5. fejezet - Egy kis meglepetés

A hazafelé utam alig háromnegyed óráig tart, mire átlépem a küszöböt, Kibum már otthon van. A kanapén ücsörög, és ugyanazt a magazint lapozgatja, amit reggel is olvasott. Időnként megrázza a fejét, és oldalra húzza a száját. Valami nagyon nem tetszik az én édes Kisöcsémnek abban a divatlapban. Akinek van stílusérzéke, annak van. És Kibummie igencsak meg van áldva ezzel a képességgel. Lepakolok az előszobában, kibújok a cipőmből, és a nappaliba csoszogok.

- Szia, Bummie! – megállok a kanapé előtt.

- Szia, Noona! – ledobja az újságot a heverőre, és hozzám siet.

- Mi volt az egyetemen, Bummie? – szorosan megölelem, és megpuszilom az arcát.

- Csak a szokásos. Tudod, semmi izgalom, csak a tanulnivaló. Hamarosan kezdődik a vizsgaidőszakom, úgyhogy sokat kell most tanulnom – leengedi a karjait.

- Aham – bólintok egyet. – Mit szólnál hozzá, ha most inkább elmennénk valahova? – sejtelmes vigyorra húzom a számat.

- Mégis hova? – hatalmasra nyitja macskákhoz hasonló szempárját, szinte drágakőként ragyognak mélybarna íriszei.

- Legyen meglepetés! Gyere, öltözz! Annyit elárulok, hogy nagyon fogod élvezni! – még szélesebb mosolyra húzom a számat.

Elszalad a szobájába, két perccel később már teljesen átöltözve áll az előszobában, és a cipőit válogatja, hogy mégis melyik lábbeli passzol a mostani kollekciójához. Most gondolok csak bele igazán, hogy mire vállalkoztam. Egy divatmegszállott emberrel készülök bevásárlótúrára. Elment a maradék józan eszem. Egy olyan helyre készülök elcipelni a divatmániás Öcsémet, ahol minden második üzlet ruhákkal van tele, minden harmadikban cipőket találni, az ötödik pedig tele van kiegészítőkkel. Mi a kihívás, ha nem ez?!

- Gyere már, Noona! – kiált értem.

- Jövök már, na! – felnevetek, és követem Kibumot az előszobába.

Picit felfrissítem a sminkemet, Kibum is kiemeli egy fekete szemceruzával szépen ívelt szemeit, belebújok én is a cipőmbe, felkapom a táskámat, kapok még egy hatalmas puszit az arcomra, és elhagyjuk a lakást.

Egyfolytában azt kérdezi, hogy hova akarom elvinni, de egyetlen szót sem tud kiszedni belőlem. Ügyes vagyok, és megőrzöm a saját titkomat, pedig nagyon nyúz. A város legnagyobb bevásárlóközpontjába viszem el imádott kisöcsémet. Amint átlépünk a fotócellás üvegajtón, Kibum álla a földön koppan, majd miután észhez tér, a nyakamba ugrik, és magához szorít. Jól van, Bummie, én is imádlak téged!

Szétpuszilja az arcomat örömében, szinte önkívületlen állapotba kerül. Soha nem láttam még ilyennek az Öcsémet, vagy csak nem voltam még vele ilyen helyen. Viszont ez a boldogság most mindent megér nekem. Mindennél többet ér, ahogy szorít magához örömében, és szinte belefulladok a pusziáradatba. Ha ez a jutalmam azért, mert elhozom ide, akkor akár minden nap bevállalom... na, azért nem, de rá lehetne venni még néhányszor egy ilyen körjáratra.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mégis jó ötlet ez a shopping-délután. Legalább egy picit elfelejtetem vele, hogy mi történt velünk pár napja. Ha nem is enyhíti teljesen a fájdalmát, legalább egy kicsi gyógyír rá.

Lassan sikerül megnyugodnia, és én is fellélegezhetek a fulladásból. Lefejti rólam a karjait, csillogó lélektükrökkel forgatja körbe a fejét az épületkomplexumban. Ajkain levakarhatatlan mosoly ül.

- Noona, ez mit akar jelenteni? – szólal meg végre a döbbenet után.

- Mondtam már, egy kis meglepetés! – megpuszilom az arcát.

- De mégis miért? Nincs is olyan alkalom.

- Nem kell semmilyen alkalom ahhoz, hogy meglepjem az egyetlen Kisöcsémet!

- Imádlak, Noona!- újra magához ránt, most a korábbiaknál is erősebben szorítja a derekamat, tényleg megfojt a szeretetével.

- Én is imádlak, Bummie! De gyere, menjünk inkább, mert a végén bezárnak a boltok, és hiába hoztalak el akkor ide!

Amint elengedi a derekamat, abban a pillanatban markolok a felkarjába, és a legelső ruhabutik felé kezdem húzni. Sorra vesszük az üzleteket egymás után, egyetlen ruhaboltot sem hagyunk ki, ahogyan a cipőket sem mellőzzük.

Kibum hosszú perceken át válogat a kollekciók között, a kiegészítőket is alaposan szemügyre veszi. A levakarhatatlan vigyor továbbra is ott virít az arcán, már vésővel és kalapáccsal sem tudnám leszedni, ha akarnám se!

Többször bepróbálkozik a ruháknál, hogy én is aggassak magamra egy-egy nadrágot vagy felsőt, de nem állok kötélnek. Nem én vagyok a fontos. Most nem nekem jöttünk új darabokat venni, hanem neki. A csomagok egyre jobban gyűlnek, már mindkét kezem hemzseg a szatyroktól.

Kifinomult ízléssel válogatja össze az új ruhatárát, csak abban az esetben vesz meg valamit, ha ahhoz biztosan van legalább egy cipője, vagy esetleg színben passzol egy már meglévő, de nem túl régi darabhoz. Igényes.

Természetesen kiegészítők is kerülnek a szatyrokba. Teljesen lázba jött az én drága Kibumom, és már le sem lehetne lőni. Már csak azt nem tudom, hogyan fogunk majd időben távozni. Lassan zárórára figyelmeztetnek az alkalmazottak, de még egyetlen boltba be akar menni, és nekem is el kell kísérnem.

A bejárat mellett lepakoljuk a már megvett cuccokat, Kibum a vállfáknak és próbababáknak esik, ahogy szabaddá válnak az ujjai. Fel-alá jön-megy az üzletben, már én kezdek szédülni a járkálásától. Hirtelen lecövekel egy állvány mellett, és az azon lévő vállfákon lógó ruhákat kezdi vizsgálgatni.

- Noona, nézd milyen csinos darab! – mutat felém egy mélyebben dekoltált ruhát.

- Igen, Bummie, valóban az, de sem stílusban sem pedig színben nem passzol hozzád. Ez nem te vagy, Bummie! – elnevetem magam.

- Nem is magamnak szántam, Sung-ah! – rám kacsint, és szembe fordul velem.

- Soha nem veszel rá, hogy én ezt felvegyem! – azonnal felháborodok.

- Pedig nagyon dögös lennél benne, Noona! – újra rám kacsint, és ragadozóhoz hasonló léptekkel elindul felém, a kezében szorongatja a vállfát.

- Felejtsd. El. Kibum! – csípőre teszem a kezeimet és úgy intézem hozzá tagolt válaszomat. – Nem. Veszem. Fel!

- Na~, Noona~ – kérlel.

- Nem, Bummie! – egy picit nehezemre esik az ellenállás, mert azért valóban elég merész darab, és még talán jól is állna. – Nem azért jöttünk, hogy nekem vegyünk új ruhát.

- Legalább próbáld fel, kérlek! – ártatlan kismacska szemekkel néz rám, ennek már végképp nem tudok ellenállni.

- Legyen – sóhajtom beleegyezően.

- Szuper! – összecsapja a tenyereit.

Most Kibum ragadja meg a csuklómat, és vonszol el a próbafülkékig. Finoman beljebb lökdös, és a kezembe nyomja az említett ruhát. Tényleg merész darab, de nem tudom, hogy mégis hova tudnám felvenni, ha a vásárlás mellett döntenék. Szolidnak nem mondhatnám, viszont annál inkább kihívó ruhát választott. Rövid, tűzpiros selyemruha, kicsit magasított nyakkal, ugyanakkor egészen mély dekoltázzsal, mindkét oldalán picit ráncosan behúzva az anyag.

Magamra varázsolom a könnyű anyagot, picit igazítok rajta itt-ott. Olyan érzésem van, mintha a következő pillanatban a melleim premierplánba terítékre kerülnének. A tükör felé fordulok, hosszan felsóhajtok. A fülke előtt toporzékol kicsi Kibumom, mindenképp szeretne látni a választott ruhadarabban. Félve húzom el a függönyt, és lépek kijjebb a parányi helyiségből. Kibum lassan végignéz rajtam.

- Noona, lélegzetelállító vagy! – csillognak a szemei a boldogságtól.

- Bummie. Én nem így látom. – csalódottan nézek rá, a ruha valóban lélegzetelállító, viszont ugyanez rólam már kevésbé mondható el.

- Pedig nagyon is jól áll, Sung-ah! – közelebb lép hozzám, és turkálni kezd a hajamnál. – Ha valami kis kontyot csinálnánk, vagy egy-egy tincset feltűznénk, az még dögösebbé tenne – elmosolyodik, mire elrántom a fejemet a kezétől.

- Hagyd abba! Nem leszek a próbababád, akin kiélheted a szenvedélyedet!

- Márpedig ezt megvesszük! – jelenti ki határozott hangon.

- Jól van, meg ne sértődj már! Megyek és kihámozom magam ebből a csodából.

- Addig én elmegyek a pénztárhoz, de a ruhát nehogy visszatedd! Hozod magaddal!

Beleegyezően bólintok Kibumnak, és visszamegyek a fülkébe. Kibújok a ruhából, kicsit megigazgatom, majd visszateszem a vállfára. Visszabújok a kényelmes ruháimba, aztán a kasszához sétálok, kezemben azzal a bizonyos egyrészessel. Elégedetten vigyorog rám az Öcsém. Meg is lehet rá az oka. Rám tukmált egy olyan göncöt, amit soha nem fogok felvenni sehova.

A távozásunk után az eladó végre bezárhat, alig szállingózik még néhány ember a plázában rajtunk kívül. Összeszedjük a csomagjainkat, és taxiba szállunk. Kibum az egész út alatt arról beszél, hogy milyen jól érezte magát, és türelmetlenül várja, hogy megismételjük.

Hullafáradtan vágódunk be a lakásba, a szatyrokat ledobáljuk a kanapéra, az Öcsém a fürdőbe vonul relaxálni. Kicsit elrendezem a pakkokat, majd holnap elpakolunk mindent. Egy vágy kerít a hatalmába, az erkélyre megyek, és meggyújtok egy koporsószeget. Élvezettel szívok bele, már nagyon hiányzott. Egész délután nem gyújtottam rá, már rám fért. Lassan szívom, most ki akarom élvezni az ízt. Elmerülök az éjszakai város fényében, a korláton megtámaszkodom az alkarjaimmal.

Milyen jó lenne, ha most ezt a pillanatot valakivel megoszthatnám. Hangosan felszusszantok, slukkantok még egyet. Lehúzom a csuklóimról a pántokat, aztán végigsimítok a hegeken. A lelki fájdalom korántsem tűnt el, de a testit már nem érzem. Talán az soha nem is fájt úgy igazán. De odabent... iszonyatos kínt érzek. Nem voltunk együtt olyan sokáig, hogy ennyire kellene fájnia, de valamiért mégis borzalmasan érzem magam. Egyedül csak abban reménykedhetek, hogy most már tényleg hamar túl leszek rajta. Még egy utolsót szívok a cigiből, és visszamegyek a lakásba. Kibum egy szál köntösben áll a lakás közepén, karjai a mellkasa előtt összefonva pihennek.

- Nem akarom hallani, Bummie! – szólalok meg, mielőtt bármit is mondhatna. – Inkább menj, és feküdj le aludni! – nyelek egyet.

- Jól vagy, Noona? – észreveszi a szomorúságomat, leengedi a karjait, közelebb lépdel.

- Igen, Bummie, jól vagyok, csak egy kicsit elmerengtem.

- Nem szeretem, amikor ilyen vagy, Noona – a derekamra fog. – Még mindig nem tudtad magad túltenni ezen a dolgon?

- Igazából nem tudom, hogy miért emésztem magam, hiszen nem voltunk együtt olyan sokáig – én is átkarolom a derekát, aztán folytatom. – De valahol mégis reménykedtem benne, hogy most jobban fognak alakulni a dolgaim.

- Noona – fülembe suttog.

- Ennyire nem kellenék a pasiknak, Bummie?

- Jaj, beszélsz már itt hülyeségeket! Már hogyne kellenél! Csak egyszerűen rosszakkal kezdtél, ennyi az egész – elmosolyodik. - Lehet, hogy azért történik ez, hogy amikor tényleg találkozol azzal, aki neked lett teremtve, igazán meg tudd majd becsülni – rászorít a csípőmre.

- Mikor lettél te ilyen bölcs, Bummie? – felnevetek. – Vagy ezt már az egyetemen is tanítják?

- Ez csak egyszerű pozitív gondolkodás, Noona! – feleli, miközben megpuszilja az arcomat.

- Na, megyek, befekszem én is a kádba – elengedtem Kibum vékony derekát, és a fürdő felé veszem az irányt.

          Utoljára akkor feküdtem a kádban, amikor véget akartam vetni minden fájdalmamnak. Tele engedem a kádat forró vízzel, majd leülök a kád szélére. Két perccel később Kibum állít be kezében egy pohár vörösborral. Gondolatolvasó. Épp erre vágytam. Hálásan bólogatok, kapok még egy búcsú puszit, végül elteszi magát holnapra. Ledobálom a ruháimat, elhelyezkedem a gőzölgő fürdőben, és magamhoz veszem a poharat. Belekortyolok a piros folyadékba, remek évjárat. Még a vörösborhoz is kitűnő érzéke van Kibumnak. Teljesen elhűl a kádban a víz, mire a poharam is kiürül. Gyorsan megmosakszom, átvedlem éjszakai viseletbe, és követem Kibum példáját. Bebújok a meleg takaróm alá, és várom az álommanókat.