13. fejezet - ...bízz bennem, kérlek!

Megfontoltan lépek be az ajtón, de az előtérben rögtön lehorgonyzok. Fülelek egy kicsit, hátha meghallom az Öcsémék hangját, de semmiféle zaj nem szűrődik ki a nappaliból. Csak parányi neszek jutnak el hozzám, a számomra mindegyik megfejthetetlen. Nem tipródhatok itt életem végéig arra várva, hogy egyszer csak köddé válik mindenki körülöttem, és élhetem tovább a napjaimat magányosan.

A földre nézek. A cipők az előző nappal ellentétben szépen hevernek a szőnyegen, szorosan egymás mellé pakolva, én is kibújok a sportcipőmből, és a helyére rakom. A szürke keresztpántos lábbeli mellé... A kabátomtól is megszabadulok, magamhoz veszem a táskámat, aztán újabb lépésekkel haladok a nappali felé. Félve nézek be a kanapéra, még mindig abban bízom, hogy nem figyelnek fel rám, és elsomfordálhatok a hálómig.

Meglepetésemre KiBum ezúttal egyedül ücsörög a heverőn az ölében a laptopjával, és valamit a billentyűzeten pötyög. JongHyun sehol sincs. Mégis megúsztam volna? Remélem. KiBum annyira belemerül a billentyűzésbe, észre sem veszi, hogy hazaérkeztem.

- Szia, Bummie! – szólalok meg halkan.

- Noona! – felkapja a fejét, gyorsan félreteszi a laptopot, és hozzám szalad.

Egy mozdulattal karolja át a derekamat, és von azonnal magához. Erősen szorítom magamhoz, a nyakába kapaszkodom picit, arcomat a vállgödrébe fúrom. Belélegzem a kicsit fűszeres parfümje illatát, a borsos aroma felébreszt valamennyire, kis időre eltűnik a fáradtságom és az idegességem is. De csak néhány sóhajtásnyira. Picit eltol magától, de csakis annyi időre, amíg két puszit kapok az arcom két oldalára, és én is apró érintéssel köszöntöm őt. Azonnal visszabújok a karjaiba.

Ezekben a karokban mindig megnyugvásra lelek, legyen bármilyen bajom. Persze MinYoung ölelése is nyugtató hatással van rám, tele megértéssel és védelemmel, most mégis Bummie ölelésére vágyom.

- Egyedül vagy? – súgom a nyakába bújva.

- Nem – mosolyt fedezek fel a hangjában – Hyung épp kiment az erkélyre levegőzni. Tartunk egy kis szünetet.

- Értem – motyogom, még jobban a bőrébe fúrom az orromat.

- Nem köszönsz neki? – eltol magától, és mosolyogva rám néz.

Mégis hogy’ köszönjek neki?!?! Képtelen vagyok megmaradni a közelében! De ha meg nem üdvözlöm, akkor illetlen leszek, ami rám egyáltalán nem jellemző. KiBum mosolya kicsit sem lankad, ugyanúgy felfelé ível a görbület, csupán szélesedik. Rémülten járatom a pillantásomat macska-szempárjában, és próbálom közvetíteni felé a ki nem mondott gondolataimat. Sikertelenül.

Elveszi a derekamról a kezeit, végigsimít mindkét felkaromon, az erkélyajtó felé lökdös, ő pedig elégedetten visszaballag a kanapéhoz. Fújtatok egy hatalmasat, kisebb szélvihart keverve a falak között. Összenézünk KiBummal, végül erőt veszek magamon, és elindulok kifelé. Az ajtóban még megállok néhány szívdobbanásnyi időre.

JongHyun háta köszönt most is, alkarjaival a korlátnak támaszkodik, a sötét Égboltot kémleli. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek végig rajta, akaratlan minden cselekedetem. Az ösztöneim vezetnek. Egy bura vesz körül, és JongHyunon kívül semmit nem látok magam előtt. Halkan felsóhajtok. Mielőtt még kilépnék a lakásból, nyelek egy nagyot, és egy újabb mély lélegzetvétel szakad ki belőlem.

- S-szia... – motyogom.

- Szia – lassan felém fordul, a tekintetünk találkozik.

- N-nem... nem zavarok? – kérdezem alig hallhatóan.

Válasz nem érkezik, csak egy barátságos félmosoly. Önkéntelenül mosolyodom el én is. Kijjebb merészkedem az erkélyre, és a székemig araszolok. Míg JongHyun továbbra is a mozdulataimat figyeli, addig én a város fényeit vizslatom inkább. Így is eléggé zavarban vagyok már tőle, ha még a szemébe is kellene néznem minden pillanatban, akkor hamar lángra kapnék.

Belehuppanok a székembe, gyorsan felhúzom a lábaimat, a kezeimet az ölembe csúsztatom. Ismerős szituáció. Egyszer már voltunk egy ugyanilyen helyzetben. Én a székben ültem, JongHyun a korlátot támasztotta. Az égre nézek, és belefeledkezem a Csillagok ragyogásába.

A szemem sarkából azonban még így is látom JongHyun minden egyes ténykedését. Ellöki magát a támasztéktól, és elindul felém. A cédrusos illat most is megrészegít, és rögtön mámoros állapotba kerülök tőle. Megfagyaszt a mélybarna tekintetével, nagyon mozdulni sem tudnék. Összébb húzom magam a székben, a testem finoman remegni kezd, a szám hirtelen kiszárad, ahogy az édes csók íze felrémlik az emlékeimben. Felszusszantok. Próbálok az Égboltra koncentrálni, de egy Földi Csillag minduntalan magára irányítja a figyelmemet a ragyogásával.

JongHyun leguggol a szék elé, az illata meleg takaróként borul rám, és körbeöleli a testemet. Óvatosan a jobb csuklómra fog, maga felé fordítja, megint a sebhelyeket kezdi vizsgálni. Két ujját gyengéden végigvezeti a vágásokon, kicsit megrázza a fejét, egy apró sóhaj szökik ki az ajkai között. Apró, de annál több érzelem sejlik benne. Féltés... Aggódna?

- Még mindig nem árulod el, hogy miért csináltad, Sung-ah? – a hangja lágy és bársonyos, simogat minden szavával.

- Nem hiszem, hogy érdekelne – egy álmosolyt erőltetek magamra.

- Akkor nem kérdezném. Csalódtál – biccentek a második megjegyzésére, de hangot nem tudok kipréselni magamból. – Mi lehetett az, amiben ekkorát csalódtál? – Megint a hegekre néz, aztán újfent rám emeli csokiszín szemeit. – Csak nem egy magunkfajta? – féloldalas mosolyra húzza a száját, én is hasonló görbületre váltok.

- Hm – lesütöm a szemeimet. – Csak de. Sajnos nem volt a legjobb választásom.

- Ha nem volt a legjobb választásod, akkor miért magadban tettél kárt?

- Én már csak ilyen vagyok – megrántom a vállamat, a szemem kissé könnybe lábad.

- Igen, ezt már Key is említette egyszer.

- Micsodát? – kipislogom a könnyeimet mielőtt útnak erednének. – Mit mondott neked Bummie?

- Azt, hogy túl sok terhet cipelsz magadon, és nem akarsz egy kicsit sem átadni belőle, helyette még a nyakadba veszed mások gondjait is.

- Túl sokat fecseg az öcsém – elmosolyodom.

- Csak éppen eleget – a csuklómra szorít.

- Mihez elég?

- Ahhoz, hogy jobban megismerjelek általa.

Elvörösödöm az utolsó mondata hallatán, még a pillantását is igyekszem kerülni. Újra végigvezeti az ujjait a hegeken, többször egymás után végigsimít rajtuk. Óvatosan felemeli a kezemet, az arcához húzza. A mellkasom ismét szűkössé válik, de ezúttal egészen más oka van. A lüktetés feszíti a bordáimat, gyorsvonatként dübörög a szívem.

Szájához húzza a csuklómat, és apró puszikat ad a hegeimre, összerezzenek a lágy tapintásoktól. Sorban megérinti ajkaival a sebhelyeket, bátorságot veszek, és az ujjbegyeimmel megcirógatom az arcélét. Halvány mosolyra húzza ajkait, abbahagyja a gyógyító puszikat, a szemembe néz. A tenyeremet az arcára simítom, finoman fogja a csuklómat. Még mindig megfagyva ülök a székben, mindenével megbénít, és magához láncol.

Hirtelen bevillan előttem egy kép, elveszem a kezemet az arcáról, és kiszabadítom a csuklómat a gyengéd szorításból. Összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, az éjszakai város fényébe merülök. JongHyun értetlenül guggol előttem, Lélektükrei megváltoznak.

Az összekulcsolt kézfejeimre vezeti meleg tenyerét, finoman rászorít. Bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok ellenállni neki. Igyekszem visszafogni magam, hiszen ez az egész csak egy játék. Most velem játszik kicsit. De ugyanakkor néha mégis elhiszem, hogy esetleg komolyan érdeklődik irántam. A korábbi beszélgetésünk mindenképp erre enged következtetni, de a kávézóban történtek viszont épp az ellenkezőjére utalnak. Elhiggyem? Melyik feltevés az igaz? Játékszer vagy komoly érdeklődés?

Engedek a vágyaimnak. Most az egyszer. Lazítok összekulcsolt ujjaimon, JongHyun abban a pillanatban indítja el a kézfejét a tenyereim közé, akaratlanul megszorítom. Elmosolyodik, és másik kezével is ugyanígy cselekszik. A tenyereim közé csúsztatja mindkét kézfejét, az ujjaink összefonódnak. Egyszerre szorítunk a kezeinkre. Ösztönös. Lassan felemelkedik, óvatosan húz magával. A pillantásunk találkozik, mélyre süllyedek a barna óceánban.

Szófogadóan engedelmeskedem JongHyunnak, a lábaim a földre kerülnek, követem a lépteit a korlátig. Megtámaszkodik a derekával, lazít picit az ujjai szorításán, és a nyakára vezeti a karjaimat. Kezes bárányként viselkedem a közelében, hagyom, hogy irányítson a kedve szerint. Hosszan végigsimít a karjaimon, majd az oldalaimon vezeti végig melegséget árasztó tenyereit, végül a derekamon pihennek meg az óvó karok. Közelebb von magához. Kábultan lépek előrébb, a mellkasom az övéhez simul.

Átkulcsolja a derekamat, nincs menekülési lehetőségem. Bénító tekintet, mámorító illat, féltő karok. Azt se tudom, hol vagyok, csak azt, hogy ott most nagyon jó. Nagyon. Erősen szorít magához, karjaimat a nyakán szorosan összefonom, megkapaszkodom a testében.

A nyakamhoz hajol, forró lehelete kellemesen csiklandozza a bőrömet; puha és meleg párnák simulnak ugyanoda egy szívdobbanással később. Megremegek. Apró csókokkal becézgeti a bőrömet, minden érintésekor remegést vált ki belőlem. Lassan halad a szám felé. Felsóhajtok, a szemeim lecsukódnak. Önkívületlenül beharapom alsó ajkamat.

Jobb kezével végigsimítja a gerincem vonalát, az arcomra simul meleg tenyere. Hüvelykujja lágyan cirógatja a bőrömet, úgy érzem, mintha a térdeim helyére zselé csúszna, elgyengülnek a lábaim az érintéseitől. Még egy mély lélegzetvétel szökik át a számon, óvatosan végigsimít hüvelykujjával alsó ajkamon.

A következő pillanatban már puha párnáival simogatja a számat tovább, a derekamra szorít, erősebben fogódzkodom a testébe. Édes-mámoros csókja azonnal magával ragad, a szívem vadul kalapál a mellkasomban. Lágyan csókolja ajkaimat, szinte elolvadok a gyengédségétől.

Újra bevillan előttem a korábbi kép, az ujjaimat hívom segítségül, hogy elszakíthassam ajkaimat az övéitől. Lefejtem magamról kényeztető karjait, én is leengedem a végtagjaimat, hátrébb lépek tőle.

- Sung-ah? – suttogja.

- Sajnálom...

- Kérlek... – kinyújtja felém jobb kezét - ...bízz bennem, Sung-ah! – halkan törnek fel belőle kérlelő szavai.

- Saj-sajnálom – homályossá válik előttem az alakja –, képtelen vagyok.

Hátat fordítok JongHyunnak, és az ajtóhoz megyek. Mielőtt még átlépnék a küszöbön, visszafordulok. A szememben megint összegyűlnek a könnyeim, JongHyun tekintete is meglehetősen fátyolos, mozdulatlanul támasztja a korlátot. Az arcától összeszorul a szívem, de bármennyire is próbálok, nem tudok bízni benne. Letörlöm a könnyeimet, végül egyedül hagyom őt az erkélyen.

Sietve megyek a szobámba, megint magamra zárom az ajtót, a hátammal a falapnak támaszkodom. Visszafordíthatatlanul hullani kezdenek a könnyeim, eljövök az ajtótól, és az ágyhoz sétálok. Befekszem, és magamhoz szorítom a párnámat, abba fojtom feltörekvő sírásomat. Halk kopogtatásra leszek figyelmes, de nem tudom kinyitni.

- Noona?

- Jól vagyok, Bummie – szemrebbenés nélkül hazudom -, feküdj le aludni.

- Noona? Mi történt?

- Semmi, Bummie – szipogom –, menjetek lefeküdni.

- Engedj be, kérlek.

- Egyedül szeretnék most lenni, Bummie. Ne haragudj, kérlek...

- Noona... – hallom, ahogy nagyot sóhajt az ajtó mögött - ...szeretlek!

- Én is téged, Bummie! Én is...

A sírásom újra felerősödik. Még jobban az arcomba nyomom a párnát, hogy minden hangomat abba fojthassam. Zokogva, fájdalommal telve ér el az álom, az agyam újfent leblokkol. Mindent lekapcsol.

* * *

Karikás szemek néznek vissza rám a tükörből másnap reggel. Sok sminkre lesz szükségem, hogy az este jeleit valamennyire eltüntessem. Kiosonok a fürdőbe, másodpercek alatt tusolok le, és már iparkodom is vissza a hálómba. Rekordsebességgel kapom magamra a nadrágomat meg a pólómat, mielőbb kész akarok lenni. A maszkot is kapkodva kenem fel az arcomra. Egyik fiúval sem szeretnék most reggel összefutni, de kiváltképp nem JongHyunnal. Tudom, hogy rettenetesen megbántottam az éjjel, de mindkettőnk érdekében így lesz a legjobb. Az övében a leginkább. Nem akarok közéjük állni, ahogyan strigula sem akarok lenni senki életében. Soha többé. Öröm az ürömben viszont, hogy ma egyedül lettem beosztva a kávézóban, így annyi munkám lesz, hogy egy másodpercnyi időm sem lesz agyalni a dolgokon.

A konyhában sietve kortyolgatom el a kávémat, szinte belefulladok, olyan gyorsan nyelem le, a mai nap elmarad a szertartás. De mégsem vagyok elég gyors. Halk csoszogás hallatszik a vendégszoba irányából, majd a közlekedő felől is. A szívem a torkomba ugrik, a kezeim remegnek. Most sincs szerencsém.

Ahogyan előző este, úgy ezúttal is JongHyun ébred meg előbb a fiúk közül. Az ő éjszakája is hasonló lehetett, mint az enyém, bár kizárt dolognak tartom, hogy álomba zokogta volna magát. Egy pillanatra ránézek. A szemeiből ítélve túl sokat nem aludhatott az éjjel. Gyorsan ellötykölöm a bögrémet, és kicsit letörölgetem a pultot is, álmatlanságom okozója egyre közelebb ér hozzám, végül a pultnak dől.

A közelségétől remegnek a végtagjaim, lüktet a mellkasom. Nem tudom, hogy mit kellene most tennem. Talán most vagyok először ennyire tanácstalan az ellenkező nem képviselőjével szemben. Vajon az eszemre vagy a szívemre kellene inkább hallgatnom? Melyik adja a jobb tanácsot? Soha nem gondolkodtam egyetlen ilyen döntésem előtt sem, mindent ösztönösen csináltam. Ami először átfutott az agyamon. Ha nekem kellett kezdeményeznem, akkor azt tettem, ha követnem kellett, készséges voltam. De most... most nem tudom, mit tegyek. Szó nélkül induljak dolgozni, vagy előbb szorosan öleljem magamhoz?

Miért vált ki belőlem ilyen érzéseket? Miért remegnek tőle a lábaim? Miért lüktet erősebben a mellkasom, ha csak meglátom őt? Miért vágyom az érintéseire? Miért nyugszom meg rögvest, amikor átölel? Miért? Beleszerettem...? Ezek a reakciók eddig messze elkerültek; volt, hogy hevesen dobogott a szívem, vagy épp az érintésre vágytam. De olyan soha nem volt, hogy mind-mind egyszerre történjen, és ugyanaz a személy váltsa ki belőlem őket.

Az elmélkedésem abba marad, egy ismerős és meleg tenyér fog a csuklómra, megállít a törölgetésben. Kiesik a rongy az ujjaim közül. Érzem, ahogy magához húz, a lábaim már nem nekem engedelmeskednek. Nem én irányítok. Felemelem a fejemet, a mélybarna szempárba ütközik a tekintetem. Beránt...

- Khm... in-indulnom kell – motyogom -, megmondanád KiBumnak, hogy ma valószínűleg későn jövök?

- Egy feltétellel – belebizsergek a dallamos hangjába.

- Mi lenne az? – megremeg a hangom.

- Válaszolnod kell egy kérdésre.

- R-rend... rendben.

- Miért gondolod, hogy én is bántanálak?

- Inkábbmégsemszeretnékválaszolni! – egy levegővel felelek.

- Akkor nem mondom meg Key-nek, hogy későn jössz – játékos mosolyra húzza a száját.

- Úgyis jó. Majd kiírom egy cetlire – töménytelen gúny árad a szavaimból, elindulnék végre, de rászorít a csuklómra.

- Sung-ah, kérlek. Válaszolj! – még közelebb von magához, a mellkasaink egymáshoz simulnak, elengedi a csuklómat, és átöleli a testemet. – Miért nem akarsz bízni bennem? – hosszan végigsimít a hátamon, felsóhajtok.

- Engedj el, kérlek... – motyogom mellkasába temetve az arcomat.

- Nem tudlak, és nem is akarlak – a fülembe súgja válaszát, még egyszer végigvezeti rajtam a tenyerét.

Ez az egész most csak egy álom, ugye? Véget ért a rémálom, és egy másik kezdődött el. Ez most nem velem történik. Végső mondata visszhangzik a fejemben. A karjaim elindulnak mellkasa irányába, lassan végigsimítok a testén, halkan felsóhajt az érintésemre, végül nyakára kulcsolom a karjaimat. Fejemet a mellkasára hajtom, hosszan belélegzem bőre illatát, a tüdőm megtelik az aromával. A gyengéd karok magabiztosan tartják a derekamat, még jobban átfonom a nyakát, a lábaim egy picit elemelkednek a földtől. Még jobban hozzábújok, még erősebben szorítom magamhoz. Szeretném, ha most megállna az idő, és örökre így maradnánk...

A mámornak a fürdőajtó hangja vet véget. Leengedem a karjaimat, ő is lazít az ölelésén, hátrálok két lépést, elmosolyodom. Fájó szívvel indulok az előtérbe, most nagyon nem akarok elválni Tőle. Szeretnék maradni, belebújni a karjaiba, de egyrészt indulnom kell a lattéba, másrészt nem akarom, hogy Bummie előtt kiderüljön bármi is. Felkapom a táskát és a kabátomat, beleugrok a cipőmbe, JongHyun váratlanul megjelenik az előtérben. Nem szól semmit, csak tenyereivel megtámasztja a csípőmet, nehogy menekülőre fogjam, majd egy hosszú és törődő puszit ad a homlokomra. Elenged, aztán visszasétál a konyhába.

Bódultan hagyom el az otthonomat, és haladok a kávézó felé. Valahogy eljutok a lattéhoz, valahogy elcsoszogok az öltözőbe, és valahogy sikerül is teljesen kinyitnom a kávézót. Az első vendég felbukkanásakor észhez térek, a kábulatom elmúlik. Remélem, hogy sokan lesznek ma, és elterelik mindenről a gondolataimat.

Az imám meghallgatásra talál, szinte meg sem állok egész délelőtt, egyedül délben van egy kis szusszanásnyi időm. Bízom benne, hogy mielőtt Minnie találkozik TaeMinnel, még beugrik hozzám egy ölelésre, szeretném látni az arcát. Biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni, hiszen láthatóan odáig vannak egymásért. Egy émelygősen édes illat csapja meg az orromat, félve fordulok abba az irányba, ahonnan az aromafelleg érkezik.

- Hello, SungYeon-ah! – vigyorog rám az émelyítő illat tulajdonosa.

- S-szia... Byul – nyelek egy nagyot.

- Látom, ma is akadnak vendégek – felméri a terepet

- Igen, vannak. Nem unatkozom – álmosolyra húzom a számat – Mi járatban?

- Csak beugrottam. Nincs most itt az a cuki srác?

- Kire gondolsz? – idegesen kérdezem, pontosan tudom, hogy kire célzott.

- Az öcséd hallgatótársára. Jjongra! – elvigyorodik.

- N-nincs.

- Ajh. Kár. Tegnap nagyon jól elszórakoztunk. Azt hittem, hogy ma is bent lesz esetleg, és hazakísér. Láttam, hogy bejövök neki, amikor meg elköszöntünk, akkor~

A beszélgetésünknek a telefoncsörgése vet véget. A mellkasom szűkös lesz, a kezeimet ökölbe szorítom. Vigyorogva emeli a füléhez a mobilját, arrébb slattyog a magas sarkújában, majd két és fél perccel később már vissza is tipeg. Nem akarom tudni, hogy ki hívta őt...

- Na, én megyek, SungYeon-ah! Találkám van egy cuki sráccal... – rám kacsint.

- Szia, Byul – meg se hallja a köszönésemet, elviharzik a pulttól.

Magamba roskadva ülök a székemen Byul távozását követően, alig várom, hogy végre hívjon egy vendég, és újfent a munkába temetkezhessek, de egyiknek sem akaródzik a dolog.

Miközben a vendégeket figyelem, halkan imádkozom, hogy ne JongHyun legyen az, akire Byul célzott. Ne ő legyen az, akivel találkozik. Nagyon remélem azt is, hogy semmi nem történt köztük, amikor hazakísérte ezt a cédát. De ha belegondolok... ha nem történt volna semmi köztük, akkor Byul nem dicsekszik olyan nagyon vele. Lehet, hogy csak azért csinálta ezt velem ez a nő, mert feltűnt neki a reakcióm?

A szívem újra összeszorul, Minnie nevét mormolom magamban szüntelenül. Szükségem van rá... most még jobban. Legalább annyira, mint tegnap a mosdóban volt. Hogyan tudnék megbízni JongHyunban, ha még azt sem mondta el, hogy mi történt közöttük? Mert ezek szerint történt valami, és engem tényleg csak hülyített. De akkor miért puszilt homlokon, mielőtt eljöttem otthonról? A lelkiismerete mondatná ezt vele? Meglehet...

Én vagyok a föld legnagyobb birkája, hogy újra bízni kezdtem egy férfiban! A legszívesebben világgá mennék, és soha többé nem jönnék vissza. De nem tehetem meg KiBum és MinYoung miatt. A kis családom miatt.

Mélyet sóhajtok, végre egy integető kéz kiránt a mélázásomból, újra a munkába merülhetek. Egyik asztaltól a másikig megyek, meg sem állok, Minnie-hez hasonló tempót diktálok saját magamnak. Van, hogy kétszer is rendbe teszem ugyanazt az asztalt, csak ne kelljen a történtekre figyelnem. Nem akarok megállni, mert rögvest morfondírozni kezdek.

Visszasétálok a helyemre, rendbe teszem a pultot, azon is legalább háromszor végigmegyek. A munka segít teljes egészében lefoglalni az agyamat, mert csak a foltokra tudok koncentrálni. Ahogyan csakis a vendégek hangját hallom...

Sajnos annyira jól csinálom a dolgomat, hogy hamar végzek mindennel. A duplázás és triplázás sem segít, mert elfogytak az üres asztalok, a foglaltak pedig még bőven foglaltak. Felmászok a székemre, az ajtó felé bámulok tovább. Belemerülök a délutáni napsütésbe, és az esetenként elhaladó emberekbe.

Egy nagyon ismerős gyümölcsös illatot hoz magával egy lágyabb szellő. Imádom ezt az aromát. De a tulajdonosát különösképp. Boldogságom és nyugalmam örök forrása áll a kávézó küszöbén. Azonnal elmosolyodom, minden bajom elfelejtem, és csakis MinYoungra vagyok képes figyelni.

Minden nap tökéletes a külseje, minden nap elkábít a jelenlétével, de ma csak úgy ragyog. Ragyog! Ragyog, mint a legdrágább ékszer a Világon. A csillogó gyémánt beljebb lép a falak között, lassan halad felém, szélesedik a mosolyom. A Világon a legszerencsésebb ember vagyok, mert egy ilyen Tünemény az én legjobb barátnőm. Egy tündöklő csillag a sötét égbolton. A legfényesebb. Finom mosoly rajzolódik ki a szájára, óvatosan felül a szemközti székre.

- Szia, Unnie... – kissé ideges a mosolya.

- Szia, Minnie-m! – csak gyönyörködni vagyok képes benne, nehezen jönnek belőlem a szavaim – Nagyon csinos vagy!

- Tényleg? – megremeg a hangja – Szerinted neki is tetszeni fogok?

- Minnie. Miért ne tetszenél TaeMinnek? Aki egy ilyen gyémántot, mint te, nem vesz észre, az csakis magára vessen! Gyönyörű vagy, Angyalom!

- Köszönöm szépen, Unnie! – a füle tövéig pirul a szavaimtól, de ha egyszer ez van.

- Nem kell köszönnöd! Komolyan mondtam!

- De én akkor is köszönöm! – nevetős sóhaj szalad ki ajkai között.

- Nem fogsz elkésni?

- Nem, még van egy kis időm. De mindenképp be akartam jönni hozzád előtte.

- Örülök, hogy bejöttél! De menj, nehogy elkéss, és nagyon vigyázz magadra!

- Vigyázok, Unnie! Velem leszel?

- Lélekben mindig... – lemászok a székemről, és kirohanok a pult mögül – Csak ügyesen, Minnie-m! – magamhoz ölelem egy kicsit, aztán újra elengedem a derekát – Minden tökéletesen fog alakulni köztetek. Érzem!

- Nagyon szépen köszönöm, Unnie! Szeretlek!

- Én is téged, Angyalkám!

Megpuszilom az arcát, egy kis időre még egyszer magamhoz szorítom, és egészen az ajtóig kísérem imádott kolléganőmet. Izgatottan és mosolyogva indul el, boldogsággal telve nézek utána. Nagyon remélem, hogy most megtalálja azt a bizonyos szerelmet. Megérdemelné... Addig állok a kávézó előtt, amíg teljesen el nem tűnik előlem, boldogan felsóhajtok, és visszasétálok a pulthoz. Ismételten a munkába próbálok temetkezni.

Lassacskán elérkezik végre a záróra, az utolsó vendégem is elszállingózik. Gyorsan összepakolok utána, majd az asztalát is rendbe teszem. Mindent feltakarítok, majd lekapcsolom az első lámpákat, és bezárom a bejárati ajtót. Már csak a hátsó folyosón van némi világítás, kimerülten ballagok az öltöző felé. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy gondolkodóba essek. Ledobálom az egyenruhámat, és egy gyors zuhanyt is megejtek. Magamra kapom a ruháimat, az öltözőt is rendbe teszem, végül a hátsó ajtót célzom be. Még egyszer körbenézek, biztosan ne maradjon nyitva semmi. A zárakat és a lámpákat is leellenőrzöm, végezetül a folyosó világítását kapcsolom le.

Már csak az utcáról beszűrődő fény ad némi világítást, de ahhoz épp elég, hogy betaláljak a kulcslyukba. Agyilag és testileg egyaránt lefáradva lépek ki a hátsó ajtón, de szinte azonnal ledermedek. Nagyot nyelek, egyetlen szót vagyok képes kimondani, de azt is csak remegő hangon.

         - Te...? – kidülledt szemmel nézek a nem túl távoli alakra.