3. fejezet - ...ne mondd ezt!

Egy teljes hétig tartottak bent a kórházban, a hegek a reméltnél lassabban gyógyultak be, és Choi doktor nem akart úgy elengedni, hogy még kötözésre szorulok. De a nyolcadik napon végre beleegyezett a távozásomba, Kibum vállalta értem a felelősséget.

Szegénykém. Nem elég neki az egyetem, meg az esetleges alkalmi munkák, amikre felkérik néha napján, még én is itt vagyok neki nyűgnek a nyakában. Nekem kellene levennem a terheket a válláról, nem pedig még többet rápakolni. A végén még beleroskad a sok hülyeségembe.

Minden egyes nap bejött hozzám, az egész délutánt velem töltötte. Kihagyta a könyvtárt, és az ágyamon kuporogva tanult. Még akkor sem mozdult mellőlem, amikor én épp kiütöttem magam a nyugtatótól meg fájdalomcsillapítótól. Csendesen tanult mellettem, aztán a látogatás végén szépen hazaslattyogott, és otthon folytatta tovább elméjének tágítását.

Minyoung is minden nap meglátogatott, csak ő a délelőttöket töltötte velem. Hozott nekem egy kis olvasnivalót, szedett össze néhány tiszta holmit is, és még egy kis nassolnivalóval is meglepett egyszer-egyszer.

Nem győztem a bocsánatukat kérni, amíg bent voltak nálam. De végre magam is beláttam, hogy nem így kellett volna cselekednem. Mindkettejüknek megfogadtam, hogy többé nem fogok ilyet csinálni. Nem akarok még egyszer ekkora fájdalmat okozni nekik, és nem szegem meg többé a nekik tett ígéreteimet.

* * *

A merengésemből az ébresztő óra hangja szakít ki. Ma végre a saját szobámban térek magamhoz. A saját ágyamban. A saját párnámon és a saját takaróm alatt. Megint csak idő előtt tértem észhez, de nem érdekel. Rengeteg dolgot kell még ma elintéznem. Szerencsére az állásomból nem rúgtak ki, mert Minyoung fedezett a főnöknél. Azt mondta, hogy benyeltem egy nagyon durva, az egyetem diákjai között is végigsöprő vírust, és ágynak estem. Ezért nem tudom felvenni a munkát. Ha kiderülne, hogy önkezűleg próbáltam véget vetni az életemnek, tuti, hogy kivágna, még a lábam sem érné a talajt.

Lerugdalom magamról a takarómat, és felülök az ágyamban. Kinyújtóztatom kissé elgémberedett tagjaimat, a fürtjeimet is rendre utasítom. Feleslegesen. Azok csak a fésűnek engedelmeskednek. Kidörzsölök a szememből néhány csipát, mégsem ilyen fejjel kéne nekiesni ennek a napnak. Miután életet lehelek a testembe, végre kikászálódok a hatalmas francia ágyból. Néha még nagyobbnak is tűnik a valódi méreténél, főleg olyankor, mikor a magány eluralkodik rajtam, és feltétlenül bújni akarok valakihez. Akkor még az Univerzumnál is nagyobbnak hat.

Előkotrok a szekrényemből egy fekete melegítőalsót meg egy kék, nyúltabb pólót, magamra aggatom a ruhadarabokat, és elővánszorgok a szobámból. Az első utam szokásomhoz híven a konyhába vezet. Koffeinért ordít a szervezetem. Szerencsére még maradt az előző napról egy kevés, így csillapítani tudom a belső rikoltozásomat. Előveszem a szokásos sötétkék bögrémet, amin egy barna, lógófülű tacskó díszeleg „Tesó bögréje” felirattal. Az utolsó, szüleinkkel együtt töltött karácsonykor kaptam Kibummie-tól. A nehézkesen összekuporgatott zsebpénzéből vette nekem, és azóta úgy vigyázok rá, mintha a világ legdrágább ékszere lenne. Nekem az!

Megragadom a bögrémet, és az erkélyre csoszogok. Az erkély egyik sarkában ott virít imádott székem, ahol csodálatos elméleteimet szoktam gyártani életem történetéből. Most is csak rám vár. Ahogy már egy ideje, most is belehuppanok, és abból kortyolgatom el a forró kávémat. Hiába kutattam, nem találtam még egy darabot ebből a kényelmes fotelből. Nem tudom, hogy lehet egy kinti bútordarab ennyire komfortos. El is lehetne aludni benne. A félig teli bögrémet a sarokban álló asztalra teszem, a tekintetem megakad az ablakpárkányon. Egy aprócska doboz heverészik kényelmesen a márványkövön. Nocsak! Egy kellemes meglepetés.

Legalább fél éve már, hogy abból a dobozból előkerült bármi káros is. Azt a bizonyos dobozt még Kibum hagyta ott, hogy ha bármikor is nikotinra éhezne a tüdőm, akkor legyen elrettentő példa a szmog, ami körülöttünk van. Soha nem értettem az összefüggést a cigaretta és a várost körülölelő füstköd között. Biztos van, de hogy mi az, azt csakis az én egyetemista Kisöcsém értheti. Egyszer sem firtattam ezt az elméletét, nem ellenkeztem vele, így nem  is gyújtottam rá. Mostanáig.

Magamhoz veszem a parányi dobozkát, felnyitom, szinte alig hiányzik belőle néhány szál. Kihúzok belőle egyet, majd a párkányról a kezembe kerül a dobozhoz tartozó öngyújtó is. Egy halk kattanás, és már füstölög is a számban a koporsószegnek csúfolt élvezeti cikk.

A nikotin azonnal megteszi a hatását. Mámorító érzés önti el az agyamat, régi és ismerős érzés. Szerettem. Vajon miért is hagytam én ezt abba? Kérdezem magamtól, miközben hosszan kifújom a füstöt. Most kifejezetten jól esik. A kezembe veszem a bögrémet, boldogan hörpintek a hűlő koffeinből, és elmerülök a reggeli város képében.

Halk csoszogás zaja szűrődik ki a résnyire nyitva hagyott erkélyajtó alatt. Felébredt az én drága Kisöcsém.

- Noona?! – kiált értem a lakás közepéről.

- Itt vagyok, Kibummie – válaszolok, s közben újabb füstfelhő távozik a számon át.

- Sungyeon! – ordít rám abban a momentumban, ahogy egyik lába a kinti járólapot érinti. – Ezt mégis hogy’? – csípőre teszi a kezeit, villámokat szór a tekintete.

- Úgy, hogy jól esik, Bummie – felelem, miközben újra beleszívok a füstölgő koporsószegbe.

- De hát leszoktál, Noona! – kissé sipákolósra vált a hangszíne.

- De most meg visszaszoktam. Ebben az egyben nem tettem semmiféle ígéretet, Bummie, most az egyszer nem tudsz ezzel érvelni – gúnyos vigyorra húzom a számat.

- Ha neked jól esik, csináld! – reagál duzzogva. – De előre szólok, hogy a pasik nem szeretnek gyárkéménnyel smárolni! – rám nyújtja a nyelvét, és elmosolyodik.

- Attól mentsen meg engem az Ég, Kibum! – felröhögök. – Én többet hímneművel nem kezdek, az biztos!

- Na~ - nyújtja el szavát. - Ne mondd ezt, Sung-ah! – átkarolja a derekamat és a fülembe duruzsolja biztató szavait. – Lehet, hogy még csak most fogsz találkozni az Igazival.

- Bummie, ezt most te sem mondtad komolyan, igaz? – újabb gúnyos mosolyt intézek felé, egy slukkantással zárom a kérdésemet.

- Khm. Pfht. Brhg. Fúj! Undorító! – ellép tőlem, és erőteljesen legyezgetni kezdi a füstöt. – Inkább reggelizzünk! – visszasétál az ajtóhoz, de még előtte még egy ukásszal leszek gazdagabb. – Azt meg nyomd el, mert baromi büdös! És moss fogat, mielőtt leülsz velem enni! – kényes hangok hagyják el a torkát, hátat fordít, és a konyhába siet.

Gyorsan elszívom még azt a keveset, ami a cigiből van, lehörpintem az utolsó korty kávémat, aztán visszamegyek a lakásba. Kibum kérésének is eleget téve, miután eltettem a mosatlant, a fürdőbe caplatok. Megmosom a fogamat, és szájvízzel is kiöblítem, hogy száműzzem a kellemetlen dohányízt a számból.

Ismételten a konyha felé veszem az irányt, az én édes Kisöcsém – ahogy minden reggel, úgy most is – várja, hogy én készítsem el a reggelit. Az étkező asztalnál ücsörög, és valami divatmagazinfélét lapozgat. Na, igen! Kibum egyik hőn áhított vágya, hogy híres divattervező lesz. De akkor miért nem olyan egyetemre jár? Mindegy! Ő tudja. Én támogatom mindenben, amiben örömét leli.

Gyorsan összeütök egy egyszerű rántottát, azt még valamilyen amerikai filmben látta, és eldöntötte, hogy ő is minden reggel azt fog enni. Nem vitatkozom, igyekszem minden kívánságát teljesíteni. Ha rántotta, akkor rántotta. De előfordul, hogy rántotta helyett inkább ham&eggs kerül terítékre, mert azt kívánja a pocakja. Ezek a külföldi filmek totálisan elvették az eszét. Mindig elmosolyodom, de persze örömmel készítek neki bármilyen ételt.

A szüleink halála óta csak én maradtam neki. Nincs senkije rajtam kívül, így természetes, hogy mindent megteszek érte. Kapkodva befalja a reggelijét, összekapja a dolgait, nyom egy hatalmas cuppanóst az arcomra, és elrobog a lakásból. Remélem, hogy ma is beér az egyetemre, és nem késik el. Összeszedem a maradványokat, és feltakarítom a konyhát. A mai nap még nem kell a kávézóba mennem, viszont itthon akad némi elintéznivaló. Persze Kibum mindent rendben tartott, míg a kórházban voltam, de azért ez mégiscsak a mi feladatunk.

Előszedem a porszívót, és az egész lakáson végigmegyek, majd a felmosóval is feltörlök minden helyiséget. Alig néhány óra alatt felnyalom az egész lakást, csillog-villog minden. A tüdőm újfent kiabál. Hallgatok a hívó szóra, és az erkélyre sétálok. Egy újabb szál kerül a számba, valószínűleg máris visszaszoktam, de most nem érdekel. Még Kibum érvelése sem. Nem akarok senkivel sem közelebbi viszonyba kerülni. Elég volt. Most így jól érzem magam, és azt akarom csinálni, ami nekem jól esik. Élvezettel szívom a cigarettát, boldog mosolyra áll a szám. De nem bírom megállni, hogy ne kezdjek agyalásba.

Felrémlik bennem a fél évvel ezelőtti találkozás és vele együtt a szakítás emléke is felidéződik. A szememben egy apró könnycsepp jelenik meg, ahogy megjelenik előttem JinKi arca. Egyetlen szót sem szólt, csak elköszönt. Észrevétlenül letörlöm a szemem sarkában árulkodó érzelmi jelet, a koporsószeg is elfogy. Vetek egy röpke pillantást a cigis doboz tartalmára. Ürülni látszik.  KiBumot biztos nem tudom rávenni, hogy vegyen egy új dobozt, ha végez az egyetemen, így kénytelen leszek magam beszerezni az utánpótlást. Elmosolyodom.

Az én drága Kibumom. Hiába vagyok én az idősebb testvér, néha ő az, aki vigyázza az én lépteimet. Miért is kergetem én szerelmet? Hiszen itt van az orrom előtt! Itt van az orrom előtt a Társ! Mindig mellettem van, bármikor számíthatok rá. Annak ellenére, hogy csak az Édesapánk közös, tiszta szívvel szeret.

Soha nem vetette a szememre, hogy én csak egy félvér vagyok, és abból is inkább a rosszabbik verzió, mert részben az anyám külsejét örököltem. A kék szemem mindenképp erről árulkodik. A nevemen és néhány jellegzetes arcvonásomon kívül semmi nem utal arra, hogy koreai származású az Édesapám. Nos, ez van! Egy fiatal szerelem eredménye lennék, ami viszont később elmúlt. A szülőanyám részéről mindenképp. Négy éves koromban elhagyta az Édesapámat, és összeállt egy európai férfival. Azt hiszem. Az Édesapám megfogott, és magával hozott ide, Szöulba. Nem hagyott az anyámnál, mert nem érdemelt meg. Ezt sajnos nem volt alkalmam már megköszönni neki. Szóval visszaköltözött Dél-Koreába, és újranősült.

A mostohaanyám saját lányaként nevelt tovább, azonnal elfogadott. Nekem nehezebben ment a kapcsolatteremtés, mert mindig attól féltem kislány koromban, hogy ő is kilép az életemből. De amikor kiderült, hogy várandós Kibummal, minden egy csapásra megváltozott. Kibum érkezése a teljes boldogságot hozta az életünkbe. A viszonyom az Anyámmal száznyolcvan fokos fordulatot vett. Tudtam, hogy ő nem fogja soha eldobni a gyerekét, és velünk marad. Onnantól kezdve én lettem a Nővér, akinek vigyáznia kell az Öccsére, és sokat kell majd segítenie az Anyjának is. Örömmel vártuk az új jövevény érkezését, és mindketten lestük az Anyám kívánságát.

Csodálatos évek köszöntöttek be. A családi vállalkozásunk felfelé ívelt, így hatalmas vagyonra tettek szert a szüleim, és befolyásosságot is nyertek ezáltal. Persze ezzel soha nem kérkedtünk, az Édesapám szigorúan fogott minket, és csak arra adtunk ki pénzt, amire feltétlenül szükségünk volt, illetve évente egyszer egy kisebb utazással lepett meg minket. Volt miből félretenni, és ez a félretett összeg a mai napig megvan. Ugyanazon a bankszámlán hever. Ebből tudjuk finanszírozni Kibum iskoláit, és az én iskolámat is ebből fizettük, amíg nem kellett munkát vállalnom a szüleim halála miatt. Eszem ágában nem volt azt a pénzt használni arra, hogy éljünk belőle, ha egyszer dolgozni is tudok. Minden létező munkát elvállaltam, hogy legyen betevőnk.

Amióta megvan a kávézói állásom, egyáltalán nem kell a megtakarításhoz nyúlnunk, tovább kamatozik egy ideje. A fizetésem szerencsére fedezi a megélhetésünket, Kibumnak akadnak alkalmi munkái, azt pedig arra költi, amire csak szeretné. Ha akarja, az egészet elkölti, ha akarja, mindet félreteszi. Az utolsó wonig az övé minden, amit megkeres. Rengeteg hálával tartozom ennek a családnak... Azt hiszem, hogy ha Bummie végez ma az egyetemen, elcipelem arra a bevásárlótúrára. Biztosan örülni fog neki!

Összerendezem még az erkélyen lévő dolgokat is, aztán a szobámba vonulok egy kis rendrakásra. Kibum rezidenciájáért Kibum maga felel. Csak takaríthatok maximum, semmi több! Engedelmes szobalány vagyok, így a porszívózáson és minimális portörlésen kívül semmit nem csinálok a szobájában.

Miután a saját hálómban is feltakarítok, az éjjeli szekrényemhez tipegek. A ruhásszekrény aljáról előkotrok egy üres cipős dobozt, és magam mellé rakom. Lássuk az alsó fiókot. Miket rejtegetek még a mai napig vajon?

Előkerülnek az exbarátok fényképei, néhány mozijegy az első randikról, egy-két éttermi számla is a kezem ügyébe akad, ahogyan szalvéták is előbukkannak a hátsó sarokból. Ennyi kacatot! Az utolsó megtalált holmi megint egy fénykép. Jinki és én vigyorgunk rajta. Még talán Minyoung csinálta rólunk. Egy határozott mozdulattal ketté tépem. A saját arcképemet még kétfelé szakítom, majd megfogom azt a felét, ahol Jinki mosolyog. Próbálok nem mélázni a múlton, hiszen úgysem változtathatok rajta. Cafatokra szaggatom a fotóját, és azzal együtt az összes emlékét megpróbálom kidobni a szemétbe. Egy-két apróság még belekerül a dobozba, végül ráteszem a tetejét, és alaposan leragasztom. Eljött az ideje, hogy lezárjam végre a múltat.

Megragadom a dobozomat, és a konyhába megyek. A szemét között végzi minden fájó emlékem. Jobb lesz így nekik is, és nekem is. Nekem még jobb!

Visszasietek a szobámba, és tovább rendezkedem. Egy régebbi fénykép hullik ki az egyik albumból, amit egy másodpercre leveszek a polcomról. Még akkor készült, amikor Kibum elvégezte a középiskolát. Bár a fogszabályzó kicsit látszik, ahogy vigyorog, de egyszerűen imádnivaló a képen, és még én is önfeledten tudtam akkor mosolyogni. Az éjjeli szekrényemen egy üres keret pihen, szinte kiabál azért a fényképért. Tökéletes! Beleapplikálom a fotót, megpuszilom Kibum arcát, és visszateszem a helyére. Jó lesz ezzel a képpel elaludni és másnap reggel felébredni. Biztosan segít majd szépeket álmodnom.

Ezentúl csakis Kibumnak akarom szentelni az életemet! Egyetlen pasit sem akarok magam körül látni vagy tudni az Öcsémen kívül. Ő az, akire ténylegesen szükségem van, ahogyan neki is szüksége van rám. De persze az én imádnivaló barátnőmről sem feledkezhetek meg! Minyoung, te vagy az én másik támaszom.

Összedobálom még a szobát, hogy valahogy végre kinézzen, majd a táskám mélyéről előkotorászom a telefonomat. Tárcsázom Minyoung számát, remélem, hogy a mai napra nem őt osztották be, és tudunk találkozni valahol. Ezzel az öngyilkossági kísérlettel még a beosztásunkat is megvariáltam. Kicsöng. Eddig jó!

- Halló? – szól bele vékony és dallamos hangján.

- Minnie? Sungyeon vagyok – köszönök.

- Unnie?! Hogy’ vagy?

- Jól vagyok, Minnie-m, jól vagyok! Végre itthon lehetek.

- Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni, amikor kiengedtek, de be kellett jönnöm dolgozni.

- Nincs semmi baj, Angyalkám! Kibum ott volt, és lélekben te is velem voltál.

- Örülök, hogy otthon vagy, Unnie! De tényleg jól is érzed magad?

- Igen, Minnie, jól érzem magam. Tényleg!

- Őszintén? Nem versz át, Unnie?

- Nem! Jól vagyok. Komolyan.

- Rendben. Hiszek neked.

- Köszönöm. Dolgozol ma?

- Igen, beosztottak mára is – csalódottságról árulkodik a hangja. – Byul lebetegedett, te még nem dolgozhatsz, így ugye engem rendeltek be.

- Sajnálom. De holnap már megyek dolgozni! Sőt, máris indulok hozzád!

- Mi? Nem kell, Unnie! Pihenj csak!

- Minyoung-ah! Indulok! A kávézóban találkozunk!

Meg sem várom, hogy mit felel, egyszerűen kinyomom, esélyt sem adva a további ellenkezésre. Ledobom a mobilt az ágyra, és újfent a ruhásszekrényemet veszem célba. Előhalászok tiszta fehérneműt, egy kicsit kopottabb, de annál kényelmesebb farmernadrágot és a kedvenc fekete felsőmet is kiveszem. Átslattyogok a fürdőbe, hogy lecsutakoljam magamról a takarítás mocskát, és kicsit fel is frissüljek.

Leszedem a csuklóimról a ragasztószalagokat, és a lehető legrövidebb idő alatt letusolok. Megszárítkozom, és átveszem a ruháimat. Ez megvan. Ragasztó híján valami másra lesz szükségem, hogy elrejtsem a hegeket a csuklóimon. Egyrészt még óvni kell a napfénytől, másrészt pedig nem szeretném, ha esetleg valaki meglátná a sebeket, és kombinálni kezdjen.

Még szerencse, hogy Kibum elcipelt egy párszor teniszezni, így akad egy pár csuklópánt az egyik fiók mélyén. Még színben is passzol. Tökéletesen illeszkedik a sebhelyemre, a ruhámat is feldobja picit ez a pánt. Felkenek az arcomra egy kevés sminket, azért mégis emberek közé megyek.  Felkötöm a világos loboncomat. Kéne egy új hajszín. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy Bummie befesse a hajamat. Még egy röpke pillantást vetek a tükörképemre, legyintek egyet, jobb úgysem lesz. Felkapom a telefonomat az ágyneműről, a táskába hajítom. Az előszobában beleugrok a cipőmbe, és már útnak is indulok a melóhelyre.