A
hátsó ajtón kilépve MinYoung legnagyobb meglepetésére TaeMin fogadja. Egy
pillanatra megfagy imádott kolléganőm, majd miután észhez tér a kisebb sokkból,
széles mosolyra húzza a száját, és egy lendülettel TaeMin nyakába ugrik.
Szerelemmel telve és szenvedélyesen ölelik át egymást. Végre nem kell
visszafogniuk magukat. Nyugodtan átadhatják magukat az érzelmeiknek. Egy
mindent elsöprő csókkal toldják meg az ölelésüket.
Halkan
elköszönök tőlük, és mint, aki már ott sincs, a főutca felé indulok. Pihenni
szeretnék, és átgondolni a mai nap történteket. Alig teszek két lépést, egy
vékony kéz ragadja meg a felkaromat, és állít meg azonnal.
-
Ugye nem hiszed, hogy csak úgy lelépsz, Unnie? – mosolyog rám MinYoung.
-
Csak nem szeretnék zavarni... – felelek mosolyogva.
-
Nem zavarsz, és ölelés nélkül meg úgysem mehetsz haza! – felnevet.
Elengedi
a karomat, és a következő pillanatban magához húz. Egy utolsó hosszú ölelésben
olvadunk össze, majd elengedem végre a húgomat, és visszatessékelem TaeMinhez.
Kapok még egy gyors puszit az arcomra MinYoungtól, TaeMin udvariasan meghajol,
majd kézen fogva elindulnak a kisutca ellenkező irányába. Sóhajtok egy nagyot;
megvárom, míg eltűnnek a másik kereszteződésben, és ismét útnak indulok. Lassan
ballagok a főutca felé, mosolyogva pakolom a lábaimat egymás után. Nagyon
boldog vagyok, hogy végre MinYoungra talált a szerelem... Egy igazi Álompár.
A
főutcára kiérve gondolkodóba esek. Milyen gyorsan érjek haza ma este? Vajon még
tanulnak a fiúk vagy már befejezték? Ha még ott van nálunk, akkor taxival lenne
a leggyorsabb hazamennem, és esetleg még találkozhatunk is. Viszont ha már
nincs ott, akkor felesleges annyira rohannom, a séta is megteszi. Nem tudom. Előkotrom
a táskámból a telefont, és a kijelzőre pillantok. Nincs túl késő még, és
egyetlen nem fogadott hívás sem villog a képernyőn. Felhívnám KiBumot, de akkor
kicsit átlátszó lenne a kérdésem...
Visszacsúsztatom
a telefont a szütyőmbe, felkanyarintom a vállamra, és végül a gyaloglás mellett
döntök. Egy picit hűvös a mai éjjel, és persze épp most hagytam bent a
kabátomat a szekrényemben. Esélyes, hogy szétfagyok, mire hazaérek. Mindegy.
Maximum megszaporázom a lépteimet.
Először
csak komótosan szedem a lépteimet előrefelé, nem is figyelve a külvilágra, de a
második lámpaoszlopnál a földbe gyökerezik a lábam. Akkormostszeretnékfalenni!
Én a másodiknál növesztem a kőbe a gyökereimet, JongHyun pedig a harmadiknál
ácsorog. Átöltözött. A fekete kollekció is szédítő külsőt kölcsönzött neki, de
ez a mostani... Elakad a lélegzetem!
Kék
farmernadrág, kék farmerkabát, hozzá pedig egy világosbarna bakancs. A hűvösebb
idő ellen még egy fehér bőrkabátot is magára öltött, bár nem húzta fel a
cipzárját. Tincseit ezúttal fehér baseballsapka alá bújtatta. A Csillagokat
kezdi kémlelni, ahogy nekitámaszkodik az oszlopnak. Meg kéne mozdulni.
Valahogy...
Felrémlik
bennem MinYoung mondata. „Bízz benne.”
„JongHyun más.” Visszhangoznak
bennem a szavai. Megígértem MinYoungnak, hogy legalább megpróbálom. Legalább
megpróbálok bízni benne. Esélyt adni... hiszen. Hiszen megérdemli. Ő is
megérdemli az esélyt. Hosszan beszívom a levegőt, majd még annál is hosszabban
kifújom, magamba kaparom a létező összes bátorságomat. Sikerül parancsolnom a
lábaimnak, és elszakadok a gyökereimtől. Lassan teszem meg JongHyun felé az
első lépéseket.
Elfordítja
a fejét az Égről, és rám néz. Édes, féloldalas mosolyra húzza a száját, ellöki
magát az oszloptól, és a nadrágja zsebébe bújtatja az ujjait. De nem csak
harapdálnivaló ajkai állnak felfelé ívelő görbületben. A lámpafény csodás
árnyalatot kölcsönöz a mélybarna írisznek, mosolyog a tekintete is. A szívem
boldogsággal telik meg. Az eddig tátongó sebeim egy pillanat alatt
összeforrnak, hegek sem maradnak utána. Mindent begyógyít, és minden fájdalmat
elfeledtet velem.
Más.
Igaza volt a húgomnak. JongHyun tényleg más. Különleges. Egyre magabiztosabban
haladok hozzá, a szívverésem felgyorsul, nehézkessé válik a légzésem, a
tenyereim izzadnak. Érzem, ahogy az arcom lassan vörösödik el. Egy lépésnyire
megállok előtte, szusszantok még egy nagyot, hogy csillapíthassam zavaromat.
-
Szia, JongHyun! – meghajolok – Mi járatban errefelé ilyen későn?
-
Szia, Sung-ah! – ő is illedelmesen köszönt – Mondtam már – leküzdi a távolságot
közöttünk -, de ha szeretnéd, megismételhetem.
-
Igen, mondtál valamit délután, mielőtt elmentél a kávézóból.
-
Akkor miért kérdezed? – két kezét a csípőmre simítja, finoman megszorítja a
testemet.
-
Csak – elmosolyodom – Hazakísérsz?
-
Azért jöttem – elveszi a kezét a csípőcsontomról, és a derekamat fonja át a
karjaival.
Ösztönösen
kulcsolom át a nyakát. Magamhoz szorítom. Arcomat a mellkasába temetem, nagyot
szippantok bőrének illatából. Bódító. Észvesztő. Nyugtató. Kalanddal teli.
Tökéletes. Még jobban átfonom a nyakát, egy picit megemelkedem a földről, és
orromat a nyakába fúrom, és onnan is szippantok egy aprót. Varázslatos.
Álomszerű. Álmodni akarok. A teste melege ismét feltölt melegséggel, a
szívverésem csillapodik, és JongHyun lüktetése sem olyan heves, mint korábban
volt.
Lehajtja
a fejét, egy egészen apró puszit ad a nyakszirtemre. Beleremegek az érintésbe.
Végigszáguld rajtam a vágy hirtelen érzése. A fehér kabát gallérjába mélyesztem
a körmeimet. Még egy puszit ad ugyanoda, pontosan azt a reakciót váltja ki belőlem,
mint az első alkalommal. Megrázkódik a testem.
-
Fázol? – súgja fedetlen bőrömre, forró lehelete cikázik a nyakamon.
-
Ne-em – megremeg a hangom.
-
Akkor miért reszketsz? – még egy puszival jutalmazza az érzékeny felületet.
-
N-nem.Nemreszketek... – mormolom.
Afrancokatnemreszketek!
Vagy összecsuklom előtte a gyengéd érintéseitől, vagy pedig rögvest rávetem
magam! Ez a két opció lehetséges jelen pillanatban, ha sürgősen nem hagyja
abba, amit csinál! Sikerül lazítanom az ujjaim görcsösségén, és kicsit engedek
a bőr anyagán.
JongHyun
felemeli a fejét a nyakamból, én is kibújok a vállgödréből, bár nagyon vágyom
vissza a védelmező illatfelhő alá. Hosszú mozdulattal végigsimít a hátamon,
fentről lefelé haladva, belebizsereg az egész testem. Szélesedik a mosolya,
elveszi a kezeit rólam, és a karjaimat is leveszi a nyakából.
-
Nem akarom, hogy megfázz – kibújik a fehér kabátból, és a vállaimra teríti az
anyagot.
-
De nem fázom... – motyogom, nagyokat pislogok.
-
Reszketsz – kuncog. – Ha nem fázol, akkor miért reszketsz? – beharapja alsó
ajkát, picit oldalra dönti a fejét, a tekintete megváltozik.
Óhogyazamagasságos!
NenézzígyrámKimJongHyunmerthamarcseppfolyóssáválok! Nyelek egy nagyot, és
igyekszem keresni magamban valami használható és értelmes választ. De egy sem
jut az eszembe. Nem tudok mit kitalálni a reszketésemre. Azt mégsem közölhetem
vele itt a nyílt utcán!
Kibújok
a kabátból, és átnyújtom a gazdájának. De ahelyett, hogy elvenné, a
farmerkabátjától is megszabadul, most azt teríti a vállaimra. Még mindig
huncutul mosolyog rám vadászó pillantásokkal egybekötve, én pedig még mindig
nem tudok mit reagálni a kérdésre.
-
Ha nem az, akkor ez a kabát. Nekem mindegy! – megrántja a vállát.
-
Tényleg nem fázom, JongHyun, csak... csak...
-
Igen? – megint közelebb lép, a mellkasa az enyémhez simul.
-
Hm. Jó lesz a farmer – elmosolyodom.
Teljesen
felesleges vitatkoznom vele. Viszont ezzel a figyelmességgel levett a lábamról
rendesen. Még ha nem is előre megfontolt volt a szándéka. Belebújik a fehér bőrkabátba,
én felveszem a farmerkabátját. A gallérjából árad JongHyun mámorító illata, be
sem kell szívnom, magától áramlik a tüdőmbe a bódító oxigén. Már csak ezzel az
aromával lélegzem. Ha ez megszűnik, akkor én is megszűnök.
Összébb
húzom az anyagot a mellkasom előtt, egy picit hosszú a kabátujj, de nem hajtom
fel. A kabát és az abból áradó szédítő illat körbeölel, eggyé válok
JongHyunnal. Boldogan felsóhajtok. Szinte ugrálni tudnék örömömben. Meglepett
nagyon. De ez egy olyan meglepetés volt, amit soha nem fogok már elfelejteni.
-
Mehetünk, Noona? – kérdezi mosolyogva, jobb tenyerét nyújtja.
-
Öhm – egy pillanatra mellbe vág a megszólítása, de rögtön elmosolyodom, és a
tenyerébe csúsztatom a kézfejemet.
A
kezemre szorít, én is megszorítom bársonyos tenyerét. Még egyszer rám mosolyog,
összefonja az ujjainkat, és végül elindulunk az otthonom felé. Szó nélkül,
széles mosollyal az arcomon lépdelek mellette. Valamit szeretnék mondani neki,
de nem tudom, hogy mit mondhatnék. Csak nagyokat sóhajtozom a boldogságfelhőmön ücsörögve. Másra nem vagyok képes.
A
második utcasarok után JongHyun megköszörüli a torkát, és ő kezdeményez
beszélgetést. Csendben hallgatom a beszámolóit; az édesanyja ebben a körzetben
kapott új állást, és ezért átköltöztek ide, így egyetemet kellett váltania.
Persze az én édes kisöcsémre már az első napon számítani lehetett, mert ő volt
az, aki erősködött JongHyunnál, miszerint szívesen segít a felzárkózásban. De a
szavaiból kivéve nem úgy tűnik, mintha nagyon bánná az Öcsém ténykedéseit.
Legalábbis remélem...
A
költözés mellett azt is elárulja, hogy nem fenékig tejfel a felkészülés az
Öcsémmel. Néha meglehetősen agresszív tud lenni, ha a tananyagról van szó.
JongHyun azt is bevallja, hogy egyedül a matekkal áll hadilábon, a többi
tantárggyal nincs semmi küszködés. De az Öcsém tanítási módszereit ennek
ellenére sem tudja megszokni.
A
dallamos és kissé rekedtes hangja az egész bőrömet egyszerre cirógatja lágyan.
Egész nap el tudnám hallgatni. Teljesen belefeledkezem a hangszínébe, mindent
tökéletesen felfogok, mégis valahogy mámoros állapotba kerülök ettől a
melódiától. Nem csak az illatába szerettem bele, hanem a hangjába is... és az
egész Lénye magával ragadott.
Túl
gyorsan érünk el a házhoz. Nagyon gyorsan. Még nem akarok elválni Tőle. Még
hallani akarom a hangját. Még érezni az illatát. Még kell... még kell nekem...
egy kicsit... csak egy egész életre...
A
kapu előtt megállunk, JongHyun velem szembe fordul, és a másik kezemet is
megfogja. Automatikusan összefonom az ujjaimat az övéivel. Közelebb lépek
hozzá, karjaink a testeink mellé simulnak, mellkasomat a mellkasához nyomom.
Még nem akarom, hogy elmenjen... még akarom, hogy maradjon. De sajnos
elérkezett a búcsú ideje... mára el kell köszönnöm a Csillagomtól. Mélyen
egymás szemébe nézünk ismét. Elveszem ebben a tekintetben... örökké.
-
Köszönöm, hogy elkísértél! – szólalok meg egy sóhajommal később.
-
Szívesen tettem! – felsóhajt – De egy ideig nem tudlak hazakísérni – lesüti a
szemeit.
-
Nem baj – reagálok halkan -, nem is kértem volna, és nem is várom el.
-
Ha letelik a vizsgaidőszak, és nem kell ennyit tanulnom, akkor minden este
hazakísérlek! – a kezeinkre szorít.
-
Ez igazán nagyon kedves dolog tőled, JongHyun, de tényleg nem szeretném, hogy
miattam~ - hirtelen elengedi a bal kezemet, és mutatóujját a számra teszi.
-
Cssh! – az arcomhoz hajol, orra alig egy centire van az enyémtől – Ez most nem
az a pillanat, ahol van választási lehetőséged.
Lassan
végighúzza az ujját ajkaimon, lazít a másik keze szorításán is, végül mindkét
tenyerét az arcomra csúsztatja. Belesimulok az érintésébe, és lehunyom a
szemeimet. Hüvelykujjaival gyengéden cirógatja a bőrömet, lehelete lassú
keringőt jár az én sóhajaimmal. Puha és forró párnák érintik az egyik
szemhéjamat, majd a következő momentumban a másikat is lágyan érintik. Halkan
felsóhajtok mindkét apró érintéskor, JongHyun derekára vezetem a karjaimat.
Harmadszorra a homlokra kapok egy törődő puszit, majd az orrom hegyét illeti
ugyanazzal a gyengédséggel. A kabátba kapaszkodom, és nekidőlök a mellkasának.
A térdeim visszafogottan remegnek. Álmodom... de nem akarok felébredni ebből a
varázslatból.
Picit
hátrébb húzza a fejét, de továbbra se nyitom ki a szemeimet. Félek, hogy akkor
azonnal véget ér minden illúzió, és egyedül maradok a kegyetlen valóságban.
Újabb parányi sóhajt engedek át távozni az ajkaimon át, de szinte azonnal
bennem ragad.
JongHyun
kissé telt ajkai simulnak a számra, és hívnak egy édes csókba. A kabátba
mélyesztem a körmeimet, a mellkasomat még jobban az övéhez préselem. Habozás
nélkül viszonzom az édes érintést, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a vágy. A
vágy, amit JongHyun vált ki belőlem minden érintésével és minden
mozdulatával... mindenével. A negédes mámor fokozatosan mélyül el, de még mindig
gyengédséggel van tele. Elolvadok.
Jobb
kezét a tarkómra vezeti, bal kezével végigcirógatja a nyakam fedetlen ívét,
aztán a felkaromat, majd az oldalamat, végül csípőmön zárja az útját. Jobb
kezemen lazítok, határozottan végigsimítok a hátán, és én is a tarkójára teszem
a tenyeremet. Egy apró sóhajjal később a tincseibe vezetem az ujjaimat. A
legfinomabb selyem tapintása nem ennyire kellemes, mint JongHyun világosbarna
haja. Finoman feljebb tolom a sapkáját, hogy még jobban a tincseihez férjek;
egyre határozottabban húzom magamra mindkét kezemmel.
Lassan
elveszi a kezét a tarkómról, újra az arcomra simítja a tenyerét, és lassan
elszakítja két ujjával ajkainkat. A negédes mámor átjárja a testemet. Bár nem
csókolja a számat, még mindig érzem puhaságát az ajkaimon. Szédülök.
Hátrébb
húzza a fejét, én is távolodom egy picit. Alig fél lépésnyi hely van közöttünk,
de máris hiányzik. Még nem készültem fel rá! Még kell a közelsége! Egyedül
érzem magam. Nem akarok egyedül lenni többé. Visszalépek hozzá, és magamhoz
szorítom. Átkarolja a derekamat. Arcomat a nyakába fúrom, és hosszan szaglászni
kezdem a bőrét. Magammal akarom vinni ezt az illatot. Újra és újra beleszagolok
a nyakába, az egyik ilyen szimatvételemkor erősebben a derekamra szorít.
Elmosolyodom. Azt hiszem, hogy egy hangyányit túlzásba vittem a szaglászást...
Képtelen vagyok abbahagyni. De muszáj lesz elválnunk. Kezd nagyon későre járni.
Ólomnehézségűek
a karjaim, amiket most magam mellé engedek, JongHyun is lazít az ölelésén. Még
egyszer mélyen egymás szemébe nézünk, ma utoljára még el akarok veszni ebben a
tekintetben. Mosolyogva áll előttem, engem is mosolyra fakaszt a görbülete.
-
Jó éjszakát, JongHyun!
-
Szép álmokat... – a fülemhez hajol - ...Noona.
Beleremegek
a szavaiba. Az eszemet veszi a másodperc tört része alatt. Hirtelen a nyakába
karolok, és magamhoz rántom. Erősen magamhoz szorítom, halkan kuncog, miközben
ő is átölel. Egy utolsó ölelés.
Sikerül
elszakadnom a lovagomtól, és elindulok a kapuhoz. Mielőtt még átlépnék rajta,
visszanézek. Mosolyogva várja, hogy bemenjek, de olyan nehéz elválni Tőle.
Végigvezeti a pillantását a testemen, eszembe jut, hogy a kabátja még mindig rajtam
van. Sietve kezdem kigombolni, de hozzám lép, és megállít a tevékenységeimben.
-
Maradjon csak nálad, legalább egy indok, hogy a vizsga után biztosan
találkozzunk.
-
Azért remélem, hogy nem csak a kabát miatt akarsz majd látni – válaszolok némi
csalódottsággal a hangomban.
-
Arra az esetre, ha te nem szeretnél velem találkozni.
-
Köszönöm, hogy hazakísértél...
-
Bármikor...
Még
egy édes csókkal jutalmaz, aztán finoman betessékel a kapun, és a bejárati
ajtóig noszogat. Mosolyogva integetek gyorsan, és végre átlépem a ház küszöbét.
Vigyorogva támaszkodom meg az ajtón, egész testemben remegek, de most a
felhőtlen boldogságom az oka. Nagyon nehéz lesz elviselnem ezt a két hetet, de
talán sikerül túlélnem valahogy. A kabátja a segítségemre lesz. Lerugdalom a
cipőmet, a táskámat is a földre dobom, ellenben a farmerból, csak nagyon lassan
bújok ki. Magamhoz ölelem az anyagot, és úgy megyek beljebb a lakásban.
Kábultan
lépdelek előrefelé, az illat elveszi az eszemet, és egy másik világba varázsol
pillanatok alatt. Semmire nem tudok figyelni csak a fellegre, ami körülveszi a
testemet.
-
~na?!
-
... – valaki mintha szólt volna.
-
~ona?
-
... – megint hallom azt a hangot.
-
Sung-ah? – ez az én nevem, és ez a hang nagyon ismerős – SungYeon? Jól vagy?
-
Bummie? – motyogom, mikor a kanapénak ütközöm a térdeimmel.
-
Miért? Kit vártál, Noona? – a vállamra simul egy ismerős tenyér – Minden rendben?
-
P-persze... – elmosolyodom – Bummie! – felnevetek.
-
Noona? Bocs, de muszáj megkérdeznem.
-
Micsodát, Bummie? – pillázok rá részeges állapotban.
-
Ittál valamit? Berúgtál?
-
Nem – csak JongHyun szavait.
-
Akkor szívtál valamit?
-
Nem – csak JongHyun illatát magamba.
-
Akkor miért sétálsz úgy, mint egy részeg drogos, aki épp most nyomott be
magának egy duplalöketet? – pillázik rám kicsit aggódó szemekkel.
-
Hogymivan?!?! – teljesen észhez térek KiBum hasonlatától.
-
Miért szédelegsz ilyen nagyon? Mi történt? Minden rendben biztos?
-
A legnagyobb rendben, Bummie. Veled minden oké?
-
Perszehogypersze! De eddig te voltál az, aki maga alatt volt, és olyan volt, mint
a bili füle. Mi változott meg a délután óta?
-
Semmi – sóhajtok mosolyogva.
-
Valaminek kellett történnie, ha ennyire vigyorogsz.
-
Semmi Bummie – még egy lélegzetvétel szakad fel belőlem -, csak bíztam.
-
Bíztál? Ezt hogy’ érted, Noona?
-
Bíztam. Ennyi. Csak bíztam, Bummie.
-
De mire gondolsz? – végre mosolyogva és ragyogó szemekkel néz rám.
-
Későre jár, Bummie! – megsimogatom az arcát.
-
Noona...
-
Jó éjszakát, Bummie! Szép álmokat! -
megpuszilom mindkét oldalon az arcát.
-
J-jó... jó éjt, Noona – értetlenül pislog rám.
Félreteszem
a kabátot, és magamhoz ölelem imádott Öcsémet. Belebújok egy kicsit az ő
nyakába is, megsimogat és megszeretget. A hajamra is ad egy pár puszit, én is
megpuszilgatom az arcát. Mosolyogva köszönök el tőle még egyszer.
Felkapom
a kabátot, újra a mellkasomhoz szorítom, és a szobámba ballagok. KiBum visszaül
kanapéra. Döbbenten és kérdésekkel tele ücsörög tovább, és mered maga elé. Majd
holnap elmondom neki. Talán. Esetleg a vizsgái után. Majd megbeszéljük
valamikor. De JongHyunnal is szeretném tisztázni azért a dolgokat. Vele
mindenképp. Nem mintha a mai este után bármilyen kétség is felmerülhetne
bennem, mert egyáltalán nem adott okot rá. Meg kell nyugtatnom magam. Kell a
biztos pont.
Magamra
zárom az ajtót, ennek a falapnak is nekidőlök. Az orromhoz emelem a kabátot, és
hosszan beleszagolok az anyagba. Az illattól minden korábbi emlék éles képpé
válik. A lámpaoszlopnál találkozástól egészen a kapuban való elválásig minden.
Boldog vagyok. Kimondhatatlanul boldog.
Ezt
a boldogságot pedig csakis MinYoungnak köszönhetem... és persze Bummie-nak. De
leginkább Minnie-nek. Még ezt meg kell hálálnom az én imádott húgomnak.
Rengeteg hálával tartozom neki.
Ellököm
magam az ajtótól, és az ágyhoz tipegek. A farmert óvatosan leteszem az ágy
szélére, ledobálom a ruháimat, és magamra kapom a hálóingemet. Újra felveszem a
kabátot az ágyról, és azzal együtt bújok be a takaróm alá. A párnám helyett,
most a szédítő anyagot ölelem magamhoz, összegubózom, és bebugyolálom magamat.
Mosolyogva csukom le a szemeimet. Hosszú idő óta először érnek el mosolyogva az
álommanók, és zuhanok egy mámoros álomba. „Jó éjszakát, JongHyun...” suttogom
magamban, és szorítok még egyet az anyagon. Leírhatatlanul boldog vagyok...
daldkmsaldkmsaldadldmadsaldm....istenem de édes ez a pasi....és együtt még édesebbek vagytok :333
VálaszTörlésannyira el tudom képzelni ezt a jelenetet (is) :3
alig várom h lássam :D <3 :*
Köszönöm szépen, hogy olvastad a fejezetet! Köszönöm azt is, hogy véleményt írtál! Hálás vagyok minden szavadért! :* <3
TörlésJongie pedig a legédesebb... :3 :* Örülök, hogy "láthatóakra" sikerültek a jelenetek... :* :) <3
Jaj istenem de imadnivaloak^^
VálaszTörlésJjong egy igazi gentleman es aaah~ *-*
Sunggie is boldog xd
Key meg a kerdesei...reszeg vagy noona?xD
Na meg a kis 2min....szavaim nincsenek, nagyon tetszett ez a resz is mint az osszes tobbi <3
Köszönöm szépen a dicsérő szavakat, ismételten olvadozom a székemben a monitor előtt ücsörögve *-* ^^
TörlésÖrülök neki, hogy ez a rész is tetszett!! <3 Nagyöleléséssokpuszimindenvéleményedért! :) *-*
Minden annyira nyuuuu! Meg wooow. Nincsenek jobb szavak! Jongie hihetetlen sexy, nem véletlen a bátyám. TaeMin meg... *-*
VálaszTörlésKöszönöm szépen a szép szavakat... <3 *-*
TörlésJongie veszettül kekszi TaeMinnel egyetemben! *-* ^^
Köszönöm szépen még egyszer, hogy írtál!!! :*