.

Igyekszem egyre jobban belemerülni a munkába, és semmivel sem foglalkozni. A kötényem kioldódásával és KiBumékkal sem. Mindegyik asztalhoz én megyek, nem akarok egy percre sem leülni. De kettőről nem veszek tudomást. Az egyik pontosan az az asztal, amitől tudatosan akarok szabadulni, a másik pedig a Tökéletes Idegen asztala. Az MinYoungot illeti!

Sajnálatos módon lassan elfogynak a vendégek, és nem igen akarnak jönni az újabbak, a pulthoz táborozom. Felmászok a székemre, addig legalább kifújom magam egy kicsit, és legalább a talpaimat is pihentethetem.

A Tökéletesen Titokzatos Idegen MinYoung felé integet visszafogottan, egy pillanatig sem hezitál, leugrik a székről, felkapja a noteszt és a tálcát, kicsit csinosít magán – majdhogynem feleslegesen –, és célba veszi az asztalt.

Lágy mosolyra húzza telt ajkait, még jobban magába fogja így bolondítani ezt a lányt, az biztos! A zsigereimben érzem! MinYoung egész testében reszket, lassan közelít az asztalhoz.

Odaérve finom mozdulattal leteszi a tálcát a falapra, és a noteszét veszi a kezébe. Picit vár, majd átnyújtja a füzetet a vendégének. T. a jegyzettömb szabadon lévő vége helyett MinYoung kezére simítja a kézfejét. Finoman rászorít a kezére, aztán lassan végighúzza ujjbegyeit Minnie kézfején, és elveszi a füzetkét.

A húgomhoz képest egy tál kocsonya állóvíz. Úgy reszket, mint még soha eddig. De azt hiszem, hogy meg is értem. Én sem tudnék másként cselekedni, de az is lehet, hogy már rég összecsuklottam volna T. előtt. A noteszba csusszan az a bizonyos összeg és egy papírdarab is csatlakozik hozzá. Visszaadja a füzetet, MinYoung határozottan rámarkol, az egyetlen biztos pontnak tűnik egy földrengés közepén, de nem tudja elvenni. T. magabiztosan tartja, lassan húzza vissza magához, amiben szófogadóan követi őt a kolléganőm. Az orruk majdnem összeér, alig pár milliméter a távolság kettejük között. Ha én zihálok a látottaktól, akkor vajon Minnie, hogy’ tud megállni a saját lábán?

T. mosolya szélesedik picit, finoman beharapja alsó ajkát, kacsint egyet, majd egy váratlan pillanatban megpöcköli az orrával MinYoung orrát. A húgom elkapja a fejét, vörös színben úszik az egész arca és még annál is több, de végül megkapja a jegyzettömböt. Felemelkedik a székről, még egy mosolyt intéz MinYoung felé, illedelmesen meghajol, megköszöni a vendéglátást, és távozik az asztaltól. Minnie nem mozdul. Odafagyott. Sokk hatása alá került minden bizonnyal. Pislog párat maga elé, úgy tűnik, hogy észhez tér valamennyire.

Idegesen szedi le az asztalt, és még idegesebben sétál vissza hozzám. A tálca a pult tetején landol, Minnie arca viszont lángol, a kezei remegnek, és még hozzá hangosan zihál is. Félek, hogy itt fog összeesni előttem, és én tehetetlen leszek. Elveszem a tálcát a pultról, a noteszt a kezébe nyomom, minden mást elpakolok.

Kiveszi a pénzt, és a kasszába pakolja, majd ujjai közé szorítja a papírdarabot. Vár. De mire? Nyisd már ki! Na! Szusszant egyet, ajkai felfelé ívelő görbületre váltanak, ahogy széthajtogatja a cetlit. Hirtelen a szájához kap, újra és újra kidüllednek a szemei, megrázza a fejét, megforgatja az ujjai között, és remegve átnyújtja nekem.

Holnap. Este hat. Namsan Torony. TaeMin.

Köpni-nyelni nem tudok. Az én szemeim is kocsányon lógnak, ahogy elolvasom az üzenetet. Legalább kétszer egymás után megyek végig a rajta álló szövegen. Összehajtogatom a cetlit, és visszaadom jogos tulajdonosának. Megszorítja, az ajkához emeli ezt az üzenetet is, egy puszit kap a boldogságforrás, majd a zsebében landol. Épp szóra nyitnám a számat, hogy kifejezhessem az örömömet, de KiBum lép mellénk.

- Noona?

- Igen, Bummie? Figyelek.

- Lassan megyünk, és szeretnék fizetni.

- A vendégeim voltatok, Bummie!

- Jaj, ne csináld ezt, Noona~

- Ugyan! Nem gond! Mindjárt beteszem a kasszába az összeget – végigsimítok az arcélén.

- Te vagy a legjobb nővér! – magához ölel egy kicsit, majd elhúzódik.

- ...és, hm. Bummie?

- Igen?

- Most hazamentek tanulni? – megremeg a hangom.

- Én igen, de Hyung azt mondta, hogy ő még hazamegy átöltözni meg ilyenek.

- Értem... – felsóhajtok.

- Csak még előtte hazakíséri Byult.

Hogymiajóbüdösfrancotcsinál?!?! Még egy pofon a mai napra. Nem volt elég? Ezt már nem bírom elviselni, ez már túl sok! De még felfogni sem vagyok képes. Újra ökölbe szorul a kezem, a mellkasom borsónyira szűkül. Szorít, még jobban. Minnie gyengéden megsimogatja a hátamat, látja a reakciómat. Nem tudom titkolni már ezt az érzést. Éles késként hasít belém KiBum utolsó mondata. Egyenesen a szívem közepébe döfi a rozsdás bökőt, és megforgatja benne egy párszor. Elnézést kérek az Öcsémtől és a húgomtól, inkább az egyik asztalhoz megyek.

Lerendezem ezt a vendéget is, olykor a pult irányába nézek. KiBum még mindig ott áll, és valamit diskurál MinYounggal. Nem tudom, hogy miről folyhat a csevej, de Minnie arckifejezését látva, nem igazán tetszik neki valami. Nagyon remélem, hogy nem épp most tárgyalják ki JongHyun és Byul közös randiját, mert akkor lemegyek hídba. Nem elég, hogy Bummie asszisztál hozzájuk, de még a legjobb barátnőm is ezt tenné? Nem! Minnie nem olyan! MinYoung soha nem bántana! Soha! De Bummie sem tenné meg, ha elmondanám neki... ha tudná... De hogyan is állhatnék az Öcsém elé? Beficcenek egy divatlappal a kezemben, és tényként közlöm, hogy „Bummie, a múlt éjjel egymásba gabalyodtunk a csoporttársaddal, és megcsókoltuk egymást. Mi a véleményed erről?” Tényleg nem vagyok már normális...

Visszaérkezem a pulthoz, de a jómadarak elhallgatnak, ahogy megjelenek mögöttük. De jó! Kérdőn nézek az Öcsémre, aztán MinYoungra is átvezetem a tekintetemet, de egyikük sem hajlandó megszólalni. Hallgatnak, mint a sír. Egy árva szót sem tudok kiszedni belőlük, pedig tudom jól, hogy valamit pusmogtak, amíg nem voltam itt, mert láttam. Mozgott a szájuk, és azt bizony most nem a szél rebegtette, mert akkora huzat azért nem jár felénk. Ajh. Mindegy! Inkább nem foglalkozom a dologgal. Az időközben becsordogált vendégek közül egy újabb integet, megszorítom a tálcámat, és az asztalhoz megyek.

A vendég rendezi a számlát, én pedig az asztalt teszem helyre, miközben a pultra nézek. Ugyanúgy beszélgetnek, mint az előbb, csak most még óvatosabbak. Hamar végzek a dolgommal, úgyhogy visszacaplatok a pulthoz.

- ~a nővérem... – már csak KiBum elégedett mosolyát látom meg.

- Szuper! – összecsapja a tenyereit MinYoung.

- Mi a szuper és mi van velem? – kérdezem, és leteszem a tálcát a kezemből.

- Ja... öhm – motyog maga elé a kolléganőm – Csak az van, hooogy őőő... izé. Annyi, hogy ma Key megy át JongHyunhoz, és így te tudsz pihenni.

- Értem – bólintok egyet – mikor jössz haza, Bummie?

- Oh, előbb otthon leszek, mint te, Noona – elmosolyodik.

- Akkor majd otthon találkozunk, Bummie!

- Úgy bizony!

Mindent leteszek végül a kezemből, elmosogatom a visszahozott bögréket és poharakat, majd a pultot is letakarítom. Próbálok csak a munkámra figyelni, de nagyon nehezen megy. Felrémlik bennem KiBum mondata, miszerint JongHyun hazakíséri Byult, megszorítom a terítőt. Rozsdás tőr.

Nem bírom tovább, újra az illemhelyiség felé vezet az utam. Remegő térdekkel lépek be a parányi helyiségbe, a mosdó szélében keresek kapaszkodót. Erősen szorítom a márványt, és abban igyekszem levezetni a fájdalmaimat.

Byul. JongHyun. Byul és JongHyun. JongHyun és Byul... Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége! Annyira nagyon! Megint én sérülök meg, pedig semmit nem tettem. Semmi rosszat! Senkit nem bántottam, és most mégis engem bántanak. Semmit nem tettem, csak viszonoztam egy édes csókot. Csak egyetlen pillanatra. Egyetlen szívdobbanásnyi időre. Nem akartam, de megtettem... nem tudtam ellenállni.

Vajon, ha nem teszem meg, ha nem fogadom JongHyun közeledését, akkor is ez lett volna a vége? Akkor is ugyanígy kiköt Byul mellett? Ha beadom a derekamat, tovább viszem a dolgokat, egészen az ágyamig cibálom, és nekiesek, akkor nem fájna ennyire most? Akkor megkapta volna, amit akart, és én is elmondhatom magamról ugyanezt? Akkor más lenne minden?

De nem vagyok ilyen. Nem tudom az ágyba cipelni a pasikat. Nem vagyok az a fajta. Nem tudom kihasználni a férfiakat. Soha nem voltam ilyen típus, és még gyomrom sem lenne hozzá. A tükörképemre nézek. Meredten bámulom magam, és keresem az újabb válaszokat az újabb fel nem tett kérdéseimre. De nincs felelet. Egy sem...

Megnyitom a csapot. A hideg víz alá nyújtom a csuklómat, hagyom, hogy kicsit lehűljön a bőröm, de nem csak a kezemen érzek nedvességet. Az arcom is vizes. A könnyeim útnak indultak. Szakadatlanul. Potyognak egymás után a nagyobbaknál nagyobbak. Még mindig csak nézem a tükörben lévő nőt, aki erősnek mutatja magát, de közben összetört legbelül. Darabokra hullik.

Ha semmi nem történt köztem és JongHyun között, mert nevezzük semminek az elcsattant csókot, akkor mégis mi a fenéért fáj ennyire? Miért szorít ennyire odabent? Nem lehet! Lehetetlen! Nem lehet, hogy megint megtörtént! Nem lehet, hogy belezúgtam ebbe a srácba! Az nem fordulhat elő még egyszer! Soha! Soha többé! Egyetlen hímnemű sem jöhet szóba! NEM!!!

Elzárom a csapot, és a falhoz vánszorgok. Két tenyeremet megtámasztom a csempén, és verni kezdem a homlokomat a falhoz. Újra és újra, egyre erősebben. Minden erőmmel megpróbálom száműzni a fejemből az édes csók emlékét. De akármennyire is erőlködöm, akármennyire is verem a fejemet a falba, annál inkább megmarad az emlékemben.

Nem hiszem el, hogy ez az egész most velem történik! A könnyeim még jobban hullanak, a könyökeim és a térdeim remegnek, egyre nehezebben tudom megtartani magam. A zokogásom felerősödik. A lábaim adják meg először magukat, összerogyok. Nehézkesen fordulok meg, a lapockáimmal megtámaszkodom a hűvös csempén, felhúzom a lábaimat, az arcomat a térdeim közé rejtem. Összehúzom magam, és utat engedek a könnyeimnek. Mindegyiknek...

Egyetlen név zakatol a fejemben megállás nélkül. Egyetlen arc jelenik meg előttem. Egyetlen édes csók ízét érzem a számon. A mellkasom szorít, szétfeszíti a bordáimat a fájdalmam, a gyomrom liftezik. Kín. Szenvedés. Keserűség. Belehalok. Lassanként felemészt ez a fájdalom.

        Végül a hangomat is kiengedem. Nem érdekel, hogy ki hallja meg, kit zavar a zokogásom, nem bírom tovább magamba fojtani a szenvedéseimet. Széttépi a belsőmet a kín. Véget akarok vetni ennek a fájdalomnak, de nem tehetem meg. Bármennyire is szabadulni akarok, nem tehetem meg. Ígéret köt. Egy utolsó ígéret köt még ide. Megkapaszkodok a lábaimban, a körmeimet a bőrömbe vájom, az egész testem remeg, megállíthatatlanul folynak végig az arcomon a könnyeim. Valaki mentsen meg a szenvedéseimtől... könyörgök!