17. fejezet - Szeretnék...

Sóhajtok egy nagyot, és csak egy bólintással válaszolok a megjegyzésére. Beszéljük meg. De minek? Tényként akarja velem közölni, hogy félreértelmeztem a jeleket? Vagy látni akarja az arcomat, hogyan reagálok a kapcsolatára Byullal? Miért akar még ennél is jobban bántani? Nem döfött még elégszer belém egy rozsdás bökőt? Azt hiszi, hogy nem marcangolja még kellőképpen a szívemet a fájdalom?

- Gyere – szólalok meg egy gondolattal később, a pult felé mutatok -, ott tudunk nyugodtan beszélni.

- Köszönöm! – finoman meghajol, és követ a pulthoz.

Míg JongHyun a pult egyik bárszékére ül fel, addig én a pult mögötti székek egyikére mászok fel. A vendégem az alkarjaival megtámaszkodik a pulton, én egyelőre csak a szélében tudok kapaszkodni. Túlságosan remegek. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e hallani, amit mondani akar... Akarom?

Felsóhajtok. Sikerül elengednem pár pillanattal később a munkalap szélét, én is megtámaszkodom az alkarjaimmal, az ujjaimat összekulcsolom. A tekintetünk találkozik.

- Hallgatlak – motyogom egy nagyobb sóhajommal később.

- Szeretném megmagyarázni, ami történt – közelebb csúsztatja bal kezét, és összekulcsolt ujjaimra fog.

- Nem szükséges – mosolyt erőltetek magamra – nem tartozol magyarázattal – fájdalmas minden egyes mosoly, amit magamra kényszerítek.

- De igen – megszorítja a kezeimet -, szeretném, ha tudnád, hogy nem történt semmi köztem és Byul között. Egyik alkalommal sem.

- Jong-JongHyun – elcsuklik a hangom.

- Kérlek, Sung-ah – kézfejét összekulcsolt ujjaim közé bújtatja, engedek a szorításomon -, higgy nekem.

- Miért mondod ezt most el nekem? – könnyes szemmel nézek rá, a hangom megremeg a kérdés végén, nehezen tartom magam.

- Tudnod kell. Tudatni akarom veled – összefonja az ujjainkat bal kezével – Sung-ah, kérlek. Kérlek, bízz bennem.

- Öhm – veszek egy nagy levegőt, és hosszan kifújom – szeretnék – motyogom elcsukló hangon, az első könnycsepp gördül végig az arcomon -, nagyon szeretnék hinni neked, és bízni benned.

- Sung-ah? – az ujjainkra szorít gyengéden.

- Tényleg nagyon szeretnék, de – elengedem a kezét, és lemászok a székről -, mennem kell dolgozni. Sajnálom...

Alig van néhány vendég a kávézóban, túl sokat nem tudok dolgozni. De muszáj valami kifogást találnom. Mégsem állok készen erre a beszélgetésre. Bár egyáltalán nem azokat mondja, amikre számítottam, mégsem tudom hallgatni. De az is lehet, hogy inkább már nem is akarom. Máris lemondtam volna róla? Ennyi lett volna? Esélyt sem adok arra, hogy megmagyarázza? Ha JongHyunnak nem adok lehetőséget, pedig láthatóan el szeretne mondani mindent, akkor JinKitől miért vártam el, hogy magyarázatot adjon a szakításra?

Bal kezemmel a tálcámért nyúlok, a jobbal letörlöm az előbukkanó könnyeimet. De hiábavaló az igyekezetem, mert újabbak folynak végig az arcomon a letöröltek helyett. Megint JongHyunra nézek. A mélybarna szempár még mindig szomorúan néz rám, ráadásul még homályos is ez a tekintet. Fáj így látnom őt, főleg úgy, hogy ezt a fájdalmat most bizony én okoztam neki. Ez a módja? Tényleg ilyenné váltam volna egyetlen éjszaka alatt? Bántom azt, aki engem bántott? Olyan rohadtul nehéz elviselni most a létet. Kínszenvedés minden Földön töltött percem. Miért nem akarok hinni neki és bízni benne? Miért nem vagyok rá képes?

Elengedem a tálcámat, és jobb kezére simítom a tenyeremet. Finoman megszorítom a kézfejét, valamiért elmosolyodom. Valamiért mosolyogni akarok rá... megnyugtatni őt. De miért? Elveszek ebben a bánatos szempárban, még így is képes magába rántani, és a lelkemig hatolni. Képes teljesen megbénítani. Belefulladok a végtelenbarna óceánba.

Lassan húzom vissza a kezemet, hogy újra a tálcámra markoljak, de JongHyun nem hagyja. Az ujjaimra szorít, és esze ágában sincs elengedni a kezemet. Akár hosszú percekig küzdhetnék, de felesleges lenne. Nem akar lazítani egy kicsit sem. Harcol. Értem? Tényleg...? Nem is a szavait akarom hallani? A tettei lennének rám igazán meggyőző hatással?

A korábbi mosolyom szélesedik picit, semmi kényszer nincs benne. Valamiért meg akarom nyugtatni őt a mosolyommal. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem, aprókat bólogatok, mire lazít az ujjai szorításán, és lassan elengedi a kezemet. Kisétálok a pult mögül, és JongHyunhoz lépdelek.

Reszketve emelem fel a jobb kezemet, és a vállára teszem. Finoman megszorítom a testét, most az ő ajkai között szökik át egy halk lélegzetvétel. Egymásra nézünk. Kérdőn. Vágyakozón. Reménnyel telve. Bátorságot veszek magamon, és közelebb hajolok az arcához.

Épp csak megérintem a számmal bársonyos bőrét, de abban a momentumban mintha villám szántana végig a gerincem mentén. Boldogság lesz úrrá rajtam egy szívdobbanásnyi időre. Egyszerre szakad fel belőlünk egy halk sóhaj. Lassan végigsimítok a felkarján, végül magam mellé engedem a végtagjaimat. A füléhez hajolok, az illata azonnal megrészegít, az eszemet veszi a másodperc tört része alatt.

- Szeretnék... – súgom a fülébe, majd bátrabban puszilom meg az arccsontját.

Elhúzódom JongHyuntól, felkapom a tálcámat, és elindulok az egyik vendéghez, aki időközben a fizetés mellett döntött. Az a néhány vendég, aki a lattéban van, természetesen most akar fizetni. Minnie-t nem akarom megzavarni, legalább egy kis időre boldog lehet. Nekem egyébként is nagyobb szükségem van a szaladgálásra, hogy kitisztuljon a fejem. A pult felé nézek. JongHyun döbbenten ül a széken, semmit nem mozdult. Sietve rendezem le az összes asztalt, és majdhogynem teljesen üres lesz a kávézó. Csupán kettőnél ücsörögnek, abból az egyik MinYoung és TaeMin asztala, a másik pedig az ellenkező sarokban lévő. De az a vendég még igencsak elvan magában.

Gyorsan elmosogatok minden poharat és bögrét, majd miután a mosogató környékét is letörölgettem, végre van időm foglalkozni az én különleges vendégemmel. Hosszan kifújom a levegőt, és megfordulok. A sötétbarna szempár tulajdonosa engem néz. Könnyes tekintettel. Egy gombócot nyomok le a nyelőcsövemen, nehézkesen mászok fel a székemre, de az ülés sokkal jobb választás az ácsorgásnál. Főleg akkor, ha ennyire remegnek a térdeim.

A tenyereimet a pult tetejére csúsztatom. Egyetlen szó nélkül ülünk egymással szemben. JongHyun rám vár, én pedig rá. De egyikünk sem tudja, hogyan is szólaljon meg, vagy épp mit mondjon a másiknak. Bal keze elindul jobb kezem felé, az ujjaival automatikusan összefonom az ujjaimat. A fejemben visszhangoznak az utolsó szavai. Hinni és bízni. De hogyan? Amikor már épp elkezdtem volna, akkor mindig történt valami, ami megingatott... de amikor velem van, akkor tényleg velem van. Testileg és lelkileg egyaránt.

- Félek – egyetlen szót tudok kinyögni zavaromban.

- Mitől félsz? – suttogja, miközben az ujjaimra szorít gyengéden.

- Attól, hogy fájni fog – remegő hangok törnek fel belőlem – Attól, hogy ugyanaz fog fájni. Még egy fájdalmat már nem tudok elviselni, JongHyun... Még egy már elpusztít.

- Sung-ah – még egyszer rászorít a kezemre, majd a másik kezével is összekulcsoljuk az ujjainkat -, képtelen lennék bántani téged. Sehogy sem tudnék ártani neked, Sung-ah. Hidd el – elmélyíti a pillantásunkat.

- JongHyun – elkapom róla a tekintetemet -, annyiszor mondták már ezt nekem – felsóhajtok -, és mégis mindannyiszor én sérültem meg.

- De ezt most én mondom neked, Sung-ah. Én – mindkét kezemet megszorítja – Nem mindenki más, hanem én. Kérlek, hidd el nekem! Kérlek~

- Öhm – KiBum megkopogtatja a pult tetejét – Nem szeretném megzavarni a fontos beszélgetéseteket~

- Nem zavarsz, Bummie – szipogom, elengedem JongHyun kezeit – Mondd csak! – egy mosoly mögé rejtem minden fájdalmamat.

- Tényleg nem szeretnék zavarni, Noona~

- KiBum? Mit szeretnél?

- Tudod, a múltkor mondtam, hogy kezdődik lassan a vizsgaidőszakom – bólintok -, nem nagyon fogunk találkozni, mert szinte állandóan az egyetemen leszek vagy pedig a könyvtárban.

- Igen?

- Csak ennyi. Nem nagyon lesz alkalmunk találkozni.

- Értem. De nekem is változtattak a beosztásomon, és a vasárnapok kivételével itt leszek a kávézóban reggeltől estig Minnie-vel.

- De csak két hét a vizsgaidőszak! – ujjongva közli a híreket.

- Ennek nagyon örülök! – sikerül egy őszintébb mosolyt magamra varázsolni.

- Ha levizsgázom, akkor ünnepelünk? – felragyog a tekintete.

- Persze, hogy ünnepelünk! Csak mi ketten!

- De én úgy~

- Ne gondolkodj! Elmegyünk ketten ünnepelni és kész! Viszont – megint a tálcám után nyúlok – a vendég fizetni akar. Mennem kellene.

- Este? – érdeklődik oldalra döntött fejjel.

- Nem tudom, hogy mikor érek haza, remélem, hogy időben. Ha még ébren leszel, akkor beszélünk.

- Jó. Nem gond, ha ma is nálunk tanulunk, Hyunggal?

MIÉRT?!?! Miért is kell nekem ezt végignéznem?? Mindenki szövetkezett ellenem? Először MinYoung győzköd az öltözőben, hogy harcoljak JongHyunért. Most az Öcsém intézi úgy a dolgokat, hogy lehetőleg összefussak ugyanazzal a személlyel, akiért küzdenem kéne. Komolyan nem értem, hogy mi folyik itt. Szövetkeztek volna ellenem? Ááá! Csak nem?! Véletlen az egész...

- Nem gond – nyelek egy nagyot -, ha nektek jobb nálunk felkészülni, akkor nincs semmi ellenvetésem.

- Szuper vagy, Noona! – örömködve puszilja meg az arcomat.

- Köszönöm, de most már tényleg mennem kellene.

Kicsoszogok a pult mögül, és magamhoz ölelem KiBumot. Ő hosszan végigsimít a hátamon, és megpuszilgatom az arcát. Elengedjük egymást, és visszamegy a húgomékhoz. Megint kettesben maradok JongHyunnal. Egész testemben reszketek alig két lépésnyire tőle. Mit tegyek? Az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Melyik ad most jó tanácsot? Mindkettő a másik ellenkezőjét súgja. Magamhoz öleljem szorosan, soha el nem engedvén; vagy csak egyszerűen köszönjek el tőle, és menjek az utamra? Melyiket válasszam?

A morfondírozásom közben egy tenyér simul a lapockáim közé, de mielőtt még hátra fordulhatnék, előtte finoman taszajt rajtam egyet. Majdnem JongHyun ölében landolok, mert nagyobb lendületet veszek a kelleténél. A csípőmre fog, és biztosan megtart. Az én kezeim a mellkasán landolnak, ajkam alig pár centire van az övétől.

Fel sem fogom, hogy mi történt, a karjai már átfonják a derekamat, és magához von. Kiszabadítom a kezemet a testeink közül, és a nyakára kulcsolom a karjaimat. Magamhoz szorítom. Teste melege az én testemet is melegséggel tölti fel. Az arcomat a nyakába fúrom, hosszan belélegzem cédrusos illatát. Elvarázsol. Már nem a kávézóban vagyok. A fellegekben járok, és nem akarok leszállni erről a felhőről. Lassan végigsimít a hátamon, és közelebb préseli a mellkasomat az övéhez. Egy ritmusra dübörög a szívünk.

Újra és újra nagyot szippantok a számomra legkedvesebb aromából, a tüdőm megtelik vele, a lényemmé válik. Nem tudok parancsolni magamnak. Engedek. Engedek az egyik tanácsnak. Hagyom, hogy a szívem irányítson. Apró csókkal illetem nyakának felső részét, ahol eddig szaglásztam, egy halk sóhajt hallok meg válaszul. Bal kezét ismét végigvezeti gerincem ívén, a tarkómra csúsztatja. Forró és bársonyos az érintése.

Kibújok a nyakából, egymásra nézünk. Az orrom szinte összeér az orrával. Megszűnök létezni ebben a Lélektükörben. Újra belefulladok a végtelenbarna óceánba. De boldogan válok a habok rabjává, és leszek magam is tajtékká. Még közelebb húzza arcomat az övéhez, lágyan ajkai közé fogja alsó ajkamat, beleremegek az édes érintésbe. A nyakába kapaszkodom, mielőtt összecsuklanék előtte, de JongHyun karjai erősen tartanak. Védelmezőn és biztonságot nyújtva. Nincs mitől félnem ezekben a karokban, úgy érzem. Mindentől megóvnak, úgy érzem. A szívem azt súgja, hogy vigyázni fognak rám ezek a karok.

Mielőtt még túlságosan belemerülhetnénk a gyengéd érintésbe, felrémlik bennem az a bizonyos tenyér, ami ebbe a szituációba segített. Ezt most annak a tenyérnek a tulajdonosa is végignézte! Ólomként zuhannak a végtagjaim a testem mellé, JongHyun nehézkesen veszi el rólam a karjait. Hátrálok picit, és a hátam mögé nézek. Senki. Senki nincs mögöttem!

A bejárat irányába fordulok a fejemmel. KiBum, MinYoung és TaeMin az ajtóban ácsorog, és fogkrémreklámhoz hasonló vigyorokkal pislognak felénk. Ismét leerőszakolok egy gombócot a torkomon. Megrázom kicsit a fejemet, JongHyunra nézek. Egy boldog félmosoly formálódik ki ajkain, most bármennyire is szeretnék, nem tudok rá mosolyogni. Most nem megy. Most megint fáj.

- Nagyon türelmetlen már a vendég... – mormolom.

- Igen – biccent – Mikor láthatlak legközelebb? – bátortalan hangon kérdezi.

- T-tessék? – rebegtetem erőteljesen a pilláimat – M-mit kérdeztél?

- Mikor láthatlak legközelebb? – bátrabban ismétli meg a kérdést.

Akkormégseménvagyoksüket!!! Elsőre is jól hallottam a kérdést, csak pusztán nem akartam meghallani. De válaszolni sem nagyon akarok. Nem szeretnék. Nem úszhatnám meg? Nem... Nem lehet szó arról, hogy mi újra találkozzunk... külön. Valahol... amikor nem a tanulás miatt van nálunk. Nem... nem lehet... Ő nem lehet az enyém. Nem érdemlem meg ezt a Csillagot.

- Sung-ah?

- Öhm. Nem tudom. Illetve. Nem. N-nem találkozhatunk. Nem lehet... – elhomályosul előttem minden.

Lassan felemelkedik a székről, közelebb sétál hozzám, és mélyen a szemembe néz. Bénítóan. A korábbi szomorúság semmivé lett. Ugyanazzal a tekintettel bénít meg, mint az első találkozásunkkor. Csapdába csal és rabul ejt. Magához láncol... örökre. Végérvényesen.

A térdeim megcsuklanak, és a pultban keresek kapaszkodót. Hangosan szuszogok, némi levegőt próbálok magamba passzírozni. Az arcomhoz hajol, a végletekig mélyíti a pillantását. A Ragadozó elkapta a Prédáját, és most felfalja. Reszketek. A fülemhez hajol.

- Noona... – duruzsoló hangjába belebizsereg a bőröm - ...megszerezlek.

A testem megrázkódik a hangjától, a körmeimet a falapba vájom. Újra és újra mélyeket sóhajtozom, végigszánt rajtam hangjának dallamossága. Az őrületbe kergetett ezzel a két szóval. Elhajol a fülemtől, és ismét mélyen a szemembe néz. Áthatóan. Finom mosolyra húzza a száját, majd egy egészen apró puszit ad az orrom hegyére és a homlokomra. Könnyed léptekkel indul el a többiekhez, engem pedig ott hagy a mély döbbenetben.

Még mindig a pultba kapaszkodom, de sikerül picit fordítani a nyakamon, és az Öcsémék után néznem. MinYoung boldogan megölelgeti KiBumot és JongHyunt, majd TaeMintől is elköszön. Egy óvatos ölelés, és egy homlokra adott puszi a búcsú. A fiúk a távozás mezejére lépnek. MinYoung széles vigyorral az arcán sétál vissza hozzám, tudatosan még nem sikerül felfognom a dolgokat, egyelőre csak a szememmel érzékelem a külvilágot. Egy puha tenyér cirógatja meg az arcomat, sikerül visszatérnem.

- I-itt... itt vagyok. Itt vagyok, Minnie – hebegem.

- Mi történt? Mit mondott neked, amitől leblokkoltál?

- Megszerezlek – motyogom.

- Unnie! – a nyakamba veti magát örömében – Látod, én mondtam neked!

- Nem lehet! – lefejtem magamról a karjait, és összetöröm a boldogságtükrét – Nem lehet, Minnie.

- Unnie! – rám morog.

- Minnie, figyelj nagyon arra, amit most mondani fogok! – a csuklóira szorítok.

- Figyelek.

- Ő és én nem lehetünk egy pár.

- Unnie~

- Cssh! Azt mondtam, hogy figyelj! – bólint – Nem lehetünk egy pár. Alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra, ő pedig többet ér annál, hogy épp velem kezdjen. Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb, ha együtt lennénk~

- De ha boldog lennél, akkor miért nem? Miért nem bízol benne, Unnie?

- Angyalkám! – elengedem a csuklóit, és átölelem – Ha a helyemben lennél, és túl lennél egysmáson, te is így gondolnád. De te megtaláltad a boldogságodat TaeMin mellett.

- Ahogyan te is megtalálhatnád JongHyun mellett – lazít a szorításán, rám néz – Adj neki esélyt!

- Elég lesz mára ez a téma. Az a szerencsétlen vendég legalább fél órája fizetni akar – morgok az orrom alatt.

- Unnie, én nagyon szeretlek, de hülye vagy! Ezt szeretetből mondom neked! Mert tudod, hogy nagyon szeretlek, de nagyon hülye vagy!

- Akkor az vagyok! Fizethet végre a vendég?

- Én csak azt szeretném, ha végre boldog lennél.

- Boldog leszek. Dolgozzunk!

- Oké.

A délután hátralévő részét munkával töltjük. Megjött a roham, és meg sem állunk, még egymáshoz szólni sincs időnk nagyon. Remélem, hogy nem bántottam meg a szavaimmal a húgomat. Nagyon nem szeretném, ha a korábbi beszélgetésünk miatt neheztelne rám. KiBumon kívül már csak MinYoung maradt. Nem akarom őt is elveszíteni. Bőven elég most az, hogy lemondjak valaki másról. Mindkettőnknek így lesz a legjobb... legalábbis neki biztosan. Én meg majd túl leszek rajta.

A zárórához érve sietve rakjuk ki az utolsó vendégünket is, majd a szokásos műveletek után szótlanul ballagunk az öltözőbe. Nagyokat sóhajtozok MinYoung mellett lépdelve. Testileg és lelkileg egyaránt elfáradtam. De inkább lelkileg. Nem tudom, mikor volt ilyen napom utoljára, de bízom benne, hogy sokáig nem lesz részem hasonlóban. Lerugdalom magamról a magassarkúmat, a kötényemet is kilazítom, a padra vetem magam. Meredten bámulok a járólapra.

- Minnie? – sutyorgom.

- Igen, Unnie? – leül mellém a padra.

- Szerinted... ajh.

- Mondd, Unnie! – megszorítja a kezeimet.

- Szerinted... öhm. Szerinted lehetséges lenne, hogy ő és én – nyelek egyet – szóval... érted?

- Unnie – nevetős sóhaj szakad fel belőle – Még a vak is látja, mi van köztetek. Izzik a levegő.

- De annyira félek...

- Mitől félsz? – a kérdésére akaratlanul elmosolyodom.

- Ő is ezt kérdezte.

- ...és mit válaszoltál?

- Csak rövidítve, de azt, hogy nem a magasságtól félek, hanem az eséstől. Nem a szerelemtől félek, hanem, hogy nem szeretnek viszont. Nem félek elengedni, attól félek, hogy tényleg elmegy. Nem attól félek, hogy újra megpróbáljam, attól félek, hogy megint ugyanaz fog fájni. – könnyel telnek meg a szemeim, Minnie-re nézek – Nem akarom, hogy ugyanaz fájjon. Azt már nem tudnám elviselni.

- Unnie – elengedi a kezeimet, és magához ölel -, bízz benne! Soha nem okozna fájdalmat neked, hidd el!

- De mindegyik ezt ígéri – elerednek a könnyeim.

- De JongHyun más! – a derekamra szorít – Ő más, Unnie! Elhiszed nekem?

- ... – picit hezitálok, végül csak egy egészen aprót biccentek.

- Adsz neki egy esélyt?

- Megpróbálok... – motyogom a nyakába bújva – Szeretlek, Minnie!

- Én is téged, Unnie!

       Még egyszer szorosan átöleljük egymást, végül elválunk. Gyorsan letusolunk, átöltözünk, és bezárjuk végre teljesen a kávézót. A hátsó ajtón kilépve MinYoung legnagyobb meglepetésére TaeMin fogadja. Egy pillanatra megfagy az imádott kolléganőm, majd miután észhez tér a kisebb sokkból, széles mosolyra húzza a száját, és egy lendülettel TaeMin nyakába ugrik. Szerelemmel telve és szenvedélyesen ölelik át egymást, végre nem kell visszafogniuk magukat. Nyugodtan átadhatják magukat az érzelmeiknek. Egy mindent elsöprő csókkal toldják meg az ölelésüket. Halkan elköszönök tőlük, és mint, aki már ott sincs, a főutca felé indulok. Pihenni szeretnék, és átgondolni a mai nap történteket.