14. fejezet - ...az a Mondás járja [MinYoung POV]

Nem emlékszem pontosan a napra, amikor találkoztam SungYeonnal, de azon a napon varázsütésre változott meg az életem. Napról napra kerültünk egyre közelebb egymáshoz, végül alig két hónap leforgása alatt, már úgy ragaszkodtunk a másikhoz, mint a testvérek... és ez megmaradt a mai napig, bár lehet, hogy még erősebb is lett.

Ami igazán nyomott hagyott bennem azon a napon, maga a nővérem volt. Illetve a tekintete. Eleinte azt hittem, hogy színes kontaktlencsét hord, míg végül el nem árulta, hogy valójában félvér, és az édesanyjától örökölte a szemeit. Hát... különleges egy szempár, az már biztos.

Az eltelt sok-sok nap során igyekeztem mindenben támogatni imádott nővéremet, és mindig mellette lenni. Sajnos egy alkalommal nem tudtam vigyázni rá, de még épp időben érkeztünk. Csak egyszer nem voltam mellette, mégis átkozom azóta azt a napot, hogy akkor hagytuk, hogy magában legyen... Megtörtént a baj, de bízom benne, hogy ezúttal megtartja a szavát, és többé nem próbál meg kiszállni. Erős lány. A legerősebb, akivel valaha találkoztam és ismerek.

KiBummal együtt mindig igyekeztünk őt a jó dolgok felé terelni, és mindig meggyőztük, hogy vágjon bele egy-egy kapcsolatba. De az utolsó csalódása óta talán még nehezebb lett a dolgunk, mint eddig volt. Még inkább visszabújik a csigaházába, és még több falat pakol maga köré, csak azért, hogy védje magát a sérüléstől. Ami valahol érthető, hiszen nagyon fiatalon kellett hamar felnőtté válnia; szinte még gyerek volt, és ezzel együtt még KiBumról is gondoskodnia kellett. Egyedül maradt a fájdalmával és a gondjaival. Túl hamar lett a kislányból felnőtt nő.

Viszont most itt áll a boldogság kapujában, és sehogyan sem tudjuk rávenni az Öccsével, hogy nyisson ajtót neki, és fogadja tárt karokkal. Talán a kelleténél jobban megsérült. Sokkal jobban, mint ahogy ő azt valójában állítja. Csak minket akar most is kímélni, mint mindig. Még, hogy a fiatalokkal van baj?! Egy fenét! SungYeonnal olykor több baj van, mint egy kamaszlánnyal! De ha egyszer ilyennek szeretjük. Csak védeni akar mindannyiunkat, de nem akar segítséget kérni, amikor ő szorulna arra. Ahogyan arról is nehéz meggyőzni, hogy most jó dolgok történhetnek vele, ha végre hagyná magát...

Tudom, az utolsó barátja nagy fájdalmat okozott neki, ráadásul mi is győzködtük, hogy vágjon bele; de még mindig úgy gondolom, hogy nem minden férfi egyforma. Vannak mások. Másmilyenek. Különlegesek. Mint JongHyun... szeretném, ha Unnie végre boldog lenne, ha megtalálná azt a szerelmet, amit régóta keres. JongHyun mellett. Nem ismerem ezt a srácot, de hiszem, hogy ő az, akire SungYeonnak szüksége van, ahogyan JongHyunnak is szüksége van a nővéremre.

Látom, hogy milyen állapotban van a közelében, szinte bármikor összeeshet előtte, de tartja magát, és kemény nőként viselkedik. De ez nem az Igazi SungYeon. Ez csak a máz... amit a külvilág felé közvetít. Belül egy törődésre vágyó kislány...

Amikor bevallotta, hogy mi történt közte és JongHyun között, határtalanul boldog lettem, de láttam, hogy Unnie már nem annyira az. Lehet, hogy fél tőle. Az újabb fájdalomtól. Megértem azt is, hogy miért reagált úgy Byul kijelentésére, hiszen én is kiborultam, amikor épp csak meglátta az egyik asztalnál a Tökéletes Idegent. Fáj látnom, hogy ilyen állapotban van imádott Unnie-m, segíteni szeretnék neki, de nem tudom, hogyan tegyem...

Mielőtt még KiBum visszaballagna JongHyunhoz és hőn szeretett kolléganőnkhöz, elkapom a karját, és számon kérőn pislogok rá. Természetesen fogalma sincs róla, hogy miért is vagyok ennyire morcos.

- Elárulod, hogy mi a terved, Key? – elengedem a karját, és összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt.

- Mire gondolsz, Minnie? – kikerekednek cicás szemei, picit oldalra biccenti a fejét.

- Byul. JongHyun... és a nővéred.

- Mi van velük?

- Semmiről nem tudsz? – értetlenül pislogok rá, lehet, hogy Unnie csak nekem mesélt a történtekről.

- Miről kéne tudnom, Minnie?

- Arról, ami a nővéred és JongHyun között történt – közelebb hajolok hozzá – nem mondta egyikük sem?

- Nem! – kicsit felháborodik, majd azonnal meg is nyugszik – Mi történt?

- Unnie állítása szerint semmi komoly – suttogva folytatom tovább, túlságosan közel járkál hozzánk SungYeon, félő, hogy kifüleli a beszélgetést –, de én nem épp így látom. Azt mondta, hogy éjjel összefutottak a konyhában, és JongHyun megcsókolta őt.

- Hyung? – pillázik rám nagyokat, erőteljesen bólogatok válaszul – Ezt valahogy elfelejtették megemlíteni nekem.

Azonnal elhallgatunk, ahogy SungYeon megjelenik mellettünk, hiába is próbálja kiszedni belőlünk a dolgokat, egyikük sem hajlandó válaszolni. Az a mázlink, hogy hamar ráun a faggatózásra, és inkább tovább áll.

- Érted már, miért kérdeztem, hogy mik a terveid? – szúrós szemmel nézek rá.

- Persze, hogy értem! De nem kell izgulni.

- Márhogynekéne!

- Úgy, hogy nem önszántából kíséri haza Hyung a kolléganőtöket. A csaj totál ráakaszkodott szegényre, egyszerűen nem bírja levakarni magáról. De most mit kellett volna csinálnia?

- Szerinted? – csípőre teszem a kezeimet – Nemet mondani! Azt kellett volna!

- Hyung nem olyan típus, aki szereti megbántani az embereket. Tudom jól, hogy azért csinálja, mert így nevelték. De majd én gondoskodom a továbbiakról.

- Mire akarsz célozni?

- Arra, hogy természetesen én is velük megyek! – elvigyorodik.

- De ugye azt tudod, hogy Unnie odáig van JongHyunért? – súgom mosolyogva a fülébe.

- Komoly?

- Szerinted akkor így reagált volna?

- Óóó, hogy én mekkora ökör vagyok! – a homlokára csap – Nem vettem észre a jeleket, pedig sokat voltam a közelükben.

- Cssh! Ne olyan hangosan, Key! Meghallhatja!

- De Noona azt mondta, hogy többet nem akar hímneművel kezdeni...

- Hímneművel nem is kell. Csak JongHyunnal! – magabiztosan elmosolyodok.

- Szerinted rá tudjuk venni?

- Nem kell semmire sem rávenni, csak úgy kell intézni a dolgokat, hogy jó legyen!

- De Noona nem bízik meg a fiatalabbakban, az utolsó pasi kórházba juttatta, képletesen szólva.

- Ez igaz, de akkor csak terelgetjük őket a jó irányba, és igyekszünk meggyőzni SungYeont az ellenkezőjéről.

- Rendben! – bólint egyet.

- Még egy gyors kérdés! – elkapom a kezét, mielőtt megint visszamenne – Azért egy kicsit érdeklődik JongHyun a nővérünk után?

- Amikor nem tanulunk, akkor másról se kérdez, csak SungYeonról. Miket csináltunk gyerekkorunkban, mik a kedvencei és hasonlók. Szóval ebből úgy gondolnám, hogy nem is kicsit érdekli Hyungot a nővérem.

- Szuper! – összecsapom a tenyereimet.

Remek hír! A legjobb. Innentől már csak rajtunk múlik. Valamit viszont kéne mondani SungYeonnak, ha már meghallotta a diskurzusunk végét. Egy összekapart, félig megrágott és alig hihető magyarázattal állok elő. Látszólag nem nagyon sikerül meggyőznöm SungYeont, de nagy nehezen elfogadja. Még mindig nem gondolom, hogy elhitte, de legalább valamennyire elkergettem a gyanúját.

KiBumban tökéletes szövetségesre lelek; míg én Unnie-t puhítom, addig KiBumnak csak annyi dolga lesz, hogy szépeket mond róla JongHyunnak. Az is lehet, hogy olyan nagyon nem is kellene győzködnie a srácot, ha már ő maga kérdezget a nővérünkről. A legjobb az lenne, ha ketten tudnánk támadni SungYeon ellen, és folytonosan JongHyun felé navigálni.

Azt hiszem, hogy máris jó útra tértünk, ami Unnie boldogságát illeti. Együtt elhozzuk az életébe azt, amire tényleg szüksége van. AKIRE SZÜKSÉGE VAN. Most már csak azt kellene tudnom, hogy velem mi lesz... Velem és TaeMinnel. Ha már egyszer elárulta a nevét, akkor illene úgy szólítanom végre.

* * *

Szinte semmit nem aludtam a találkozót megelőző éjszaka. Már az ébredésem pillanatában remegés lesz úrrá rajtam, és még ki se nyitottam a szemeimet. Újra és újra elővettem az utolsó üzenetet, és állandóan azt olvasgattam. Minél többször hangosan kimondtam a rajta álló szavakat, annál inkább kezdtem hinni bennük. Találkozni akar. Velem. Ő. A Tökéletes Idegen.

Hosszas tanakodás és még hosszabb válogatás után, végül sikerül megtalálnom a tökéletes öltözéket. Nem tudom, hogy mennyit szeretne a parkban sétálni – remélem, hogy legalább egy kicsit andalgunk majd azért -, de inkább egy kényelmesebb, lapos talpú kiscipőt választok a kiszemelt krémszínű, ujjatlan és cipzáras miniruhám mellé.

Vigyázva felkenek egy szolid sminket az arcomra, a tincseimet egyetlen fél kontyba rendezem. Még egyszer megállok az egész alakos tükröm előtt, és végignézek magamon. Ha nem remegnék nyárfalevélként, akkor minden bizonnyal elérném a megfelelő hatást.

Előbb indulok egy kicsit, hogy legyen még pár percem beszaladni imádott Unnie-mhoz. Biztosan szeretne látni, de én még inkább. Szükségem van egy kis biztatásra, mielőtt ténylegesen elindulok a Végzetem felé. Felkapom a kistáskámat, a cipőmbe is belebújok, aztán távozok a lakásból.

* * *

A kávézóban még gyorsan váltok néhány szót imádott nővéremmel. Szegénykém nagyon nincs jó állapotban. Próbálja álcázni, de nincs minden rendben vele. Ezek a szemek mindent elárulnak. Nagyon aggódom miatta, féltem őt rettenetesen. Bízom benne annyira, hogy elhiszem neki, ezúttal nem próbálkozik többé semmilyen butasággal. Nem teszem szóvá, de látom, hogy valójában JongHyun miatt bánkódik. Megint történt valami közöttük, ami mégsem úgy sült el, ahogy azt SungYeon szerette volna? Nem tudom... aggódom. Csak reménykedni tudok...

A bejárat előtt még egyszer magamhoz ölelgetem SungYeont, apró puszikkal válunk el egymástól, majd utamra indulok. A következő utcasaroknál leintek egy taxit, ami egészen a Namsan Parkig visz. Nem túl hosszú az út, nincs túlságosan sok időm felkészülni. A fejemben zakatolnak Unnie biztató szavai, szeretném, ha igazzá válnának a sejtései.

Még az autóban rendezem a fuvardíjat, egy kis időt szerezve pluszba, de még idegesebben szállok ki, mint amikor beszálltam a kávézónál. Remegnek a térdeim. Muszáj lesz valahogy megnyugodnom; nem akarom, hogy lássa rajtam, milyen állapotba kerülök Tőle... vagy lehet, hogy éppen ez tetszik neki?

Az autóból kiszállva megigazgatom a kicsit összegyűrődött ruhámat, a tincseimet is a fülem mögé simítom. Elindulok a park bejárata felé, remélem, hogy itt fog rám várni, és nem egy másiknál. Elég kellemetlen lenne, ha kerülgetnénk órákon át egymást. A főbejárat lesz a legjobb, azt nem téveszti el egyikünk sem.

Mindig is szerettem volna eljönni ide, de valamiért mindig közbe jött valami, és megakadályozott benne. Ellenben most végre megtehetem, ráadásul nem is akárkinek a társaságában. Egek... Egy Tökéletes Idegen partnereként láthatom ezt a csodás helyet.

Egy kicsit sikerült lecsillapodnom, miközben közeledek a főbejárathoz, egyre magabiztosabbá válnak a lépteim. Egy ismerős alak tűnik fel a láthatáron, a gyomromban ezernyi pillangó kezd cikázni, a mellkasom hihetetlenül feszít. Zsebre tett kézzel áll a járda szélén, egy pillanatra megállok. Veszek egy nagy levegőt, és hosszan kifújom. Apránként szedem tovább a lépteimet, lassan közeledek felé.

Ezúttal is lélegzetelállító a külseje, ahogy eddig minden alkalommal az volt, de talán most még lenyűgözőbb. A fekete nadrág ismételten tökéletesen simul formás lábaira; a fekete, anyagában fehér csíkos ing pontosan ott hangsúlyozza felsőtestének vonalait, ahol szükségeltetik. Még a szívem is kihagy egy ütemet. Nem tudok betelni vele. Ébenfekete tincseit féloldalasra fésülte, hirtelen bent akad a levegőm. Miért ennyire tökéletes?

Felém fordul, és mélyen a szemembe néz. Azonnal megfagyok ettől az étcsokoládé szempártól. Valahányszor találkozott a tekintetünk, annyiszor is bénított meg, de azzal, hogy finoman hangsúlyozta Lélektükreit egy halványbarna, szinte krémes árnyalatú szemhéjfestékkel, illetve hozzáillő kontúrral, már a szavaimat is belém fojtja.

Finom mosolyra húzza telt ajkait, és illedelmesen köszönt. Mélyen meghajol előttem, de tekintetét nem szakítja el tőlem. Idegesen viszonzom a köszöntését, megbénított mindenével. A meghajláskor veszem csak észre igazán, hogy mennyire is szédítő külseje van. Az ékszerei is passzolnak hozzá, kiváltképp a bal fülében lévő kereszt formájú ékesség, lehengerlő...

A háta mögött lévő kezét előrébb nyújtja. Egy kisebb sokk ér, ahogy kézfejére pillantok. Egyetlen szál, tövis nélküli rózsával áll előttem a Tökéletes Idegen. Azonnal elvörösödöm a figyelmességétől, reszketve nyúlok a virág felé. Vigyázva átveszem az illatozó ajándékot, mosolyogva szippantom be az aromáját, és finoman meghajlok előtte, megköszönve a meglepetést.

- Mehetünk, MinYoung-ah? – búgó és bizsergető hangon szólal meg, miközben felkarját ajánlja kapaszkodóként.

- Ig-gen... – dadogom, és remegve karolom át a válla alatt.

- Induljunk. Még hosszú az út a toronyig.

- Nem baj – motyogom halkan – szeretek sétálni.

- Én is – a fülembe súgja válaszát, hangja végigszánt a gerincem mentén, az egész testem beleremeg ebbe a melódiába.

Lejjebb csúsztatom a kézfejemet, finoman végigsimítva a karján, végül a tenyerébe simítom az én tenyeremet. Gyengéden rászorít az ujjaimra, egy gondolattal később összefonja őket a sajátjaival. Éppen erre gondoltam. Nagyokat sóhajtozok mérhetetlen boldogságomban, mire időnként finoman megszorítja a kezemet egy halvány mosoly kíséretében.

A park hemzseg a látogatóktól, mégis úgy érzem, mintha csak mi ketten lennénk itt TaeMinnel. Csak mi és a park. Hosszú perceken át lépdelünk egymás mellett egyetlen szó nélkül, próbálkoznék valamivel, de zavaromban képtelen vagyok megszólalni. Az egész helyzetet még fel sem fogtam igazán. Mintha álmodnék...

TaeMin finoman vezet az egyik padhoz, engedelmesen követem őt, bárhova is visz. Leül a pad szélére, én is helyet foglalok mellette. Kicsit közelebb húzódik hozzám, a combjaink összeérnek. Még mindig ideges vagyok a közelségétől, összekulcsolt ujjainkat az ölébe húzza, másik tenyerét rásimítja a kézfejeinkre. Egymásra nézünk. Elmerülök a csokoládébarna oázisban, elmosolyodik. Megszűnök létezni a pillantásától és ettől a mosolytól. Lágyan cirógatja a bőrömet, miközben másik kezével határozottan fogja az ujjaimat.

- Féltem, hogy nem fogsz eljönni ma – szólal meg kisvártatva, aggodalommal teli a búgó hang.

- Igazából – nagyot sóhajtok – én is pontosan ettől tartottam.

- Tényleg?

- Igen...

- Nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél – ismét a fülembe súgja bókjait.

- Én is... – lesütött szemekkel motyogom.

A kezemre szorít, megemelem a fejemet. Újra remegés uralkodik el a testemen, arcával közelebb hajol az én arcomhoz, a végletekig mélyül a pillantásunk, a szívverésem kettérepeszti a mellkasomat. Halkan felsóhajt, és egy egészen apró puszival jutalmaz. Az arcom lángolni kezd a gyengéd érintés pillanatában, de nem húzza vissza az arcát. Vár. Türelmesen. Vöröslő arccal, kissé félve, de azért mosolyogva viszonzom az érintését.

- Köszönöm – visszahúzza az arcát, megint mélyen a szemembe néz – El is felejtettem mondani – végigvezeti rajtam a pillantását, majd visszatér – nagyon csinos vagy.

- Oh – elégek együltő helyemben – Köszönöm szépen a bókot! – egy lélegzetvételre elhallgatok – Kérdezhetek valamit?

- Igen? Mit szeretnél tudni?

- Miért féltél attól, hogy nem jövök el?

- Az elutasítástól féltem – halvány pír jelenik meg arccsontján – Már régóta szerettelek volna elhívni, csak soha nem volt hozzá elég bátorságom – lesüti a szemeit – De egy nagyon kedves barátomnak sikerült mégis belém lapátolnia elegendő mennyiséget.

- T-tényleg? – nyelek egy nagyot.

- Igen – szélesedik a mosolya – Ezt még meg kell köszönnöm neki.

- Akkor azt hiszem, hogy nekem is hálásnak kell lennem.

- Már egy ideje látogattuk a kávézót, de nem mertelek megszólítani. Mindig JongIn volt az, aki rendelt, én csak lehajtott fejjel bámultam magam elé, rád nézni se mertem, annyira zavarban voltam előtted – végképp belepirul a szavaiba.

Az utolsó mondatától vörösebben izzik az arcom, mint a kezemben szorongatott rózsa szirmai. Megszólalni sem tudok, újabb meglepetést okozott. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna még hasonlót sem. Viszont most, hogy végiggondolom, valóban járt be hozzánk két srác, és közülük mindig csak az egyikük szólalt meg. Ezek szerint JongIn a beszédesebb fél, és TaeMin az, aki soha nem mutatta az arcát, mert a legtöbbször kapucni alá rejtette mindenét.

Felsóhajtok örömömben, most én szorítok a kezére. Szívem szerint a nyakába vetném magam, és addig ölelném, amíg szufla van benne, de még utána sem engedném el. Még egy mosolyt kapok Tőle. Imádom ezt a mosolyt. Mindenét imádom, de a mosolyát... a szemét... a száját... az orrát... mindenét imádom! Felkel a padról, sietve követem TaeMint a felállásban, összekulcsolt ujjakkal indulunk tovább.

- Menjünk felvonóval a toronyba, jó? – a felvonóhoz vezet.

- Öhm... jó – biccentek.

- Még van egy-két hely, amit szeretnék megnézni, és nem akarom, hogy a hosszú séta miatt esetleg lemaradjunk, mert bezárnak.

- Természetesen.

Beszállunk a nevezett szerkezetbe, meg még rajtunk kívül jó páran. Egy szardíniás dobozban találom magam pillanatok alatt. Az ablakhoz szorulok, TaeMin teljes testtel óvja az épségemet a többi embertől. A szívverésemet a torkomban érzem lüktetni. Az édes narancs és vanília keveréke elkábít. Eddig valahogy figyelmen kívül hagytam... idáig. Tenyereivel megtámaszkodik az ablaküvegen, közel a fejemhez.

Egymásra talál a pillantásunk, huncut mosoly ül ki az arcára, majd rám kacsint. Élvezi a helyzeti előnyét, épp úgy, ahogy én is. Észrevétlenül átkarolom bal kezemmel a derekát, magamhoz húzom. Engedelmeskedik. A mellkasa az enyémhez préselődik, bal lábával a combjaim közé férkőzik. Az eszemet veszi! Már nem is érdekel, hogy egy konzerves dobozban vagyunk. Ebben a pózban bárhol lennék vele. Gyermeki vigyorral nézek rá, játékosan beharapom alsó ajkamat, nyaka tökéletes közelségben van hozzám. Lágy csókkal illetem bársonyos bőrét, halk sóhaj szakad fel belőle az incselkedésemtől, megmozdítja bal lábát, és megremeg kicsit a teste. A felvonó megáll, az emberek eltűnnek mellőlünk. A mámorító pillanat alig három percig tartott, de mindent megért.

Elhagyjuk a felvonót, ismét összefonott ujjakkal kezdjük a sétánkat. A látvány leírhatatlan. Majdnem tátott szájjal bámulom a körülöttem lévő tájat. Az első utunk egy csillagvizsgálóba vezet, mosolyogva követem az idegenvezetőmet. Magával ragad mindkettőnket az Univerzum látványa. A csillagvizsgáló után az egyetlen Teddy maci múzeum következik a sorban. Ennyi játékmackót soha nem láttam még egy helyen. Óvódás gyerekekként ugrálunk a macik között, a legkisebb alig néhány centi, a legnagyobb megvan több méter is.

TaeMin egy egészen másik arcát ismerem meg a játékok között. Egy kisgyerek, aki rajong ezekért a dolgokért. Egyedül csak mosolyogni vagyok képes. Annyira édes ebben a szituációban. Ha magunk lennénk, biztos, hogy felfalnám ezt az Édességet. A keze egyetlen másodpercre sem szakad el az enyémtől. Soha nem akarom, hogy véget érjen ez a nap!

Nevetgélve hagyjuk el a múzeumot, a közeli ajándékboltnál TaeMin lecövekel, elengedi a kezemet, és finoman odébb terelget. Néhány szót vált az eladóval, majd meghajol. Kicsit zavarban és arcán némi pírral tér vissza hozzám, valamit a zsebébe rejt, de nem látom, hogy mi volt az a fénylő valami.

Fogalmam sincs róla, hogy miben sántikálhat, mire készül még a mai nap, ellenben boldogan követem őt, bárhova is visz. Minden idegesség elszállt a testemből, határtalan nyugalom költözött belém, csak a szívverésem hevesebb olykor. Lassan sétálunk tovább, míg végül ismét megállunk.

Mélyen a szemembe néz, jobb kezemet erősen szorítja, másik kezével hosszan végigsimít a derekamon, közelebb von magához. Pár lépést hátrálunk, majd az ablakhoz érve nekitámaszkodik a hátával az üvegnek. A kilátás álomszerű, de TaeMin étcsokoládé szempárja magával ragadóbb. Nem tudom levenni róla a szemeimet, képtelen vagyok betelni vele még mindig. Elengedi a kezemet, gyengéden végigcirógatja a hátamat a másik kezével, ellép az ablaktól, és a hátam mögé sétál. Bársonyos és forró tenyereit vállaimra helyezi. Egyszerre sóhajtunk fel. Együtt gyönyörködünk a látványban. Finoman rászorít a vállaimra, meleg leheletét érzem a nyakamon táncolni. Beleremegek. Mellkasával a lapockáimhoz simul, az illata megrészegít. Bűnös. Mámoros. Őrjítő. Szenvedélyes. Hosszan végigvezeti tenyereit fedetlen karjaimon, megint a fülemhez hajol, majd ismét a vállaimra teszi a tenyereit.

- Egy ideje szerettem volna eljönni erre a helyre, de eddig nem volt kivel.

- ...

- Remélem, hogy nem bántad meg~

- Egyáltalán nem! – sietve fojtom belé a kérdését, hallani sem akarom – Köszönöm, hogy velem osztod meg ezeket a csodás perceket – mindkét kezét megfogom.

- Éhes vagy? – érdeklődik mosolyogva.

- Egy kicsit. Miért? – hátrafordulok.

- Akkor együnk valamit! – huncut mosollyal az ajkain reagál.

Ellép tőlem, ismét a karját ajánlja, boldogan fogadom el. Az étteremhez érve egy kedves hölgy üdvözöl minket.

- Köszöntöm önöket éttermünkben! – udvariasan meghajol.

- Szép estét kívánunk! – tökéletes összhangban viszonozzuk.

- Foglaltattak asztalt?

- Igen. Lee TaeMin néven, két személyre.

- Egy pillanat türelmet kérek, máris megnézem.

Most jött el a pillanat, hogy sehogyan sem tudok reagálni. A nő lapozgatni kezdi a noteszt, csupa meglepetés ez a Tökéletes Idegen. A hölgy mosolyogva néz fel a füzetből, egy pincért hív hozzánk, aki elkísér az asztalunkhoz.

A lovagom illedelmesen kihúzza a székemet, helyet foglalok, majd ő is leül velem szemben. Valamit a pincér fülébe suttog, aki bólintással felel, és eltűnik az asztalunktól. Még mindig sokk hatása alatt vagyok. Először a külseje. Aztán a rózsa. Most az étterem. Mi lesz még ma este? Mit tervez még ez a Tökéletesség?

Az étterem nagyon hangulatos. Meghitt. Szinte mindegyik asztalnál ül vendég, gondolom, hogy emiatt foglaltatta le inkább az asztalt. Tökéletes. Túlságosan tökéletes ez srác. Srác? Isten!

A mosolyától és a tekintetétől elolvadok, alig merek ránézni, annyira zavarban vagyok mindenétől. A pincérünk ismét felbukkan mellettünk, két pohár gyöngyöző pezsgő kíséretében érkezik az asztalunkhoz. Az egyik kristályt leteszi elém, a másik TaeMin előtt köt ki. Elmosolyodik, ösztönösen húzom a számat én is mosolyra. Felemeli a poharát, hasonlóképp cselekszem.

- Kettőnkre! – érzékien beharapja alsó ajkát, nagyot nyelek a látványtól.

- K-kett-kettőnk-re – motyogom lángoló arccal.

A poharak halkan megcsendülnek, ugyanabban a pillanatban dobban meg a szívem a mellkasomban. Kettőnkre... Újfent nagyot nyelek, egyszerre emeljük a szánkhoz a poharat, és kortyolunk bele az alkoholos nedűbe. Nem sokkal később a koccintás után visszaérkezik a pincérünk, TaeMin mindkettőnk rendelését leadja. Nincs más dolgom, csak türelmesen várni. Amíg megérkezik az ételünk, elmerülök az esti kilátásban. Egész Szöult be lehet látni egyetlen helyről. Minden meseszerű. De kiváltképp a partnerem az...

Elfogyasztjuk a finom falatokat, a pezsgőspohár is kiürül a vacsora végére. TaeMin próbál rábeszélni a desszertre, de nem jár sikerrel. Csoda, hogy egyáltalán ettem bármit is. Kiegyenlíti a számlát, belém karol, és távozunk az étteremből.

- Akkor másmilyen desszertet fogyasztunk el... – tényként közli velem, ahogy kiérünk a torony kilátóhelyére.

Meglehetősen későre jár, de még egyikünk sem akar távozni erről a csodaszép helyről. Csak rójuk a köröket, míg végül egy egészen különleges szakaszhoz érkezünk. Ledermedek. De nem azért, mert fáznék a ruhámban. A kerítésen végig parányi lakatok lógnak, különböző színű és formájúak. Picit még sétálunk a kerítés mentén, végül megállunk. TaeMin szembe fordít magával. Apró puszit ad a homlokomra, egy kicsit még otthagyja telt ajkait, majd hátrébb húzódik. Remegek. A zsebébe nyúl, előkerülnek a korábbi fényes valamik. Két lakat bújik meg a tenyerében. Az egyiket magánál tartja, a másikat nekem adja. Még közelebb lép hozzám, a távolság semmivé lesz közöttünk.

- Az a mondás járja – súgja -, hogy ha egy szerelmespár lakatokat helyez el itt a párjuk nevével és egy kis üzenettel együtt, akkor a szerelmük örökké fog tartani... – végigsimít jobb kezével az arcélemen, majd bőrömre simítja bársonyos tenyerét.

Közelebb húzza arcomat az övéhez, lágyan összeérinti ajkait az enyémmel. Fokozatosan elmélyíti a csókot, puha párnái szenvedélyesen kényeztetik az enyémeket. Mennyország! Unnie, egy Isten csókol és ölel magához...