19. fejezet - Köszönöm, hogy ma is eljöttél!

„KELJ FEL! KELJ FEL! ÉBRESZTŐ! KELJ MÁR FEL! HALLOD! REGGEL VAN! KELJMÁRFEL!!!”

Az ébresztő rikácsoló hangja rángat ki a legszebb álmaimból, és vág arccal a kemény valóság földjére. Nemakarom! Nem akarok felébredni! Hadd... még egy kicsit hadd maradjak azokban az ölelő karokban. Csak egy kicsit hadd bújjak még a védelmezőmhöz.

- Óhogyszakadnaanyakadbaegymázsaganéjtenyamvadtóra... – morogva nyúlok az éjjeli szekrényemhez, és végre megszüntetem a visítozó hangot.

Miután sikerült elnémítanom az ébresztőmet, ismét visszahanyatlok a párnáim közé, és a fejemre húzom a takarómat. Eszem ágában sincs kimászni az ágyból. Hosszú idő óta először aludtam el mosolyogva, és álmodtam a lehető legszebbet. Erre ez a harácsoló kütyü mindenképp megakadályoz benne!

A kabát után kezdek kutatni, majd két kotorászásommal később rá is találok, azonnal magamhoz húzom, és az orromhoz emelem az anyagot. Nagyokat szippantok a mámorító illatból, rögvest visszakerülök az álomvilágomba. Boldog és mámoros illúzió. Újra és újra egy örömteli sóhaj szakad fel belőlem.

A kabáttal az orromon ülök fel az ágyon, és erősen szorítva rugdalom le magamról a paplant, majd csúszkálok kijjebb az ágyon. Csukott szemmel, szaglászva botorkálok el a kisasztalomig, majd a székbe ütközve lehuppanok. El kéne engednem egy kicsit az anyagot, legalább arra az időre, míg felöltözöm... és kimegyek a kávémért. De kinek kell a kávé? Akkor hogyan fogok tovább álmodni? Nemkellkávé! Nem kell semmi, ami felébreszthet! De melóba meg mennem kell. Ajh... ilyenkor nagyon tudom utálni, hogy dolgozom!

Elveszem az arcomtól az anyagot, és az ölembe teszem. Egy kicsit összegyűrődött az éjszaka során. Upsz. Remélem, hogy JongHyun nem lesz mérges, ha egy kicsit nyúzottabban kapja vissza a kabátját. De talán ha felajánlom neki, hogy kimosom, megbocsátja nekem ezt a kis apróságot. Remélem.

Hajtogatni kezdem az anyagot, de valamilyen okból kifolyólag késztetést érzek, hogy belenyúljak a baloldali zsebébe. Összeráncolom a szemöldökömet. Valami papírféleséget érzékelnek az ujjbegyeim. Most vegyem ki onnan? De az mégis... hm. Legalább kívülről megnézem, hátha nem látok meg semmit, és akkor vehetjük úgy, hogy nem is turkáltam a kabátban.

Előhúzom a papírdarabot a zsebből, a pupilláim kidüllednek abban a másodpercben, ahogy ránézek a fecnire. SungYeon. Az én nevem virít rajta! Ez én vagyok, vagy nem? Négyszer egymás után is az én nevemet látom vigyorogni a papíron. Leteszem a kabátot, és csak a cetlire figyelek.

- Ez meg mi? – lassan kihajtogatom az üzenetnek tűnő papírdarabkát.

Majdnem hátraesek székestül-kabátostul, amikor elolvasom a benne álló szavakat. Ez most komoly? Most akkor már a valóságban vagyok, vagy még mindig álmodom?!?! Mert azért az, nagyon nem mindegy! Azért, hogy biztosítékot szerezzek az egyikről, hirtelen a bal csuklómba harapok. Aúú!!! Eznagyonfáj! Oké, valóság. Elhiszem! Tehát az üzenet. Öhm. Egymás után hétszer olvasom el ugyanazt a mondatot.

Ha nagyon hiányoznék a két hétben~~~

Tényleg hihetetlenül más ez a srác. Mosolyogva olvasom el még egyszer az üzenetet, aztán még legalább háromszor egymás után. Nem bírok betelni vele. Leteszem a cetlit az asztalra, és megint kutatni kezdek a zsebekben. A jobb rejtekhelyben is találok egy másik darabkát. Ezen is az én nevem áll, mögötte zárójelben egy kettessel. Komolyan mondom, hogy ez a pasi egy két lábon járó RADAR! Egy gondolatolvasó...

Ezt az üzenetet is széthajtogatom, még nagyobbra tágulnak a pupilláim, szinte már eltűnik a kék íriszem, és csak feketén fog csillogni a szemem. A másik papírra a telefonszámát karcolta fel. Megeszemeztapasitegészben!

Mindent leteszek a kezemből, és visszasietek az éjjeli szekrényemhez. Felkapom a mobilomat, és gyorsan bepötyögöm a számát a telefon memóriájába. Repülni tudnék örömömben. Varázslatos minden pillanat tegnap este óta. Mióta kiléptem a főutcára. Álmodom. Önkívületlenül billentyűzöm be az üzenetemet JongHyunnak, miszerint megtaláltam a papírokat, és hálás vagyok mindenért.

Ledobom a telefont az ágyra, felkapom a köntösömet, és gyorsan belebújok. Szélesen vigyorogva indulok a konyhába, és még nagyobbakat sóhajtozom, mint eddig. Magamban dalolászva készítem el a kávémat, halk csoszogásra figyelek fel, ami a fürdő felől érkezik hozzám.

- Jó reggelt, Bummie! – vigyorogva fordulok felé.

- Neked is, Noona! – megdörzsöli a szemeit – Hogy’ vagy?

- Jól. Miért? – belekortyolok a kávéba.

- Olyan – elgondolkodik egy pillanatra, majd folytatja – más vagy. Mi történt tegnap este?

- Mondtam már – vigyorgok rá, mint egy elégedett óvódás – bíztam.

- Igen, mondtad. De azt nem, hogy miben! – csípőre teszi a kezét, és szúrós szemekkel pislog rám.

- Ha megvannak a vizsgáid, akkor mindent részletesen megbeszélünk! – nyomok egy puszit az arcára.

- Noon~a! Áruld el, hogy mi volt tegnap! – hatalmasra tárja a szemeit.

- Nem, Bummie... – még egy puszit nyomok az arcára, majd nagy kortyokban megiszom a kávémat, és visszamegyek a szobámba öltözni.

Megszabadulok a köntösömtől, és készülődni kezdek a munkába. Még mindig kicsit kábultan aggatom magamra a gönceimet, amikor kettőt pittyeg a telefonom. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, a pólómat azonnal eldobom, és a mobilomhoz szaladok. Reszkető kézzel oldom fel a képernyőzárat, és még remegőbb ujjakkal nyitom meg az üzenetet.

Ösztönösen elmosolyodom, a szívem hevesen dübörögni kezd a mellkasomban, a levegővétel is nehézkessé válik. Csak egyetlen szót írt válaszul, mégis valahogy minden benne van. Csak egy aprócska szó, de nekem mégis sokat elmond. Annyira varázslatos. Szívesen.

Egyetlen szótól visszazuhanok az álmaim közé, és kerülök a másodperc tört része alatt a tegnapi részeges állapotomba. Felveszem a pólómat, magamra kenek némi sminket, majd összeszedem a többi holmimat.

A nappaliban még elköszönök KiBumtól, hiába faggat a változás okáról, továbbra sem árulok el neki semmit sem. Egy hosszú öleléssel és egy nagy puszival válok el szeretett Öcsémtől. Villogó kérdőjellel a feje fölött hagyom magára, és távozom a lakásból. Ha itt lesz az ideje, akkor mindent megtud. Idővel.

Szikrázó napsütés fogad, ahogy kilépek a kapun, nagyot szippantok a reggeli levegőből, és újfent gyaloglábon indulok a kávézóba. Ugyanazon az úton haladok végig, mint tegnap este. Majdnem ugyanazokat a köveket érintem meg, mint amikor JongHyunnal sétáltunk. Hirtelen egy különös érzés kerít a hatalmába. Itt lenne velem? Olyan, mintha mellettem lenne, és a kezemet fogná. Mintha most is kézen fogva lépdelnék egymás mellett. Ő mesél, én pedig csendben hallgatom; minden szavát iszom magamba. Azt hiszem, hogy visszafordíthatatlanul beleszerettem.

Alig várom, hogy beérjek a kávézóba, és mindenről alaposan beszámoljak az én imádott Minnie-mnek. Megszaporázom a lépteimet, és egészen a lattéig tartom a tempót. Jó lesz végre valami jóról mesélni, és nem csak a siránkozásaimat kell hallgatnia. Hosszú idő óta először nem kell a rossz élményeimet megosztanom vele, hanem csakis a pozitívokat. De arról sem feledkezhetek meg, hogy mindezért az érzésért kifejezzem a hálámat neki. Ha nincs MinYoung meggyőző ereje, akkor most nem lennék ennyire nagyon boldog.

A kávézó bejárata előtt találkozunk össze ma is, ahogy az elmúlt néhány napban. Abban a pillanatban magamhoz ölelem, ahogy megállunk egymás előtt. Szorosan. A levegőt is beléfojtva karolom át a derekát, a nyakába bújok. Kicsit értetlenül áll a helyzet előtt, de viszonozza az ölelésemet. Magához szorít, és ő is a nyakamba bújtatja az arcát. Hosszú és néma percek telnek el, míg végül az elválás mellett döntünk. Mosolyogva nézek imádott kishúgomra, akinek a tekintete meglehetősen érdeklődő az irányomba. Az ajtó felé biccentek.

Mosolyogva lépünk be a kávézóba, és egyenesen az öltözőbe megyünk. Egyetlen szót sem szólok hozzá, csak mosolygok. Magamban pedig nagyokat ugrálok. De MinYoung nem kérdez. A lelke mélyén tudja jól, hogy minek köszönhető ez a vigyor a fejemen. Tudja, hiszen elég sok köze van hozzá. Nagyban hozzájárult az én felhőtlen boldogságomhoz.

Magamra veszem az egyenruhámat, megkötöm a kötényemet, majd leengedem a hajamat. Ezúttal a pántot hagyom. Most nem zavarnak a szemembe lógó tincseim. Belebújok a magassarkúmba, sóhajtok egy nagyot, és leülök a padra.

- Köszönöm, Minnie! – töröm meg a mosolygós és boldog csendet.

- Mit, Unnie? – kikerekednek a szemei, még a cipőjét sem veszi fel, leül mellém – Mit köszönsz?

- Megfogadtam a tegnapi tanácsodat – felelem mosolyogva, de kicsit belepirulok a saját válaszomba.

- Unnie, nem értelek – a kezeimre fog.

- Bíztam... – suttogom, mélyen a szemébe nézek – bíztam.

- Találkoztatok? – háromszorosra tágulnak a pupillái, megszorítja az ujjaimat.

- Igen – bólintok egyet – A főutcán várt rám, és egészen hazáig kísért.

- Unnie! – elengedi a kezemet, és a nyakamba ugrik.

Hangosan nevetve ölel magához, én is átfonom a derekát. Elveszem a köszönő puszijaiban, mindenhol megpuszilgat; a homlokomtól az államig bezárólag. Semmit sem kell mondanom, mert minden az arcomra van írva. A szememből pedig még annál is többet ki tud olvasni az én édes kishúgom.

Lassan elengedjük egymást, MinYoung felveszi a cipőjét, bezárjuk a szekrényeket, és visszamegyünk az előtérbe. A szükséges munkálatokat elvégezve a pult mögé kucorodunk, és várjuk, hogy betoppanjak az első vendégeink.

A mai délelőtt a szokottnál is lassabban telik, alig akad betévedő fogyasztó, és leginkább csak véletlenül tévednek be. Ez egy ilyen nap lesz, úgy látszik. Az újabb nagyobb pihenőnk alatt MinYoung megejti a saját beszámolóját. A Nyerj egy randit TaeMinnel témakörben. Tökéletesen sikerült találka. Igen, ahogy azt említette már a tegnapi napon. Tényleg nagyon tökéletes volt, én is így tudnám jellemezni a hallottak alapján. De a legtökéletesebben nekem a kiváltképp tökéletes befejezés tetszett. Nagyot sóhajtok, és máris kalandozni kezdek a meséjének a végén...

- Unnie? – simít végig a felkaromon mosolyogva.

- Itt vagyok. Csak elkalandoztam.

- Igen, azt látom. De merre? – szélesedik a mosolya.

- Amerre te is jártál. Vagyis csak a végén. A lakatoknál.

- Aww – megpuszilja az arcomat – De meséld csak tovább, mi volt azután, hogy hazakísért!

- Oh – nyelek egy nagyot, pironkodom a kérésétől – Szóval azt mondta, hogy most a vizsgák miatt nem fog tudni hazakísérni, viszont ha vége lesz, akkor minden nap eljön értem – teljes vörösségben úszik az arcom a mondat végén.

- Látod, Unnie! Én megmondtam neked!

- De mondtam neki, hogy erre nincs semmi szükség, nem kell hazakísérnie minden este.

- Erre ő?

- Erre? Ő? – mindkét kezemmel eltakarom az arcomat, és úgy motyogom a válaszomat – Közöltehogynincsválasztásilehetőségemésmegcsókolt.

- Nagyon helyesen tette! – a vállamra szorít – Végre megint mosolyogsz!

- Tegnap este óta nem nagyon tudok mást csinálni, és ez már KiBumnak is feltűnt.

- Neki elmondtad már?

- Még nem – megrázom a fejemet – A vizsgák után akarom megbeszélni vele. De előtte még JongHyunnal kell tisztáznom a dolgokat.

- Mire gondolsz, Unnie?

- Tudni akarom pontosan, hogy mi is a helyzet közöttünk.

- Szerintem totál felesleges – megpuszil -, de ha te attól jobban érzed magad, akkor beszélj majd vele. De én azt mondom, hogy nem kell. Ahogy próbál meghódítani, az elárulja, hogy nem csak szórakozni akar veled. Komolyan gondolja.

- Lehetséges, Minnie – mosolyogva szusszantok egyet -, de tudni szeretném. Muszáj.

- Unnie – magához húz és átölel – Nagyon szeretlek, Unnie! – súgja a fülembe.

- Én is nagyon szeretlek, Minnie – viszonzom az ölelést.

Megpuszilgatjuk egymást, majd leszállok a székemről, mert a két betévedt vendég közül az egyik épp nekem kalimpál. Gyorsan útjára engedem a látogatónkat, és visszasétálok a pulthoz. Lassan elkezdenek szállingózni a vendégeink.

Az ebédidő után egyre több ember kíván nálunk fogyasztani egy jó kávét vagy teát, szinte ki sem látszunk a munkából MinYounggal. De most jól esik ez a hajtás. Néha ilyen is kell. Késő délutánig pörgünk, mint a hátára borult bogár; mire nagyjából elfogynak az emberek, addigra mi is kellemesen kimerülünk. Felülünk a helyeinkre szusszanni egyet. Imádott hugicám az órámat piszkálgatja, percenként kérdezi meg, mennyi az idő, és az ajtót kémleli.

- Jönni fog.

- Tudom. Csak ideges vagyok.

- Látom. Én is az lennék – végigsimítok a hátán – Nyugodj meg, szerintem néhány perc, és itt is lesz Imádott vendéged.

- Oké – sóhajt még egy apróbbat.

Ki sem mondom a biztató szavaimat, amikor édes narancs és vanília illata ölel körül mindkettőnket. Egyszerre nézünk az ajtó felé, a Tökéletes Idegen ácsorog a küszöbön, és mosolyogva néz MinYoungra. Tökéletes külső, tökéletes megjelenés.

MinYoung szemei drágakőként felragyognak, bevilágítja az egész helyet. Ahol sötétség volt, az most a legszebb fényben pompázik. Egymásra talál a pillantásuk, a végletekig mélyül. Minnie lassan lecsúszik a székéről, a kezébe veszi a tálcáját, és elindul a pult mögül. TaeMin mosolyogva teszi meg lépteit a szokásos asztalukhoz. Odaérve figyelmesen átölelik egymást, MinYoung egy apró homlokpuszival is gazdagabb lesz. TaeMin leül az asztalhoz, Minnie pedig visszajön a pulthoz. Elkészíti a forró csokit, szervírozza a vendégének, és leül mellé. Váltanak néhány szót, de túl sokáig nem lehetnek egymás rabjai, mert az egyik vendég a kolléganőm felé integet.

A délutáni események felgyorsulnak, megrohamoznak minket a vendégek. Sietve szolgáljuk ki az összes látogatót, Minnie valahányszor elmegy TaeMin asztala mellett, annyiszor érinti meg gyengéden a hátát, és simít végig rajta alkalomadtán. Mosolyogva pillantgatnak egymásra. Én is elmosolyodom olykor.

A záróra előtt fél órával megy el az utolsó vendégünk, én a pult mögött ücsörgöm, végül TaeMin is a távozás mezejére lép. Búcsúzásként még megölelgeti a kedvesét, majd a főbejáraton távozik. Összerendezzük az asztalokat, rendbe tesszük a pultot, feltakarítunk, és bezárjuk az ajtót. Mehetünk öltözni. Minnie arcáról levakarhatatlan a mosoly, ami teljes mértékig érthető. TaeMin ma is a hátsó bejárat előtt fogja őt várni, és egészen hazáig kíséri őt. Felsóhajtok.

- Jól vagy, Unnie?

- Persze. Csak ábrándozom.

- Miről ábrándozik az én legdrágább nővérem? – mosolyog.

- Tudod te azt nagyon jól! Te legdrágább kishúgom.

Nevetve magamhoz ölelem még egyszer, megszeretgetjük egymást, majd gyors zuhanyt veszünk, és a leghamarabb távozunk végre a munkahelyünkről. Ahogy az várható volt, TaeMin ismét a hátsó kijáratnál várja MinYoungot. Türelmesen. Ugyanazzal a lelkesedéssel veti magát a nyakába, mint a tegnapi nap, és még a forgatókönyv is megegyezik. Szenvedélyes ölelések és még szenvedélyesebb csókok váltakoznak egymással. Alig két perc múltán elválnak egymástól, közelebb lép hozzám a húgom, és mi is búcsúzunk a másiktól.

- Jó éjszakát, Minnie-m!

- Neked is, Unnie!

- Megyek, fogok gyorsan egy taxit, most nincs kedvem egyedül sétálni.

- Szerintem nem is kell egyedül sétálnod – elvigyorodik, a főutca felé néz.

Nagyon lassan merek csak megfordulni. A térdeim remegnek, a szívverésem szép sorban szedi felfelé a fokokat, akárcsak a létrán szokás egy villanykörte cserélésekor. JongHyun alakja rajzolódik ki a félhomályban, a felhőtlen boldogságom rögvest láthatóvá válik. Hálás mosolyra húzom a számat, ha nem remegnének ennyire a lábaim, akkor futásnak erednék, és én is JongHyun nyakába ugranék. De most nem tudok megmozdulni. Most csak állok, és gyönyörködöm a közeledő látványban.

Egy szívdobbanással később KiBum bukkan elő JongHyun háta mögül, mellé lép, és úgy sétálnak felém. A fülemig ér a vigyorom. Két kísérőm is akad a ma estére. KiBum hezitálás nélkül veti magát a nyakamba, majdnem eldőlök a lendülettől, de sikerül megtartanom az egyensúlyunkat, és átölelem az Öcsémet.

- Szia, Noona!

- Szia, Bummie! – végigsimítok a hátán, JongHyun is megérkezik köreinkbe – Szia, JongHyun! – pillantok rá pirulva.

- Szép estét, Sung-ah! – féloldalas mosolyra húzza ajkait, elolvadok ettől a mosolytól.

- Hogy’ kerültök ide, Bummie? – pillázok nagyokat, ahogy elengedem.

- Meglepetést akartunk – szélesedik a mosolya – Illetve Hyung akarta.

- Oh – lenyelem a gombócomat, vörösen izzik az arcom – hát, meg is lepődtem.

- Mehetünk, Noona? – KiBum a derekamba karol.

- Csak egy pillanat! Minnie? – a csuklójára fogok.

- Igen?

- Van kedvetek átjönni egy kicsit beszélgetni?

- Öhm – pislog párat, aztán TaeMinre pillant – Átmegyünk egy picit?

- Ha van kedved. Én szívesen elkísérlek, bárhova is szeretnél menni.

- De nem gond, Unnie? – halvány pírt ölt az arca – Nem szeretnénk zavarni~

- Nem zavartok! Azért kérdeztem.

- Akkor elfogadjuk a meghívást.

- Mire várunk még? Menjünk!

- Igen, menjünk! – a derekamra szorít KiBum, majd ezzel a lendülettel el is enged.

Ellép tőlem, köszön MinYoungnak, aztán TaeMint is illően üdvözli, és a főutcához indul. Kérdőn nézek utána, még mindig vöröslök zavaromban. Minnie a vállamra szorít, majd TaeMinnel együtt KiBum után mennek. Ketten maradunk JongHyunnal a meglehetősen sötét kisutcában. A lábaim még erősebb remegésbe kezdenek, a szívem még hevesebben zörög a bordáim között. Két lépés választ el tőle, amit azonnal meg is szüntet.

- Szia... – súgja olyan halkan, hogy csak én hallom dallamos hangját, a csípőmre csúsztatja a tenyereit.

- Szia – a nyakára vezetem a karjaimat, és magamhoz ölelem -, köszönöm, hogy ma is eljöttél.

- Nem kell – lazít az ölelésén, és hátrébb húzódik kicsit, a szemembe néz.

Ez a mélybarna szempár lett a Végzetem. Ez a tekintet a lelkemig hatol, és többé nem ereszt. Ettől a pillantástól veszítem el teljesen a fejemet. Finoman végigsimít a gerincem vonalán, két keze közé fogja az arcomat, majd lágyan megcsókolja a számat. Ez a csók most még a méznél is édesebb. A legédesebb. Minden tudásommal viszonzom az érintését, és teljesen átadom magam az érzéseimnek. Óvatosan elszakítja ajkait az enyémtől, még egyszer végigvezeti a tenyerét a hátamon, majd összefonja az ujjainkat. A többiek után indulunk.

Az Öcsém és kísérői a távolabbi lámpaoszlop alatt álldogál, vigyorogva néznek felénk. Lazítok a kezeink szorításán, de JongHyun rászorít az ujjaimra. Egymásra nézünk, JongHyun egy fejrázással jelez, hogy ne engedjem el a kezét.

- Mindig rátok kell várni, Sung-ah – kaján vigyorral az arcán mondja KiBum.

- T-tessék?!

- Menjünk, mert soha nem érünk haza! – elneveti magát.

Az út alatt természetesen csak KiBum hangját lehet hallani. Be nem áll a szája. Az Öcsém mögött egymás derekát átkarolva sétál MinYoung és TaeMin, JongHyunnal kicsit lemaradva tőlünk lépdelünk mi is.

A lakásba lépve ledobálunk mindent az előtérben, és a nappaliba vonulunk sorban. Megtöltök öt poharat egy kevés üdítővel, és én is lekuporodom KiBum mellé a heverőre. Egy lendülettel felpattan, oldalba bökdös, de nem értem a célzásait. Hamar feladja, és JongHyunhoz araszol. Őt is megbökdösi, de JongHyun jobban megérti, mit akar az Öcsém. Helyet cserélnek. KiBum leül Minnie-ék mellé, JongHyun pedig mellém. Elégedetten vigyorogva néznek ránk mindhárman.

Egy pillanat! Most esik csak le igazán! KiBum szövetkezett MinYounggal, ez már biztos! De TaeMin mégis hogy’ kerül a képbe? Lehetséges, hogy őt is beavatták mindenbe? Szikrákat szórnak a szemeim a cselszövők felé, de feladom az agyalást. Valójában egész más oka van, hogy mind együtt vagyunk.

- Tehát az ok – szólalok meg kisvártatva -, amiért áthívtalak titeket, az KiBummal kapcsolatos – az Öcsémre nézek.

- Velem? – rebegteti a pilláit.

- Igen, veled. Egy elég húzós időszak vár rád, és mivel mondtad, hogy szeretnél elmenni ünnepelni, arra gondoltam, hogy akár arra alkalmas lenne ez a lakás is.

- Noona?

- Mit szólnál egy vizsgazáró bulihoz? Itt lenne nálunk – elmosolyodom.

- Imádlak, Noona! – felugrik a kanapéról, és hozzám szalad.

         A nyakamba veti magát, sietve kapom el a derekát, és ölelem ezzel magamhoz. Végigpuszilja az arcomat, nem győz hálálkodni az aprócska buliért. Hihetetlenül boldog az Öcsém. Még a butikoknál sem vigyorgott ennyire. Akkor rendezzük meg ezt a hatalmasnak hitt aprócska vizsgazáró partit!