Nyelv

2015. szeptember 26., szombat

18. fejezet - Csak bíztam...

A hátsó ajtón kilépve MinYoung legnagyobb meglepetésére TaeMin fogadja. Egy pillanatra megfagy imádott kolléganőm, majd miután észhez tér a kisebb sokkból, széles mosolyra húzza a száját, és egy lendülettel TaeMin nyakába ugrik. Szerelemmel telve és szenvedélyesen ölelik át egymást. Végre nem kell visszafogniuk magukat. Nyugodtan átadhatják magukat az érzelmeiknek. Egy mindent elsöprő csókkal toldják meg az ölelésüket.
Halkan elköszönök tőlük, és mint, aki már ott sincs, a főutca felé indulok. Pihenni szeretnék, és átgondolni a mai nap történteket. Alig teszek két lépést, egy vékony kéz ragadja meg a felkaromat, és állít meg azonnal.

- Ugye nem hiszed, hogy csak úgy lelépsz, Unnie? – mosolyog rám MinYoung.
- Csak nem szeretnék zavarni... – felelek mosolyogva.
- Nem zavarsz, és ölelés nélkül meg úgysem mehetsz haza! – felnevet.

Elengedi a karomat, és a következő pillanatban magához húz. Egy utolsó hosszú ölelésben olvadunk össze, majd elengedem végre a húgomat, és visszatessékelem TaeMinhez. Kapok még egy gyors puszit az arcomra MinYoungtól, TaeMin udvariasan meghajol, majd kézen fogva elindulnak a kisutca ellenkező irányába. Sóhajtok egy nagyot; megvárom, míg eltűnnek a másik kereszteződésben, és ismét útnak indulok. Lassan ballagok a főutca felé, mosolyogva pakolom a lábaimat egymás után. Nagyon boldog vagyok, hogy végre MinYoungra talált a szerelem... Egy igazi Álompár.
A főutcára kiérve gondolkodóba esek. Milyen gyorsan érjek haza ma este? Vajon még tanulnak a fiúk vagy már befejezték? Ha még ott van nálunk, akkor taxival lenne a leggyorsabb hazamennem, és esetleg még találkozhatunk is. Viszont ha már nincs ott, akkor felesleges annyira rohannom, a séta is megteszi. Nem tudom. Előkotrom a táskámból a telefont, és a kijelzőre pillantok. Nincs túl késő még, és egyetlen nem fogadott hívás sem villog a képernyőn. Felhívnám KiBumot, de akkor kicsit átlátszó lenne a kérdésem...
Visszacsúsztatom a telefont a szütyőmbe, felkanyarintom a vállamra, és végül a gyaloglás mellett döntök. Egy picit hűvös a mai éjjel, és persze épp most hagytam bent a kabátomat a szekrényemben. Esélyes, hogy szétfagyok, mire hazaérek. Mindegy. Maximum megszaporázom a lépteimet.
Először csak komótosan szedem a lépteimet előrefelé, nem is figyelve a külvilágra, de a második lámpaoszlopnál a földbe gyökerezik a lábam. Akkormostszeretnékfalenni! Én a másodiknál növesztem a kőbe a gyökereimet, JongHyun pedig a harmadiknál ácsorog. Átöltözött. A fekete kollekció is szédítő külsőt kölcsönzött neki, de ez a mostani... Elakad a lélegzetem!
Kék farmernadrág, kék farmerkabát, hozzá pedig egy világosbarna bakancs. A hűvösebb idő ellen még egy fehér bőrkabátot is magára öltött, bár nem húzta fel a cipzárját. Tincseit ezúttal fehér baseballsapka alá bújtatta. A Csillagokat kezdi kémlelni, ahogy nekitámaszkodik az oszlopnak. Meg kéne mozdulni. Valahogy...
Felrémlik bennem MinYoung mondata. „Bízz benne.” „JongHyun más.” Visszhangoznak bennem a szavai. Megígértem MinYoungnak, hogy legalább megpróbálom. Legalább megpróbálok bízni benne. Esélyt adni... hiszen. Hiszen megérdemli. Ő is megérdemli az esélyt. Hosszan beszívom a levegőt, majd még annál is hosszabban kifújom, magamba kaparom a létező összes bátorságomat. Sikerül parancsolnom a lábaimnak, és elszakadok a gyökereimtől. Lassan teszem meg JongHyun felé az első lépéseket.
Elfordítja a fejét az Égről, és rám néz. Édes, féloldalas mosolyra húzza a száját, ellöki magát az oszloptól, és a nadrágja zsebébe bújtatja az ujjait. De nem csak harapdálnivaló ajkai állnak felfelé ívelő görbületben. A lámpafény csodás árnyalatot kölcsönöz a mélybarna írisznek, mosolyog a tekintete is. A szívem boldogsággal telik meg. Az eddig tátongó sebeim egy pillanat alatt összeforrnak, hegek sem maradnak utána. Mindent begyógyít, és minden fájdalmat elfeledtet velem.
Más. Igaza volt a húgomnak. JongHyun tényleg más. Különleges. Egyre magabiztosabban haladok hozzá, a szívverésem felgyorsul, nehézkessé válik a légzésem, a tenyereim izzadnak. Érzem, ahogy az arcom lassan vörösödik el. Egy lépésnyire megállok előtte, szusszantok még egy nagyot, hogy csillapíthassam zavaromat.

- Szia, JongHyun! – meghajolok – Mi járatban errefelé ilyen későn?
- Szia, Sung-ah! – ő is illedelmesen köszönt – Mondtam már – leküzdi a távolságot közöttünk -, de ha szeretnéd, megismételhetem.
- Igen, mondtál valamit délután, mielőtt elmentél a kávézóból.
- Akkor miért kérdezed? – két kezét a csípőmre simítja, finoman megszorítja a testemet.
- Csak – elmosolyodom – Hazakísérsz?
- Azért jöttem – elveszi a kezét a csípőcsontomról, és a derekamat fonja át a karjaival.

Ösztönösen kulcsolom át a nyakát. Magamhoz szorítom. Arcomat a mellkasába temetem, nagyot szippantok bőrének illatából. Bódító. Észvesztő. Nyugtató. Kalanddal teli. Tökéletes. Még jobban átfonom a nyakát, egy picit megemelkedem a földről, és orromat a nyakába fúrom, és onnan is szippantok egy aprót. Varázslatos. Álomszerű. Álmodni akarok. A teste melege ismét feltölt melegséggel, a szívverésem csillapodik, és JongHyun lüktetése sem olyan heves, mint korábban volt.
Lehajtja a fejét, egy egészen apró puszit ad a nyakszirtemre. Beleremegek az érintésbe. Végigszáguld rajtam a vágy hirtelen érzése. A fehér kabát gallérjába mélyesztem a körmeimet. Még egy puszit ad ugyanoda, pontosan azt a reakciót váltja ki belőlem, mint az első alkalommal. Megrázkódik a testem.

- Fázol? – súgja fedetlen bőrömre, forró lehelete cikázik a nyakamon.
- Ne-em – megremeg a hangom.
- Akkor miért reszketsz? – még egy puszival jutalmazza az érzékeny felületet.
- N-nem.Nemreszketek... – mormolom.

Afrancokatnemreszketek! Vagy összecsuklom előtte a gyengéd érintéseitől, vagy pedig rögvest rávetem magam! Ez a két opció lehetséges jelen pillanatban, ha sürgősen nem hagyja abba, amit csinál! Sikerül lazítanom az ujjaim görcsösségén, és kicsit engedek a bőr anyagán.
JongHyun felemeli a fejét a nyakamból, én is kibújok a vállgödréből, bár nagyon vágyom vissza a védelmező illatfelhő alá. Hosszú mozdulattal végigsimít a hátamon, fentről lefelé haladva, belebizsereg az egész testem. Szélesedik a mosolya, elveszi a kezeit rólam, és a karjaimat is leveszi a nyakából.

- Nem akarom, hogy megfázz – kibújik a fehér kabátból, és a vállaimra teríti az anyagot.
- De nem fázom... – motyogom, nagyokat pislogok.
- Reszketsz – kuncog. – Ha nem fázol, akkor miért reszketsz? – beharapja alsó ajkát, picit oldalra dönti a fejét, a tekintete megváltozik.

Óhogyazamagasságos! NenézzígyrámKimJongHyunmerthamarcseppfolyóssáválok! Nyelek egy nagyot, és igyekszem keresni magamban valami használható és értelmes választ. De egy sem jut az eszembe. Nem tudok mit kitalálni a reszketésemre. Azt mégsem közölhetem vele itt a nyílt utcán!
Kibújok a kabátból, és átnyújtom a gazdájának. De ahelyett, hogy elvenné, a farmerkabátjától is megszabadul, most azt teríti a vállaimra. Még mindig huncutul mosolyog rám vadászó pillantásokkal egybekötve, én pedig még mindig nem tudok mit reagálni a kérdésre.

- Ha nem az, akkor ez a kabát. Nekem mindegy! – megrántja a vállát.
- Tényleg nem fázom, JongHyun, csak... csak...
- Igen? – megint közelebb lép, a mellkasa az enyémhez simul.
- Hm. Jó lesz a farmer – elmosolyodom.

Teljesen felesleges vitatkoznom vele. Viszont ezzel a figyelmességgel levett a lábamról rendesen. Még ha nem is előre megfontolt volt a szándéka. Belebújik a fehér bőrkabátba, én felveszem a farmerkabátját. A gallérjából árad JongHyun mámorító illata, be sem kell szívnom, magától áramlik a tüdőmbe a bódító oxigén. Már csak ezzel az aromával lélegzem. Ha ez megszűnik, akkor én is megszűnök.
Összébb húzom az anyagot a mellkasom előtt, egy picit hosszú a kabátujj, de nem hajtom fel. A kabát és az abból áradó szédítő illat körbeölel, eggyé válok JongHyunnal. Boldogan felsóhajtok. Szinte ugrálni tudnék örömömben. Meglepett nagyon. De ez egy olyan meglepetés volt, amit soha nem fogok már elfelejteni.

- Mehetünk, Noona? – kérdezi mosolyogva, jobb tenyerét nyújtja.
- Öhm – egy pillanatra mellbe vág a megszólítása, de rögtön elmosolyodom, és a tenyerébe csúsztatom a kézfejemet.

A kezemre szorít, én is megszorítom bársonyos tenyerét. Még egyszer rám mosolyog, összefonja az ujjainkat, és végül elindulunk az otthonom felé. Szó nélkül, széles mosollyal az arcomon lépdelek mellette. Valamit szeretnék mondani neki, de nem tudom, hogy mit mondhatnék. Csak nagyokat sóhajtozom a boldogságfelhőmön ücsörögve. Másra nem vagyok képes.
A második utcasarok után JongHyun megköszörüli a torkát, és ő kezdeményez beszélgetést. Csendben hallgatom a beszámolóit; az édesanyja ebben a körzetben kapott új állást, és ezért átköltöztek ide, így egyetemet kellett váltania. Persze az én édes kisöcsémre már az első napon számítani lehetett, mert ő volt az, aki erősködött JongHyunnál, miszerint szívesen segít a felzárkózásban. De a szavaiból kivéve nem úgy tűnik, mintha nagyon bánná az Öcsém ténykedéseit. Legalábbis remélem...
A költözés mellett azt is elárulja, hogy nem fenékig tejfel a felkészülés az Öcsémmel. Néha meglehetősen agresszív tud lenni, ha a tananyagról van szó. JongHyun azt is bevallja, hogy egyedül a matekkal áll hadilábon, a többi tantárggyal nincs semmi küszködés. De az Öcsém tanítási módszereit ennek ellenére sem tudja megszokni.
A dallamos és kissé rekedtes hangja az egész bőrömet egyszerre cirógatja lágyan. Egész nap el tudnám hallgatni. Teljesen belefeledkezem a hangszínébe, mindent tökéletesen felfogok, mégis valahogy mámoros állapotba kerülök ettől a melódiától. Nem csak az illatába szerettem bele, hanem a hangjába is... és az egész Lénye magával ragadott.
Túl gyorsan érünk el a házhoz. Nagyon gyorsan. Még nem akarok elválni Tőle. Még hallani akarom a hangját. Még érezni az illatát. Még kell... még kell nekem... egy kicsit... csak egy egész életre...
A kapu előtt megállunk, JongHyun velem szembe fordul, és a másik kezemet is megfogja. Automatikusan összefonom az ujjaimat az övéivel. Közelebb lépek hozzá, karjaink a testeink mellé simulnak, mellkasomat a mellkasához nyomom. Még nem akarom, hogy elmenjen... még akarom, hogy maradjon. De sajnos elérkezett a búcsú ideje... mára el kell köszönnöm a Csillagomtól. Mélyen egymás szemébe nézünk ismét. Elveszem ebben a tekintetben... örökké.

- Köszönöm, hogy elkísértél! – szólalok meg egy sóhajommal később.
- Szívesen tettem! – felsóhajt – De egy ideig nem tudlak hazakísérni – lesüti a szemeit.
- Nem baj – reagálok halkan -, nem is kértem volna, és nem is várom el.
- Ha letelik a vizsgaidőszak, és nem kell ennyit tanulnom, akkor minden este hazakísérlek! – a kezeinkre szorít.
- Ez igazán nagyon kedves dolog tőled, JongHyun, de tényleg nem szeretném, hogy miattam~ - hirtelen elengedi a bal kezemet, és mutatóujját a számra teszi.
- Cssh! – az arcomhoz hajol, orra alig egy centire van az enyémtől – Ez most nem az a pillanat, ahol van választási lehetőséged.

Lassan végighúzza az ujját ajkaimon, lazít a másik keze szorításán is, végül mindkét tenyerét az arcomra csúsztatja. Belesimulok az érintésébe, és lehunyom a szemeimet. Hüvelykujjaival gyengéden cirógatja a bőrömet, lehelete lassú keringőt jár az én sóhajaimmal. Puha és forró párnák érintik az egyik szemhéjamat, majd a következő momentumban a másikat is lágyan érintik. Halkan felsóhajtok mindkét apró érintéskor, JongHyun derekára vezetem a karjaimat. Harmadszorra a homlokra kapok egy törődő puszit, majd az orrom hegyét illeti ugyanazzal a gyengédséggel. A kabátba kapaszkodom, és nekidőlök a mellkasának. A térdeim visszafogottan remegnek. Álmodom... de nem akarok felébredni ebből a varázslatból.
Picit hátrébb húzza a fejét, de továbbra se nyitom ki a szemeimet. Félek, hogy akkor azonnal véget ér minden illúzió, és egyedül maradok a kegyetlen valóságban. Újabb parányi sóhajt engedek át távozni az ajkaimon át, de szinte azonnal bennem ragad.
JongHyun kissé telt ajkai simulnak a számra, és hívnak egy édes csókba. A kabátba mélyesztem a körmeimet, a mellkasomat még jobban az övéhez préselem. Habozás nélkül viszonzom az édes érintést, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a vágy. A vágy, amit JongHyun vált ki belőlem minden érintésével és minden mozdulatával... mindenével. A negédes mámor fokozatosan mélyül el, de még mindig gyengédséggel van tele. Elolvadok.
Jobb kezét a tarkómra vezeti, bal kezével végigcirógatja a nyakam fedetlen ívét, aztán a felkaromat, majd az oldalamat, végül csípőmön zárja az útját. Jobb kezemen lazítok, határozottan végigsimítok a hátán, és én is a tarkójára teszem a tenyeremet. Egy apró sóhajjal később a tincseibe vezetem az ujjaimat. A legfinomabb selyem tapintása nem ennyire kellemes, mint JongHyun világosbarna haja. Finoman feljebb tolom a sapkáját, hogy még jobban a tincseihez férjek; egyre határozottabban húzom magamra mindkét kezemmel.
Lassan elveszi a kezét a tarkómról, újra az arcomra simítja a tenyerét, és lassan elszakítja két ujjával ajkainkat. A negédes mámor átjárja a testemet. Bár nem csókolja a számat, még mindig érzem puhaságát az ajkaimon. Szédülök.
Hátrébb húzza a fejét, én is távolodom egy picit. Alig fél lépésnyi hely van közöttünk, de máris hiányzik. Még nem készültem fel rá! Még kell a közelsége! Egyedül érzem magam. Nem akarok egyedül lenni többé. Visszalépek hozzá, és magamhoz szorítom. Átkarolja a derekamat. Arcomat a nyakába fúrom, és hosszan szaglászni kezdem a bőrét. Magammal akarom vinni ezt az illatot. Újra és újra beleszagolok a nyakába, az egyik ilyen szimatvételemkor erősebben a derekamra szorít. Elmosolyodom. Azt hiszem, hogy egy hangyányit túlzásba vittem a szaglászást... Képtelen vagyok abbahagyni. De muszáj lesz elválnunk. Kezd nagyon későre járni.
Ólomnehézségűek a karjaim, amiket most magam mellé engedek, JongHyun is lazít az ölelésén. Még egyszer mélyen egymás szemébe nézünk, ma utoljára még el akarok veszni ebben a tekintetben. Mosolyogva áll előttem, engem is mosolyra fakaszt a görbülete.

- Jó éjszakát, JongHyun!
- Szép álmokat... – a fülemhez hajol - ...Noona.

Beleremegek a szavaiba. Az eszemet veszi a másodperc tört része alatt. Hirtelen a nyakába karolok, és magamhoz rántom. Erősen magamhoz szorítom, halkan kuncog, miközben ő is átölel. Egy utolsó ölelés.
Sikerül elszakadnom a lovagomtól, és elindulok a kapuhoz. Mielőtt még átlépnék rajta, visszanézek. Mosolyogva várja, hogy bemenjek, de olyan nehéz elválni Tőle. Végigvezeti a pillantását a testemen, eszembe jut, hogy a kabátja még mindig rajtam van. Sietve kezdem kigombolni, de hozzám lép, és megállít a tevékenységeimben.

- Maradjon csak nálad, legalább egy indok, hogy a vizsga után biztosan találkozzunk.
- Azért remélem, hogy nem csak a kabát miatt akarsz majd látni – válaszolok némi csalódottsággal a hangomban.
- Arra az esetre, ha te nem szeretnél velem találkozni.
- Köszönöm, hogy hazakísértél...
- Bármikor...

Még egy édes csókkal jutalmaz, aztán finoman betessékel a kapun, és a bejárati ajtóig noszogat. Mosolyogva integetek gyorsan, és végre átlépem a ház küszöbét. Vigyorogva támaszkodom meg az ajtón, egész testemben remegek, de most a felhőtlen boldogságom az oka. Nagyon nehéz lesz elviselnem ezt a két hetet, de talán sikerül túlélnem valahogy. A kabátja a segítségemre lesz. Lerugdalom a cipőmet, a táskámat is a földre dobom, ellenben a farmerból, csak nagyon lassan bújok ki. Magamhoz ölelem az anyagot, és úgy megyek beljebb a lakásban.
Kábultan lépdelek előrefelé, az illat elveszi az eszemet, és egy másik világba varázsol pillanatok alatt. Semmire nem tudok figyelni csak a fellegre, ami körülveszi a testemet.

- ~na?!
- ... – valaki mintha szólt volna.
- ~ona?
- ... – megint hallom azt a hangot.
- Sung-ah? – ez az én nevem, és ez a hang nagyon ismerős – SungYeon? Jól vagy?
- Bummie? – motyogom, mikor a kanapénak ütközöm a térdeimmel.
- Miért? Kit vártál, Noona? – a vállamra simul egy ismerős tenyér – Minden rendben?
- P-persze... – elmosolyodom – Bummie! – felnevetek.
- Noona? Bocs, de muszáj megkérdeznem.
- Micsodát, Bummie? – pillázok rá részeges állapotban.
- Ittál valamit? Berúgtál?
- Nem – csak JongHyun szavait.
- Akkor szívtál valamit?
- Nem – csak JongHyun illatát magamba.
- Akkor miért sétálsz úgy, mint egy részeg drogos, aki épp most nyomott be magának egy duplalöketet? – pillázik rám kicsit aggódó szemekkel.
- Hogymivan?!?! – teljesen észhez térek KiBum hasonlatától.
- Miért szédelegsz ilyen nagyon? Mi történt? Minden rendben biztos?
- A legnagyobb rendben, Bummie. Veled minden oké?
- Perszehogypersze! De eddig te voltál az, aki maga alatt volt, és olyan volt, mint a bili füle. Mi változott meg a délután óta?
- Semmi – sóhajtok mosolyogva.
- Valaminek kellett történnie, ha ennyire vigyorogsz.
- Semmi Bummie – még egy lélegzetvétel szakad fel belőlem -, csak bíztam.
- Bíztál? Ezt hogy’ érted, Noona?
- Bíztam. Ennyi. Csak bíztam, Bummie.
- De mire gondolsz? – végre mosolyogva és ragyogó szemekkel néz rám.
- Későre jár, Bummie! – megsimogatom az arcát.
- Noona...
- Jó éjszakát, Bummie! Szép álmokat!  - megpuszilom mindkét oldalon az arcát.
- J-jó... jó éjt, Noona – értetlenül pislog rám.

Félreteszem a kabátot, és magamhoz ölelem imádott Öcsémet. Belebújok egy kicsit az ő nyakába is, megsimogat és megszeretget. A hajamra is ad egy pár puszit, én is megpuszilgatom az arcát. Mosolyogva köszönök el tőle még egyszer.
Felkapom a kabátot, újra a mellkasomhoz szorítom, és a szobámba ballagok. KiBum visszaül kanapéra. Döbbenten és kérdésekkel tele ücsörög tovább, és mered maga elé. Majd holnap elmondom neki. Talán. Esetleg a vizsgái után. Majd megbeszéljük valamikor. De JongHyunnal is szeretném tisztázni azért a dolgokat. Vele mindenképp. Nem mintha a mai este után bármilyen kétség is felmerülhetne bennem, mert egyáltalán nem adott okot rá. Meg kell nyugtatnom magam. Kell a biztos pont.
Magamra zárom az ajtót, ennek a falapnak is nekidőlök. Az orromhoz emelem a kabátot, és hosszan beleszagolok az anyagba. Az illattól minden korábbi emlék éles képpé válik. A lámpaoszlopnál találkozástól egészen a kapuban való elválásig minden. Boldog vagyok. Kimondhatatlanul boldog.
Ezt a boldogságot pedig csakis MinYoungnak köszönhetem... és persze Bummie-nak. De leginkább Minnie-nek. Még ezt meg kell hálálnom az én imádott húgomnak. Rengeteg hálával tartozom neki.
Ellököm magam az ajtótól, és az ágyhoz tipegek. A farmert óvatosan leteszem az ágy szélére, ledobálom a ruháimat, és magamra kapom a hálóingemet. Újra felveszem a kabátot az ágyról, és azzal együtt bújok be a takaróm alá. A párnám helyett, most a szédítő anyagot ölelem magamhoz, összegubózom, és bebugyolálom magamat. Mosolyogva csukom le a szemeimet. Hosszú idő óta először érnek el mosolyogva az álommanók, és zuhanok egy mámoros álomba. „Jó éjszakát, JongHyun...” suttogom magamban, és szorítok még egyet az anyagon. Leírhatatlanul boldog vagyok...


6 megjegyzés:

  1. daldkmsaldkmsaldadldmadsaldm....istenem de édes ez a pasi....és együtt még édesebbek vagytok :333
    annyira el tudom képzelni ezt a jelenetet (is) :3
    alig várom h lássam :D <3 :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy olvastad a fejezetet! Köszönöm azt is, hogy véleményt írtál! Hálás vagyok minden szavadért! :* <3
      Jongie pedig a legédesebb... :3 :* Örülök, hogy "láthatóakra" sikerültek a jelenetek... :* :) <3

      Törlés
  2. Jaj istenem de imadnivaloak^^
    Jjong egy igazi gentleman es aaah~ *-*
    Sunggie is boldog xd
    Key meg a kerdesei...reszeg vagy noona?xD
    Na meg a kis 2min....szavaim nincsenek, nagyon tetszett ez a resz is mint az osszes tobbi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a dicsérő szavakat, ismételten olvadozom a székemben a monitor előtt ücsörögve *-* ^^
      Örülök neki, hogy ez a rész is tetszett!! <3 Nagyöleléséssokpuszimindenvéleményedért! :) *-*

      Törlés
  3. Minden annyira nyuuuu! Meg wooow. Nincsenek jobb szavak! Jongie hihetetlen sexy, nem véletlen a bátyám. TaeMin meg... *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a szép szavakat... <3 *-*
      Jongie veszettül kekszi TaeMinnel egyetemben! *-* ^^
      Köszönöm szépen még egyszer, hogy írtál!!! :*

      Törlés