15. fejezet - Ne haragudj, hogy késtem, Noona!

Már csak az utcáról beszűrődő fény ad némi világítást, de ahhoz épp elég, hogy betaláljak a kulcslyukba. Agyilag és testileg egyaránt lefáradva lépek ki a hátsó ajtón, de szinte azonnal lefagyok. Nagyot nyelek, egyetlen szót vagyok képes kimondani, de azt is csak remegő hangon.

- Te...? – kidülledt szemmel nézek a nem túl távoli alakra.

- Szia, SungYeon-ah! – köszön rám dermedtségem okozója.

A hangjától minden emlék utat tör bennem. Összerezzenek a hangtól. Fájdalmat és szenvedést hoz magával a múlt. A gyomrom liftezni kezd, egy kisebb szédülés is rám talál. Ez egy rémálom... lejjebb lépek a lépcsőn, de nem megyek túlságosan közel hozzá.

- Jin... Jin-Ki – motyogom – mit keresel itt?

- Gondoltam, megleplek – elmosolyodik.

- Sikerült. De még mindig nem mondtad meg, hogy mit keresel itt.

- Beszélnünk kell, SungYeon-ah.

- Nekünk már nincs miről beszélnünk – megrázom a fejemet, feljebb húzom a táskámat a vállamon, és a keresztutca felé indulok.

- Várj, SungYeon! – elkapja a felkaromat, megszorítja – Hallgass meg, kérlek!

- Amikor meg akartalak hallgatni, akkor nem voltál hajlandó beszélni – próbálok a leghatározottabb lenni, de nagy erőfeszítésbe kerül minden szavam közlése -, beállítottál hozzám egyik este, közölted velem, hogy ennyi volt, sarkon fordultál, és többé a színedet sem láttam – egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, ahogy felidézem a kapcsolatunk lezárását.

- Tudom, de szeretném megmagyarázni – picit rászorít a felkaromra, majd egy gondolattal később lazít rajta.

- Már nem vagyok rá kíváncsi, JinKi – sikerül határozottabban reagálnom, de még mindig nem tudok elég hiteles lenni – Volt rá esélyed, de nem éltél vele. Sajnálom.

- Kérlek, SungYeon-ah~

- Levennéd róla a kezed?!?! – egy ismerős hang szólal meg pár méterre tőlünk a félhomályban.

- Hogy’? – gondolkodás nélkül engedi el végre a karomat, szabaddá válok.

- Kösz’ szépen! – magabiztosan közeledik felénk.

Már csak ez hiányzott! Eddig is képtelen voltam megmozdulni, de most már végképp elvesztem. Nem tudom, hogy meddig bírom még talpon, de úgy érzem, hogy fokozatosan elgyengülnek a térdeim, és szépen lassan összerogyok. A szívem a torkomba száguld, hevesen dübörög odafent, egész testemben remegek.

- Ne haragudj, hogy késtem, Noona! – átkarolja a csípőmet – Feltartottak az egyetemen – közelebb húz magához, és egy apró csókkal köszönt.

- Ér-tem... – motyogom, ahogy elszakad ajkaimtól.

- Mehetünk? – felragyognak a sötétbarna gyémántok a félhomályban, megbénít a tekintetével.

- Igen – biccentek egy aprót -, szia, JinKi.

A múltamra nézek, döbbenten áll a helyzet előtt. JongHyun derekába kapaszkodom, még közelebb von a testéhez. Ha most nem tartana meg ilyen erősen, akkor végleg összecsuklanék. Rászorítok a pólójára, szükségem van a támaszára. Mindennél jobban. Elindulunk végre a keresztutca felé, de mielőtt még teljesen eltűnnénk, visszanézek. JinKi nem mozdult, szoborként áll a hátsó ajtó előtt, és megpróbálja felfogni a dolgokat.

Kiérünk a lámpákkal megvilágított főutcára, még épp belátható innen a latte hátsó fala. JongHyun megáll a lámpaoszlop alatt, szembe fordít magával. Bal kezével biztosan tartja a derekamat, jobb kezét a tarkómra csúsztatja. Mosolyogva húz ajkaira, és tapasztja össze a szánkat egyetlen lágy csókkal. A térdeim beleremegnek a gyengédségbe, ismét megmarkolom a ruháját. Hezitálás nélkül viszonzom a csókot, és engedek a vágyaimnak. Szükségem van rá. Kell a védelme.

Óvatosan elszakítja ajkait az enyémektől néhány sóhajjal később, még egyszer lágyan összeérinti puha párnáit a számmal, majd teljesen elhúzódik. Elveszi jobb kezét a tarkómról, végigsimít az arcélemen, és derekamra vezeti ezt a karját is. Magához ölel, mindkét karommal átfonom a testét, és belebújok a mellkasába. Pár pillanatra egybe olvadunk, a szívverése a legszebb dallam a számomra, aztán ismét JongHyun távolodik el elsőként. Lassan eltol magától, de a következő pillanatban összefonja ujjait az enyémekkel.

JinKire néz, elenged egy elégedett és gyermeki vigyort, aztán felém fordul. A játékos mosoly megszűnik, féloldalas görbületre vált, de egy kacsintást még kapok tőle. Szorít egyet az ujjaimon, és elindulunk hazafelé.

Jobbkor nem is érkezhetett volna. De vajon honnan tudta, hogy épp most lesz rá a legnagyobb szükségem? Vagy tényleg elém akart jönni eredetileg is? Azért késett egy kicsit, mert valójában is feltartották az egyetemen? Mégis komolyan gondolná? Akkor mégsem történt semmi közte és Byul között? Lehetséges? Minden feltevésem téves volt vele kapcsolatban...?

Lassan ballagunk az utcán, még mindig remegnek kicsit a térdeim, de jóleső minden egyes reszketés. Melegséggel tölt fel JongHyun érintése, az illata újra magával ragad. Nem bírom megállni, hogy ne simuljak hozzá egy-egy lépésnél, alkalmanként még a fejemet is a vállához érintem. Menedék.

Most már majdnem elhiszem, hogy ez a valóság. Minden pillanata megtörténik. Azt is elhiszem, hogy tényleg bízhatok benne. Valóban nem bántana soha. Hiszen épp most mentett meg egy újabb fájdalomtól. Nagyobb sóhaj szakad fel belőlem, JongHyun az ujjaimra szorít egy picit. Egy cseppet sem bánom, hogy gyalog megyek haza a kávézóból. Azt kívánom, hogy bárcsak soha ne érnénk el a házig. Elmosolyodom a gondolatomtól, ezúttal egy boldog lélegzetvétel szökik át a számon.

- Ő volt az, akiben csalódtál? – megremeg a bizsergető hangja a mondat végén.

- Ühüm. Ő – hasonló hangszínben felelek – De ez miért fontos?

- Így most már minden világos – halvány mosolyra húzza harapdálnivaló száját.

- Mindenesetre... – felszusszantok, majd egy szívdobbanással később folytatom - ...hálásan köszönöm, hogy segítettél – lesütöm a szemeimet.

- Örülök, hogy elfogadtad a segítségemet! – felkuncog – Egyébként is eléd akartam jönni, de így még jobban kapóra jött a dolog.

A földbe gyökerezik a lábam. Hogymiii?! Kérek néhány évet, hogy ezt az információt feldolgozhassam! Oké, ez most megint álom, átsétáltunk egy láthatatlan falon, és ismét az álomvilágba kerültem. Valaki csípjen meg!

A kezére szorítok, JongHyun is megáll. Felém fordul, kérdőn néz rám, félve emelem fel a fejemet, és keresem meg pillantását. De látnom kell. A szemébe akarok nézni. Látni akarom az Igaz Lélektükröket. Ha komolyan gondolta, őszintén, azt azonnal kiolvasom a tekintetéből. Abban a momentumban, ahogy belenézek a végtelenbarna óceánba...

- Baj van? – mélyen a szemembe néz, elveszem ebben a tekintetben.

- N-nincs. C-csak... csak az utolsó... az utolsó mondatod.

- Komolyan mondtam, Sung-ah – lazít ujjaink szorításán, két keze közé fogja az arcomat -, tényleg eléd akartam jönni.

- Jong... JongHyun...? – zihálom kissé.

Lassan közelebb hajol, ajkai súrolják a számat. Forró lehelete táncot jár a lélegzetemmel. Elvarázsol az egész lénye, derekára simulnak a tenyereim. Mentsvárként kapaszkodom a testébe. A szemhéjaim elnehezülnek...

- Jjong!

Egy átkozott női hang kiált felénk. Ez a nő mindenütt ott van?! Az émelygős parfüm szaga biztosít arról, hogy jól párosítom a hangot a tulajdonosával. Elhúzom az arcomat JongHyuntól, a hang irányába nézek, ő elveszi a kezeit a bőrömről. A magas sarkú hangja felgyorsul, a kezeim ökölbe szorulnak, a szívem megint a torkomban lüktet, a gyomrom összeszűkül. Zavarodottan nézek a megmentőmre, akinek Lélektükrei meglepettséget közvetítenek felém.

- Szia, Jjong! – a nyakába ugrik, és azzal a lendülettel a szájára tapad – Alig vártam, hogy megint találkozzunk! – vigyorogva szakad el tőle.

- By-ul – hebegi döbbenten, ajkaihoz nyúl, és letörli a vörös rúzsfoltokat szájáról – hogy’ kerülsz ide?

- Úgy látszik, hogy megérzem, merre jársz, és mindig a legjobbkor bukkanok fel! – szélesedik a vigyora, rám néz – Helló, SungYeon-ah!

- S-szia...

Megsemmisülten omlok össze legbelül. A tekintetem elhomályosodik. Ellépek tőlük, Byul megkapaszkodik JongHyun karjában, százwattos vigyorral pillázik rám, elégedett. JongHyun megfagyva áll mellette, igyekszik szabadulni a fogva tartó karmok közül, de a vadász már nem engedi el a prédáját.

Ez egy vicc! Ez az egész egy nagy komédia! Egy rohadt játék! Egy barom vagyok! Egy idióta! Hallgatnék inkább az eszemre, mint a szívemre! Akkor most ezektől mind megkímélhettem volna magam! Mindtől!

Minden könnyemet lenyelem, nem akarom, hogy egy is kibuggyanjon előttük. Nem akarom, hogy lássák a fájdalmamat. Nem akarom megszerezni még ezt az örömet is nekik. Hátat fordítok, és leintem az első taxit.

- Sung-ah!

- Köszönöm még egyszer, hogy segítettél! – a taxi ajtajából még visszanézek, Byul továbbra is a karját szorítja – Szép estét nektek! – kényszeredett mosolyra húzom a számat, majd beszállok a sárga autóba.

- SUNGYEON, VÁRJ!

Bevágom az ajtót, nem akarom meghallani a hangját. A sofőr a kérésemre fordít a slusszkulcson, és elindulunk. A járműben azonnal potyogni kezdenek krokodilkönnyeim, iszonyatosan szorít a mellkasom. Ismét rozsdás tőrt érzek a szívembe hatolni, ezernyi sebből vérzek odabent.

Miért történik ez velem? Miért kell nekem ezt mind elviselnem? Amikor épp elkezdek bízni benne, amikor végre elhiszem, hogy esetleg komolyan gondol mindent velem kapcsolatban, akkor mindig az ellenkezője történik. Kinek higgyek?

A zokogásom felerősödik, próbálom visszafojtani az érzelmeimet, már a sofőr is kikerekedett szemekkel pillázik a visszapillantó tükörbe. A házhoz érve sietve fizetem ki a fuvardíjat, majd abban a momentumban rohanni kezdek, ahogy kiszállok a taxiból. Egészen a bejáratig szaladok, remegő kézzel nyomom le a kilincset, mindent ledobok a kezemből. Az ajtónak dőlök, és szabad utat engedek minden fájdalmamnak. A lábaim megadják magukat a folytonos remegésnek, összeesek.

- Noona! – KiBum magához ránt – Mi történt, Noona?

- Ki-Bum – zokogom a mellkasába bújva – Miért? Miért Bummie?!

- Noona. Noona, kérlek! Ne sírj! – erősen szorít magához – Mondd el, kérlek, hogy mi történt! Szépen kérlek!

Hiába kérlel, nem tudok megszólalni. Egyetlen szót sem tudok megformálni, csak zokogni vagyok képes. Felerősödik az érzelmi kitörésem, üvöltve sírok a fájdalomtól. KiBum testébe kapaszkodom, vállába igyekszem fojtani a hangjaimat. Az Öcsém egyre erősebben karol belém, vigasztalóan simogatja a hátamat, apró puszikkal halmozza el az arcomat és a hajamat, a nyakába fúrom az arcomat.

Szeretném elmondani, hogy mi történt. Nagyon szeretnék beszélni róla. Rettenetesen. De nem tudom szavakba önteni a bánatomat. Lassan felhúz a földről, és behúz a nappaliba. A vállaiba kapaszkodom, mert nem bírom tartani magam. Leül a heverőre, és az ölébe von. A karjai szorosan tartanak, a vigasztalása csillapíthatatlan, épp úgy, ahogyan a könnyeim. Fáj. Kimondhatatlanul fáj. A csuklóimon lévő hegek nem tudják tükrözni a szívemben keletkező sebeket. Azok most sokkal mélyebbek. A bőrömön lévők csak parányi sérülések. Eltörpülnek a szívemben keletkezők mellett.

Mélyen felszántja a szívemet a kín. Újra és újra végigszánt rajta. Szenvedek... az élet minden pillanata a számomra most egyenlő a szenvedéssel. Ha tovább kell itt maradnom, megöl a fájdalom. Elpusztít. Elevenen felfal, és senki nem tud tenni ellene. Senki nem tud csillapítani a kínjaimon. Nincs élő ember a földön, aki megmenthetne... és már nem is akarom, hogy bárki megmentsen. Menni akarok. Örökre itt hagyni mindent és mindenkit... a szenvedéseimmel együtt.

- Soha... – zihálom könnyes hangon.

- Mit soha, Noona? – KiBum hangja is könnyeitől visszhangos.

- Soha. Soha többé. Soha többé nem. Soha többé nem bízom meg – elcsuklik a hangom – Soha többé nem bízom meg egyetlen pasiban sem.

- Ne mondd ezt, Noona, könyörgöm.

- De... de igen, Bummie. Mondom...

Elengedem KiBum vállait, felemelkedem a vállgödréből. Könnyáztatta az arca, macskaformájú szemei homályosak. Neki kevésbé fáj, de fáj. A könnyeim visszafordíthatatlanul potyognak, mélyen KiBum szemeibe nézek, magamra erőltetek egy mosolyt, de nem vagyok elég meggyőző. Megtörlöm az arcomat, és az Öcsém arcélén is végighúzom az ujjaimat. Elkapja a kezemet, megszorítja, és egy gondolattal később végül elengedi.

Felkelek a kanapéról, a konyhába megyek, és leveszek egy poharat az egyik polcról. Teletöltöm vörösborral, egyetlen húzásra ürítem ki, és fogyasztom el a tartalmát. A maradék könnyemet is eltüntetem az arcomról, szó nélkül megyek be a hálómba. Mostanában túlságosan sűrűn fordul el ez a kulcs a zárban. De nem akarom, hogy Bummie így lásson. Ledobálom a ruháimat, felhúzok egy hosszabb pólót, és az ágyba zuhanok. Magamhoz szorítom a párnámat, és a fejemre húzom a takarómat. El akarok bújni minden elől. Véglegesen átadom magam a fájdalomnak, hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kín, minden érzelmemet szabadjára engedem. Zokogva ér el az álom ezúttal is...

* * *

Hatalmas űrrel a szívemben, kisírt szemekkel az arcomon ébredek másnap reggel. Nehézkesen emelkedem meg az ágyon, lerugdalom a takarót, a párnám is a földre csúszik. Nem érdekel. Elvánszorgok a tükrös asztalig. Ismeretlen nő köszön vissza, kialvatlan és karikás szemek, melyek alatt bőröndnyi méretűek a táskák. Rémisztő. Ezzel az arccal még akár egy horrorfilmben is ijesztgethetném a többi embert.

Régen láttam már magam ilyen állapotban, bár most ez a látvány jobban elborzaszt. Próbálkozom, hogy valahogy emberi külsőt öltsenek a vonásaim, de a táskákkal sokat nem tudok kezdeni. A szemvörösségen pedig csak a szemcsepp használ, de még az sem biztos, hogy elég lesz. Húzok párat a fésűvel rakoncátlan tincseimen, majd egy csattal rögzítem őket.

Felkelek a székről, előkotrok a szekrényből egy tiszta pólót meg a farmeromat, és magamra aggatom a göncöket. Ma ugyan nem vagyok beosztva a kávézóba, de Kang főnök mégis berendelt. Valami megbeszélésről magyarázott tegnap délután a telefonban, de nem igazán fogtam fel a dolgokat. Egy kicsit örülök neki, hogy berendeltek. Inkább ott vagyok, mint itthon ücsörgök. Bummie egész nap az egyetemen lesz, meg valami továbbképzésről is tett említést korábban, szóval egész nap alig fogom látni. A négy fal között csak emészteném magam. Ahhoz meg most nem igazán van kedvem...

Kicsoszogok a hálóból, és a konyhába caplatok. KiBum megelőzött, kérdő szempárba futok, felsóhajtok, és nyelek egyet.

- Jó reggelt, Bummie! – megpuszilom az arcát, egy mosoly mögé rejtőzöm.

- Szia, Noona! – nyom egy puszit az orrom hegyére, még mindig kérdőn néz rám – Mi történt tegnap este, Noona?

- Semmi... – motyogom, elkapom a pillantásomat, hirtelen könnybe lábad a szemem.

- A semmitől nem kerülsz ilyen állapotba – vállaimra simítja a tenyereit, magához húz – Láttalak már ilyennek, és tudom, hogy nem a semmi miatt zokogtál ennyire keservesen és kétségbeesetten.

- Nem szeretnék beszélni róla, Bummie – kicsit belebújok a nyakába, majd hátrébb húzódom – Nem akarok visszaemlékezni a múlt éjszakára, Bummie. Ne haragudj!

- Rendben van – csalódottan felsóhajt – Nem erőltetem. Gyere ide...

Kitárja a karjait, egy lendülettel termek közöttük, és szorosan átfonom a karjaimat a nyakán. Kisgyerekként simulok hozzá, megértőn kulcsolja át a testemet, és ölel magához. Nyugalomra lelek. Némán öleljük át egymást hosszú percekig, nem akarok beszélni semmiről sem. Csak ölelni az Öcsémet. Az egyetlen férfit, aki még soha egyszer sem bántott, és mindig itt volt nekem, amikor szükségem volt rá.

Leengedem a karjaimat, még egyszer megpuszilom az arcát, és a kávésbödönhöz araszolok. Gyorsan elkészítem a kávémat, majd hasonló sebességgel el is kortyolgatom a fekete löttyöt. Elöblítem a bögrémet, felmarkolom a holmimat, és az előtérbe battyogok. Felhúzom a sportcipőmet, aztán távozom az otthonunkból. Magára hagyom KiBumot tele a megválaszolatlan kérdéseivel.

A reggeli friss levegő a szokásosnál is jobban esik a mai nap. Ismételten a gyaloglás mellett döntök, nem vágyom az emberek társaságára, hiába vadidegenek vennének körül, mindegyikükben csak egy arcot látnék. Minek után egy megbeszélésre vagyok hivatalos, természetesen ott lesz Byul is. Az én legnagyobb örömömre. A pláne az egészben az lenne, ha JongHyun kísérné el őt a kávézóba. Az aztán az igazi nyakleves az élettől. A gondolattól összeszorul a gyomrom. Szédülök és hányingerem lesz egy időben.

A latte bejárata előtt imádott MinYoungom mosolyog rám. Egek, hogy én mennyire imádom ezt a mosolyt. Ez a mosoly ad nekem csak igazán erőt a mindennapjaimhoz! Megszaporázom a lépteimet, mikor elé érek, magamhoz rántom. Soha eddig még nem karoltam át így, de szükségem van rá.

- Szia, Minnie! – súgom a fülébe, hosszan magamba szívom gyümölcsös illatát, az orromat a vállgödrébe fúrom.

- Unnie – átkarolja a derekamat, erősen szorít – Minden rendben? – végighúzza tenyerét a gerincem ívén.

- Csak szükségem van rád, Angyalom.

- Itt vagyok, Unnie.

- Köszönöm! Hálásan köszönöm! – elcsukló hangon reagálok, elengedem a testét – Nem tudod, hogy miért hívott be minket Kang főnök? Mit takar a megbeszélés?

- Nem, Unnie, sajnos nem tudom.

- Hmm... – lehajtom a fejemet, és az utcakőre meredek

- Biztos, hogy minden rendben, Unnie?

- Aham. Minden.

- Unnie? – az arcomra csúsztatja a tenyerét, és felemeli a fejemet – Mi történt? Látom a szemedben, hogy valami baj van. Nagy baj...

- Nincs semmi baj... – felsóhajtok.

- Helló~~, Csajok! – az émelyítő parfüm illatát ismét magával hozza a reggeli szellő, amitől felfordul a gyomrom.

Lassan fordulunk mindketten a hang felé, ösztönösen szorítom ökölbe a kezeimet, és megpróbálom az összes feltörni vágyó érzelmemet magamban tartani. MinYoung észrevétlenül végigsimít a hátamon, egy kicsit megnyugszom az érintéstől. Minden erőmmel igyekszem leplezni az idegességemet, amit ez a nőszemély vált ki belőlem.

- Helló, csajszik! – vigyorogva toppan elénk, meglehetősen elégedett az arckifejezése.

- Szia, Byul! – köszöntöm elsőként a jól begyakorolt kényszermosolyommal.

- Jó reggelt, Byul! – Minnie barátságosan üdvözli, látszólag.

- Na? Nem megyünk be? – megforgatja a szájában a rágóját, és elindul az ajtóhoz.

- De. Megyünk – feleljük egybehangzóan.

   Egymás derekába karolunk MinYounggal, és követjük hőn szeretett kolléganőnket a munkahelyünkre. Idegesen teszem a lábaimat egymás után, Minnie teste a támaszom ezúttal. Csak képes legyek elviselni ennek a nőnek a jelenlétét a megbeszélés ideje alatt. Remélem, hogy nagyon gyorsan lerendezi Kang főnök a mondanivalóját, és utána mehetek kószálni a városba. De azért sem orrolnék meg rá, ha munkába fognak. Mindegy, csak valami elterelje az összes gondolatomat Byulról és JongHyunról. Minnie kicsit a derekamra szorít, egyetlen érintésével képes elárasztani a testemet nyugalommal. Ha nem lenne, én se lennék.