16. fejezet - Nekem nem tudsz hazudni

Lassan haladunk beljebb a pult felé. Kang főnök a pultot támasztja, valamiféle papírokkal bajlódik. Rendezgeti őket vagy ilyesmi. Byul már a pult előtti széken ücsörög, közvetlenül a főnökünk mellett. Veszettül vihog és közben a szájában a rágójával kérődzik. Úgy látszik, hogy egy pasi nem elég neki... de, hogy épp a főnökünket szeretné behálózni. A gyomrom ismételten felfordul. Ez a nő maga az ördög. Bár nem... ez a kijelentés még az Ördögre nézve is sértő volt. Ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Inkább nevezném egy utolsó~ Ajh. Nem is érdekel. Csak legyünk túl már ezen a dolgon.

MinYounggal a pult mögé megyünk, és felülünk a benti székekre. Kang főnök még picit mazsolázik a papírokkal, végül egy kupacba rendezi az iratokat, és megköszörüli a torkát. Mindannyian a főnökünkre fordítjuk a figyelmünket.

- Először is köszönöm, hogy mind bejöttetek, lányok! – bólintunk egyetértően – Nagyon fontos dologról szeretnék beszélni veletek, ezért is kérettelek ide titeket.

- Miről lenne szó, Kang főnök? – kérdezem mint rangidős felszolgáló.

- A helyzet az, hogy némi személyzeti változtatást eszközölünk be a kávézó életében – egyszerre sokkol mindhármunkat, rémülten pillázunk a főnökünkre – nem kell megijednetek, mert senki nem marad munka nélkül! – felnevet – Teljesen másról van szó.

- Igen? – újfent én reagálok a lányok közül.

- Egy új kávézót fogunk megnyitni a város egy másik körzetében. Mivel ti hárman vagytok a legtapasztaltabbak és legmegfelelőbbek az összes alkalmazottam közül, ezért döntöttem úgy, hogy közületek fogok választani. Kezdetben egyedül lesz az illető lány, de természetesen, ha beindul a hely, kap egy társat maga mellé. Épp úgy, mint annak idején ebben a kávézóban is – elmosolyodik, és rám néz – gondolom, még emlékszel rá, SungYeon.

- Emlékszem – biccentek mosolyogva, és MinYoungra pillantok, megfogom a kezét.

Kang főnök szavaitól felrémlik bennem a nap, mikor az én Angyalkámmal találkoztam. Szinte máris repülök a boldogságtól, de Kang főnök hangja kipukkasztja a boldog múlt buborékát, és visszacsöppenek a jelenbe.

- Nos, be kell, valljam, először úgy gondoltam, hogy a legtapasztaltabb lányt viszem el oda, a rangidőst – ismét rám néz Kang főnök, MinYoung ujjaira szorítok -, de végül mégsem ezt a döntést hoztam. Az ok meglehetősen egyszerű. A törzsvendégeink miatt esett másra a választásom. Nálunk a vendég az első, így az igényeiket ehhez mérten kell kielégítenünk.

- Kit ér ez a megtiszteltetés? – félve kérdezem; ha MinYoungot elszakítja tőlem, esküszöm, hogy kikaparom a szemét.

- Az új kávézó rangidős felszolgálója te leszel, Byul – a cédára néz, hatalmas kő esik le a szívemről, ennél jobb nem is lehetett volna.

Egyszerre szorítunk a kezeinkre MinYounggal. Megszabadulunk ettől a nőtől, végre nem kell elviselnem a jelenlétét, és még attól sem kell rettegnem, hogy Kang főnök valaha is egy műszakba oszt be minket. Ösztönösen nézünk egymásra imádott húgommal, elégedett mosolyra húzzuk a szánkat. Kang főnök ismét egy torokköszörüléssel jelez, hogy folytatná mondanivalóját – miután Byult sikerült lefejtenie magáról.

- Tehát, Byul átmegy a másik kávézóba, ti pedig ketten maradtok itt. Viszont ez egy elég forgalmas hely lett az elmúlt időszakban, így azt nem tudjuk megoldani, hogy egyedül legyetek beosztva minden nap.

- Mire gondol, Kang főnök? – érdeklődöm megkönnyebbülten.

- Arra SungYeon, hogy minden nap ketten lesztek MinYounggal, a vasárnapokat kivéve. Azokon a napokon egy harmadik felszolgáló jön majd, hogy ti tudjatok pihenni is. Természetesen a béreken ennek megfelelően fogunk változtatni, hiszen jóval több munkátok lesz majd a jövőben, és ennek arányában kell alakítanunk a dolgokon.

- Igen – felelünk egyszerre.

- Rendben. Van valakinek esetleg ellenvetése? Óhaj? Sóhaj? Panasz? Bánat? Bármi egyéb? – végigvezeti rajtunk a tekintetét.

- Nincs, Kang főnök! – tökéletes összhangban válaszolunk a kérdésére.

- Nagyszerű! – összecsapja a tenyereit, újfent rám emeli a tekintetét – SungYeon?

- Igen, Kang főnök?

- Tudom, hogy mára nem lettél beosztva~

- Nincs semmi gond, Kang főnök – meghajolok -, már megyek is az öltözőbe!

- Köszönöm, SungYeon-ah! – finoman meghajol, hálás pillantást intéz felém, majd Byulra néz – Byul, kérlek, szedd össze a holmidat, indulunk a másik kávézóba. Szeretném, ha megnéznéd a helyet, holnap nyitunk, nem szeretném, ha esetleg valami gond adódna.

- Oh, persze! – leugrik a székről – Jövök máris! Akkor, sziasztok, csajok, remélem, hogy azért néha összefutunk még! – széles vigyorral az arcán lép el a pulttól, és megy egyenest az öltözőbe.

Kang főnök elköszön mára tőlünk, és az ajtóhoz indul. MinYounggal még nem mozdulunk, megvárjuk, hogy Byul is távozzon végre. Alig három perccel később ez meg is történik. Még egy sort vigyorog ránk az ajtóból, és Kang főnök után siet.

Felkelünk végre a székünkről, MinYoung még visszamegy a bejárathoz, egyelőre bezárja az ajtót. Van egy kis időnk nyitásig. Megvárom, míg visszaér, aztán együtt indulunk el az öltözőhöz. Egy kicsit nyugodtabb vagyok azért. Nem kell személyesen is együtt dolgoznom ezzel a némberrel. Legalább már azt sem kell végigasszisztálnom, ha JongHyun bejön hozzá látogatóba, és hosszas enyelgésbe kezdenek. A gondolattól összeszorul a gyomrom. Megállok a közlekedőn, a szememben összegyűlnek a könnyeim, a kezeim ismét ökölbe szorulnak.

- Unnie? – a vállaimra simítja a tenyereit, finoman rászorít.

- Jól vagyok – nyelek egy nagyot -, jól vagyok, Minnie.

- Unnie! – erősebben szorít a vállaimra – Látom, hogy valami nagyon komoly baj van. Nekem nem tudsz hazudni. Soha sem tudtál. Áruld el, kérlek, hogy mi történt...

- Huh. De nem itt a folyosón.

- Irány az öltöző!

Átkarolja a derekamat, és húzni kezd a nevezett helyiség felé. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, míg elérünk az öltözőbe. Azért némi bátorságra is szükségem lenne, hogy egyáltalán beszélni kezdjek a dolgokról. Arról nem beszélve, hogy azt is meg kellene állnom, hogy ne fakadjak azonnal sírva, amint megszólalok.

Nagyokat sóhajtozok, hogy csillapítani tudjam magam. Lassan előkaparom az emlékeimet a tegnap éjszakáról. A rémálomból a Mennyországba, majd onnan a Poklok Poklába kerültem.

Az öltözőbe érve MinYoung egy lendülettel lenyom a padra, majd átveti bal lábát a faléceken, és combjaival közrefogja őket. Mindkét kezével megfogja kezeimet, mélyen a szemembe néz.

- Halljam, Unnie! Mi történt? – a hangja lágy és megnyugtató, semmi számonkérés nincs benne.

- Huh – veszek egy nagy levegőt, és hosszan kifújom -, rendben.

- Csupa fül vagyok, Unnie... mindent szeretnék hallani. Mi volt tegnap?

Megszorítom a kezeit, még egy nagy lélegzetvétel szakad fel belőlem, végül mesélni kezdek. Fájdalommal teli szavakkal számolok be MinYoungnak a múlt éjszaka történéseiről. Onnan kezdve, hogy JinKi felbukkant, majd JongHyun váratlan mentőakciójával folytatom, és azzal a bizonyos pillanattal készülök zárni a mondanivalómat.

MinYoung valóban feszült figyelemmel hallgat végig, olykor kidülled a pupillája, olykor összeszűkül. Néha pedig értetlenül pislog rám. De JongHyun megjelenésénél elmosolyodik, és egy boldog sóhajt ejt meg. Ennél a résznél még nekem is sikerül mosolyra húznom a számat, de amikor az émelygős parfüm viselőjéhez érek a mesében, MinYoung ujjaira szorítok. Szinte már eltöröm őket.

A záróakkord – Byul csókja – pillanatában elhomályosul a tekintetem, és kibuggyan egy nagyobb könnyem. MinYoung tekintete azonban haragossá válik. Már-már látom magam előtt a gondolatait.

- Hogy mit csinált ez a riherongy?! – elengedi a kezemet, és felugrik a padról.

- Mondom. A nyakába vetette magát, és lesmárolta.

- Úgy, hogy te ott álltál JongHyunnal szemben, és épp történt volna valami? Épp ő csókolt volna meg?

- Aham... – motyogom.

- Ezt a nőt komolyan mondom, hogy megtépem! De olyan szinten, hogy a paróka sem fog rajta segíteni!

- Felesleges, Minnie... – nyugtatgatom.

- Már, hogy lenne felesleges, Unnie?! – rám néz – Nagyon is megérdemelné, hogy ezt tegyem vele!!!

- Lehetséges – lehajtom a fejemet -, de nekem már nem számít, hogy mit érdemelne vagy mit nem.

- Ezt most miért mondod, Unnie? – visszaül a padra, higgadtabb hangnemre vált, újra a kezeimre fog.

- Már nem számít, hogy mi történt vagy mi nem történt köztük – a kövezetet bámulom.

- Unnie? – morog rám picit – Unnie, nem tetszik nekem ez a hangnem. Nagyon nem tetszik, Unnie...

- Muszáj lesz elfelejtenem ezt az egészet – felsóhajtok – el kell felejtenem őt, Minnie – elcsuklik a hangom.

- Miért is kéne elfelejtened őt, Unnie? Ezt most nem nagyon értem... – összeráncolt homlokkal néz rám, csak a szemem sarkából látom az arcát.

- Ez lesz a legjobb. Mindkettőnk érdekében...

- Unnie – megfogja az államat, felemeli a fejemet, és maga felé fordítja -, szereted őt, Unnie? – alig hallhatóan kérdezi.

- Huh... – felszusszantok, könnyes szemmel nézek az Angyalomra - ...ez már nem szerelem, Minnie. Már annál is több – kibuggyan az első könnyem, és végigfolyik az arcomon.

- Ha annál is több, akkor miért kellene elfelejtened? – elmosolyodik, letörli a könnyemet.

- Mert olyan, mint egy Csillag – fáradt mosolyra húzom a számat, MinYoung kérdőn pillázik rám – Soha nem lehet az enyém, ezért inkább elengedem, és csak csodálom őt a távolból.

- Unnie, azzal, hogy elengeded, nem azt bizonyítod, hogy szereted őt – elmélyíti a pillantásunkat -, hanem épp az ellenkezőjét éred el. Ha szeretsz valakit, akkor nem engeded el, hanem harcolsz érte.

- Minnie... – könnyes hangon motyogok.

- Harcolj érte, Unnie! – szélesedik a mosolya – Megéri! Hidd el nekem! Nem veszítenél, én tudom!

- Minnie...

- Utoljára, Unnie... kérlek - közelebb hajol hozzám, és megpuszilja a homlokomat.

- Inkább öltözzünk.

- Unnie, ne terelj – szigorúan pislog rám.

- Elég volt ez a téma, Minnie – letörlöm az arcomat -, inkább azt meséld el, hogy milyen volt a randevúd a Tökéletes Idegennel – elmosolyodom.

- Ahh... – belepirul a kérésembe - ...milyen volt? TÖKÉLETES! – elneveti magát – Talán így tudnám jellemezni.

- Ezek szerint minden jól alakult köztetek?

- A lehető legjobban, Unnie! TaeMin mérhetetlenül romantikus és figyelmes és imádnivaló és őrjítő és szenvedélyes és szédítő – még jobban elvörösödik az arca – és egyszerűen tökéletes, Unnie!

- Örülök, Minnie! – magamhoz ölelem – Örülök, hogy boldog vagy, Minnie!

- Igen, én az vagyok – a derekamra szorít -, és te is az lehetnél, csak egy kicsit hinned kell benne.

- Elég, Minnie! Ha lehet, akkor a nap hátralévő részében mellőzzük az én szerelmi életemet!

- Jó... – felsóhajt, még egyszer magához szorít, majd lassan elenged.

Felkelünk a padról, és a szekrényeinkhez lépünk. Átvesszük az egyenruháinkat, picit igazítunk még a tincseinken, majd ismételten egymásba karolva indulunk ki a helyiségből. Itt az ideje ténylegesen kinyitni a kávézót.

Összerendezzük az asztalokat a szokásos módon, minden szép lassan a helyére kerül. Örülök, hogy végül mégis befogtak dolgozni, de annak még jobban, hogy szinte állandó jelleggel bent leszek. Biztosan nagyon fárasztó lesz, de épp erre van szükségem. Ha nincs elég energiám, mert leszívja a munka, akkor legalább nem agyalok a dolgokon. Az alváson kívül semmire nem lesz erőm. A pult mögött elhelyezkedünk imádott kolléganőmmel, és várjuk, hogy megérkezzenek végre a vendégeink.

* * *

Kora délutánig szép számmal fordulnak meg a kávézóban az emberek, nem sok időnk van szusszanni. A legjobb. Teljesült a kívánságom, mert nincs időm semmire, csakis a vendégek kötik le minden figyelmemet, de a délutáni nagyobb roham előtt egy rövidebb pihenőt tudunk beiktatni.

Elérkeztünk ahhoz az időhöz, amikor MinYoung különleges vendége szokott felbukkanni. Nem mindig ugyanakkor jön, de behatárolható az érkezése. Felülünk a székekre, és megfogjuk egymás kezét. Érzem MinYoung fogásán, hogy meglehetősen ideges. De lehet, hogy inkább csak izgatott. Várja. Nagyon várja, hogy megérkezzen végre TaeMin is, és újra láthassa őt. Megértem... teljes mértékig megértem a húgomat.

Édes narancs és vanília mámorító illatát hozza magával a kellemes légáramlat, elárulja a vendégünk megérkezését. MinYoung félve néz a bejárat felé, mintha nem akarna hinni a saját szemének. Pedig én is látom. Nem csak az emlékeinkben van ez az aroma... hanem a latte falain belül is kézzel fogható, úgymond. TaeMin az ajtóban áll, és ismételten lehengerlő a külseje.

Hétköznapi, ahogy mindig, de valahogy ezek az egyszerű öltözékek állnak a legjobban a Tökéletes Idegennek. Az én véleményem szerint legalábbis. A mai választása egy fehér nadrágra esett, de ez is tökéletesen hangsúlyozza lábai formáját. Felülre ezúttal egy ujjatlan inget választott, ami fehér alapon, hosszanti irányban kék csíkos. A nyakába pedig egy hófehér pulcsit kötött. Egyszerű, de mégis tökéletes. Hm. Tökéletes Idegen. Semmi extra. Semmi máz. Csak a puszta lénye.

MinYoung nagyokat sóhajtozik mellettem, az ujjaimra szorít, ahogy TaeMin elindul felénk, az arca fokozatosan pirul el. TaeMin a pulthoz érve elmosolyodik, se napszemüveg, se sapka. Semmi. Csak ő maga. Az étcsokoládé szempár találkozik MinYoung barna pillantásával, azonnal elmélyül.

- Szép napot, hölgyeim! – finoman meghajol előttünk, finom mosolya még engem elragad.

- Szép napot az úrnak! – felelek, MinYoung valahogy nem találja a szavakat.

Észrevétlenül oldalba bököm a kolléganőmet, hogy ugyan induljon már meg a vendégünk felé, elvégre nem hozzám jött. Zavarodottan száll le a székről, parányi lépésekkel sétál ki a pult mögül, egy egészen apró mosoly ül ki ajkaira.

TaeMin is viszonozza az édes mosolyt, a tekintetük a végletekig mélyül. A vendégünk is tesz két lépést Minnie irányába, gyengéden átkarolja a derekát, közelebb húzza magához, egy lágy és köszönő puszit ad a homlokára, majd eltávolodnak egymástól. Nincsenek egyedül, így nem illő, ha egymásnak esnek. Sajnos nyilvános helyen vagyunk. A húgom teljes testében reszket, paradicsomszínű az arca, és csak mosolyogni tud. TaeMin is kicsit pironkodik azért.

Édesek. Nagyon édesek együtt. Nem tudom levenni róluk a szememet, tudom, hogy nem illik belebámulni másnak az arcába, de ez a páros vonzza az emberi szemeket. Ez a látvány magáért beszél. Nem lehet nem rájuk figyelni. MinYoung rám néz, elmosolyodom.

- Menj csak – biccentek oldalirányba – Nincsenek sokan, bírni fogom. Mindenkinek jár egy kis szünet – kacsintok egyet.

- Köszönöm, Unnie! – súgja mosolyogva.

Ez a mosoly nekem mindennél többet ér. Finoman átkarolják egymás derekát, majd a legtávolabbi és legeldugottabb asztalhoz sétálnak. Szorosan egymás mellé ülnek le, az alkarjaikkal megtámaszkodnak a falapon, az ujjaikat ösztönösen összefonják. MinYoung arca még kicsit vöröslik, TaeMin viszont változatlanul mosolyog rá, és egy másodpercre sem veszi le róla a szemeit. Mindent elárul ez a tekintet. Ilyen szerelmes szempárral még életemben nem találkoztam, pedig volt már néhányhoz szerencsém. Finoman cirógatják egymás kézfejét, és mosolyogva beszélgetnek.

Már először is tudtam, hogy tökéletes párost alkotnának, de ezt a képet látva még inkább tudatosul bennem. Imádnivalóak. Egyszerűen imádnivalóan édesek együtt.

MinYoung aprókat bólint, elengedi TaeMin kézfejét, felkel az asztaltól, és a pulthoz közelít. Levakarhatatlan mosollyal és ragyogó Lélektükrökkel érkezik meg hozzám.

- Ennyi volt? – súgom a fülébe, amikor megáll mellettem.

- Nem. Csak szeretné a forró csokiját – felkuncog.

- Az más! – végre én is elmosolyodom – De siess, mert a végén én viszem ki neki! – oldalba bököm.

- Nyehem! – kinyújtja a nyelvét – Nyemadom! TaeMin az enyém! – már nem mosolyog, hanem konkrétan vigyorog rám, hangosan felröhögök az arcától.

- Én nem tartok rá igényt, úgyhogy nyugodtan a tiéd lehet – én is rányújtom a nyelvemet.

- Igen, tudom – az ajtó felé néz, majd rám -, egyébként is a te lovagod ott áll – biccent a bejárat irányába.

Ugyemostcsakszórakozolvelem?!?! Úgy, ahogy vagyok, megfagyok, a tálcát kiejtem a kezemből. MinYoung mondata sokkol. Nagyot nyelek, a szívem felszáguld a torkomba, egész testemben remegni kezdek a hallottaktól.

Minnie felveszi a tálcámat, a kezembe adja, nyom egy puszit az arcomra, és végigsimít a karomon. Mielőtt még reagálhatnék, megmarkolja a tálcáját, és kiviszi a különleges vendégének a forró csokoládéját, aztán helyet is foglal mellette.

Kicsit megrázom a fejemet, hogy észhez térjek, lassan nézek az ajtó irányába. A délutáni napfény körbeöleli az alakját, a világosbarna tincsek ebben a szögben különleges árnyalatúak, bár egy részüket baseballsapka és kapucni fedi. A korábban ragyogó mélybarna szempárt napszemüveg mögé rejtette, egyedül csak a harapdálnivaló száj látszik tökéletesen. Eddig még egyszer sem láttam csupa feketében, bár most sem egészen az az öltözéke. A fekete pulóver alól kilóg egy kevés fehér anyag, illetve a cipője is hófehér. A bőrhatású fekete nadrág megnyújtja az alakját. Lenyűgöző. Egy Csillag. A szívem is belefájdul ebbe a látványba.

Leteszem a tálcámat, mielőtt még újfent a padlón végezné, és felülök a székre a biztos összeesés elkerülése érdekében. JongHyun megfontolt léptekkel indul el a pulthoz, a szívem szűnni nem akaróan dübörög a torkomban, megbénulok. Nem tudok mozdulni. A háta mögül hirtelen feltűnik az édes kisöcsém, egy kicsit megnyugszom. Örülök, hogy nem egyedül jött. Kínos lenne a helyzet kettőnk között, azt hiszem. Nekem mindenképp.

Elmosolyodom, mivel vendégek érkeztek, illő őket úgyis fogadni. Hosszan lélegzem be az oxigént... de némi cédrusos-citrusos illat is vegyül bele. Megtelik a tüdőm az aromával. Megnyugszom. Furcsa. Nyugtatólag hat rám ez az illatfelhő. Lecsúszom a székről, KiBum mosolyogva lép előrébb, és szaporázza meg a lépteit.

Óvatosan indulok el a pultból, még nem minden lépésem biztos. Lassan haladok KiBumhoz, nagy szükségem van az ölelésére. Gondolkodás nélkül von magához, és kulcsolja át a derekamat, én a nyakára vezetem a karjaimat. Belebújok a nyakába, szippantok fűszeres parfümjéből, jól esik. Hosszan végigvezeti a tenyereit a hátamon.

- Szia, Noona! – súgja a fülembe.

- Szia, Bummie! – motyogom bőrébe bújva, majd lassan hátrébb tol.

- Kicsit azért jobban nézel ki – mélyen a szemembe néz -, nem akarod elárulni, hogy mi történt?

- Öhm... – JongHyunra pillantok, pislogok párat -, szia, JongHyun! – mormolom.

- Szia, SungYeon! – most is dallamos a hangja, belebizsereg a bőröm, félmosolyra húzza a száját.

- Beszélgessetek csak! – elengedi a derekamat az Öcsém – Köszönök Minnie-nek és a vendégének! – ezzel kettesben hagy JongHyunnal.

JongHyun közelebb lép hozzám, illedelmesen meghajol előttem, de én képtelen vagyok megmozdulni. Egy csendharang borul rám. A szívem lecsúszik a helyére, de meglehetősen szűkösnek találja a bordáimat. Szorítja a mellkasomat, miközben vadul kalapál. Sóhajtok egyet, és elszakítom tekintetemet JongHyun alakjától. A pulthoz indulok.

- Várj, Sung-ah! – elkapja a bal csuklómat, gyengéden megszorítja.

- Ig...igen? – motyogom, de nem nézek rá, magam elé bámulok.

- Szeretnék veled beszélni – hangjából árad az aggodalom.

- Miről? – erőt veszek magamon, és JongHyunhoz fordulok.

- A tegnap estéről... – szusszan egyet, lehúzza az álcát a szeméről, és a pulóver zsebébe csúsztatja.

         Ismeretlen szempárral találkozom. Szomorú. A sötétbarna íriszt halvány vörösség öleli körül. Feldagadtak a táskái. Összeszorul a szívem. A mosolygós szemek eltűntek, nem fénylik, nem ragyog nekem. Fájdalmat és aggodalmat tükröznek a mélybarna Lélektükrök. Elhomályosul a látásom. Hová lett az a magával ragadó pillantása? Sóhajtok egy nagyot, bólintva beleegyezem a beszélgetésbe.