6. fejezet - Csak beszélgetünk

A mai reggel is idő előtt ébredek fel, pedig legalább fél órám lenne még édesen szenderegni, mielőtt az ébresztő visítva rángatna vissza a valóságba. Hosszú napnak nézek elébe. Ma már visszatérek a munkába, de előtte még be kell, menjek Choi doktor rendelőjébe is. Remélem, hogy minden rendben lesz.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyi is az az információ, amire szüksége van, és mennyire mélyrehatóan akar máris a múltamban vájkálni. Félek felszaggatni a régi sebeket. Gondolom, hogy a gyógyszeres kísérletemről is beszélgetni szeretne velem. Gondolom...

Kikászálódok az ágyból, és kicsit emberibb állapotba hozom magam. Egy kényelmes szürke pólót és a farmeromat kapom magamra, a hajamat pedig egyszerűen összefogom egy hajgumival. Ha Bummie ma ráér, akkor lehet, hogy megkérem arra az ominózus hajfestésre. Kéne már egy új szín. Valami sötét... mint az elmém. Elnevetem magam a saját eszmefuttatásomtól, a konyhába vánszorgok.

Furcsa zajra eszmélek fel vigyorgásom közben, mintha valaki veszettül kotorászna a papírszatyrokban. Megállok a nappaliba érve. Nem tévedtem sokat. Sőt! Semmit! Édes Kisöcsém van nyakig behajolva a szatyrok közé, csak a formás kis feneke látszik egyedül a bútor mögül. Ha nem lennék annyira ideges legbelül, akkor most nagyot csapnék azokra a fokhagymákra, így inkább összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt. Kibum látványa egyszerűen mosolyra fakaszt. Imádom!

- Szia, Bummie!

- Szia, Noona! – felemelkedik a tasakok közül.

- Mit csinálsz, Édesem? – nem bírom megállni nevetés nélkül.

- Csak turkálok a szatyrok között, leellenőrzöm, hogy minden megvan-e, amit tegnap vettünk.

- Azt én is látom, Bummie, hogy turkálsz. De mégis mi a terved? Mit ellenőrzöl? Szerinted valaki beosont a lakásba éjnek évadján, hogy épp a fekete feszülős-popsikiemelős-bőrhatású-ésmégirtószexi nadrágodtól fosszon meg?

- Nem, persze, csak.

- Csak, mi? Miért kotorásztál ennyire?

- Csak gyönyörködni akartam egy kicsit a ruhákban – széles mosolyra húzza a száját.

- Tehát mégis igazam volt, hogy az a nadrág piszkálja a fantáziádat! Na, mindegy! – legyintek egyet. – Kérsz reggelit, Bummie?

- Nem, Noona, kösz'! Az egyetem előtt találkozok egy csoporttársammal, majd vele bekapok valamit.    

- Aham. Én ismerem ezt a csoporttársat?

- Nem, most iratkozott át alig két hete, és én vállaltam, hogy segítek neki a felzárkózásban.

- Jól van, Bummie. De rendesen reggelizzetek meg, és ne csak egy kávét igyál, légy szíves!

- Persze, Noona! – bólint egyet. – Egyébként~

- Igen? Mi az?

- Mikor kell találkoznod Choi doktorral? – eltűnik a mosoly az arcáról, a tekintetéből aggodalom tükröződik.

- Ma reggel munka előtt fogunk találkozni.

- Elkísérjelek?

- Nem kell, Bummie, egyedül megyek. Különben meg már Minnie is felajánlotta még tegnap délután, de neki is ugyanezt válaszoltam.

- Rendben van. Megyek készülődni, nemsokára ott kell lennem a kávézóban.

- Én is összekaparom magam. Este?

- Este!

Kibum elvonul a hálójába, én egyelőre még a kávé mellett döntök. Elkészítem a napi adagomat, és az erkélyre megyek. Megfogom a cigarettás dobozomat. Egyetlen szál van benne. Ha most elszívom, akkor vennem kell egy másikat, ha újra rá akarok gyújtani. Viszont ha nem szívom, akkor megmarad későbbre, amivel teljesen visszaszokhatok. Kortyolok egyet a kávéból, majd összegyűröm a cigis dobozt, a benne lévő egyetlen szállal együtt. A legjobb megoldás. Nem gyújtok rá, és nem is hagyom meg azt az egy szálat. Van elég méreg a szervezetemben, nem kell még a nikotinnal is növelnem.

Bekucorodok a kényelmes székembe, és bámulni kezdem az ébredő várost. Lassan kiürül a bögrém, Kibum egy hangosabb kiáltással és erősebb ajtóbevágással köszön el. Nekem is ideje lesz összekészülnöm, ha időben be akarok érni a rendelőbe.

Visszamegyek a lakásba, gyorsan ellötykölöm a porcelánt, picit összerendezem a szatyrokat a kanapén. Azt az egyet, amiben az a piros ruha bújik meg magammal viszem a szobámba. A ruhásszekrény alján végzi a szütyő. Kicsit összerendezem a tincseimet, némi sminket is felkenek, és én is távozom a lakásból.

* * *

Nagyjából huszonöt perc alatt elérek Choi doktor rendelőjéhez. A lépcső előtt megrökönyödök. Lehet, hogy mégsem volt a legjobb döntés egyedül eljönni. Még lenne esélyem visszafordulni, de akkor hová lesz megint az adott szavam? Kibum a lelkemre kötötte a terápiát, én pedig beleegyeztem. Miatta kell végigcsinálnom.

Három lépcsőfok választ el az ajtótól és a gyógyulástól. A szívem a torkomba ugrik, ahogy megteszem az első lépéseket, a tenyereim izzadnak. Remegve emelem fel a kezemet, és nyomom meg a csengőt. Nagyot fújtatok. Nincs visszaút!

Alig másfél perccel később kattan a zár, és kinyílik a bejárati ajtó. Nem tudom, hogy miért számítottam most is egy fehérköpenyes alakra, de egy pillanatra meglepődöm, amikor meglátom a kezelőorvosomat. Furcsán hétköznapi és emberi. Valahogy más... mintha nem is orvos lenne, csak egy pasi szomszédból.

- Jó reggelt, Kim Kisasszony! – illedelmesen meghajol.

- Jó reggelt, Choi doktor! – én is hasonlón köszöntöm.

- Köszönöm, hogy eljött, kérem, fáradjon beljebb!

- Köszönöm!

Idegesen lépem át a küszöböt, leveszem az utcai cipőmet, és mezítláb ballagok előrébb. Bár rendelőnek hívta, ez inkább egy kis lakás, amiből ki lett alakítva az a bizonyos szoba, ahol beszélgetni szokott a magamfajtákkal. Lassan araszolok egyre beljebb, a rövid közlekedő végéig tipegek. Choi doktor udvariasan kinyitja előttem az ajtót, egy apró fejbiccentéssel köszönöm meg.

Az egész szoba napfényáradatban úszik. Az ablakkal szemben egy háromszemélyes, hófehér bőrkanapé áll, balra tőle alig egy méterre egy színben hozzáillő fotel van. Az ablak alatt helyezkedik el az íróasztal, tele különböző pszichológiai témájú könyvekkel és folyóiratokkal, mögötte pedig a grafitszürke színben pompázó szék ad lehetőséget az elmélkedésre. A négy sarok közül kettőben zöldnövények díszelegnek, egyben egy hatalmas kínai váza ékeskedik, az utolsóban pedig egy fekete vitrines szekrény foglalja el a helyét.

Egy kicsit sikerül megnyugodnom, meglehetősen barátias a légkör, sokat segít az oldódásban. Choi doktor megáll mögöttem, jobb kezét a bal vállamra teszi. Biztatóan megszorítja.

- Csak beszélgetünk – hangjából árad a nyugalom. – Foglaljon helyet, kérem!

- Igen – veszek még egy nagy levegőt, és hosszan kifújom. – Köszönöm.

A kanapéhoz lépdelek, újra és újra nagyot nyelek, a sóhajaimat is nehezen fogom vissza. Ideges vagyok. Eléggé. A bőrgarnitúra jobb szélére ülök, a lehető legtávolabb a foteltől. Gondolom, Choi doktor onnan fog figyelni. A lábaimat összeszorítom, a kezeim ökölbe szorítva fekszenek az ölemben. Choi doktor természetesen a fotelban foglal helyet, kényelembe helyezi magát, rám néz.

- Tehát, Kim Kisasszony – töri meg a feszült csendet.

- Sungyeon – bátortalanul szólalok meg. – Ha, ha lehet, akkor szeretném, ha a keresztnevemen szólítana.

- Rendben. Akkor Sungyeon – halvány mosolyra húzza a száját.

- Köszönöm, Choi doktor! – bólintok hálásan.

- Kérem. Szólítson Minho doktornak, így talán a beszélgetésünk is kötetlenebb lehet majd.

- Hm... rendben.

- Jól van – az órájára pillant, a kezébe veszi a tollát, és a combjaira fektet egy vékony mappát. – Kérem, Sungyeon, meséljen nekem magáról. A gyerekkoráról. Az öccséről. A szüleiről. Ami az eszébe jut. Bármiről. Csak nyugodtan, rengeteg időnk van.

Az első felszólításra egy picit összerezzenek. Mesélni. Veszek még egy nagy levegőt, majd lassan beszélni kezdek. A gyerekkoromról. Már amennyire emlékszem rá. Halványan emlékszem még a szülőanyámra, az utolsó képem az, amikor a taxiba pakolta be a bőröndjeit, szinte rám sem nézett egész idő alatt. Emlékszem arra is, hogy rettenetesen szorítottam az Édesapám bal combját, és csak hullottak a könnyeim. Beszállt az autóba, és elhajtottak. Kidugta a kezét az üvegen, és csak intett mindkettőnknek.

Minho doktor szó nélkül hallgat, olykor valamit firkál a papírra, de szinte azonnal visszatér hozzám, és mélyen a szemembe néz. A figyelme valahogy megnyugtat. Egyre jobban kezdek megnyílni előtte. Tényleg fokozatosan lesz kötetlenebb a beszélgetés kettőnk között. Kibumról végig mosolyogva beszélek, de amikor a szüleim balesetéhez érek a mondandóm közben, elhallgatok. Az első öngyilkossági kísérletemhez érkeztünk időben.

- Köszönöm, Sungyeon, ennyi elég lesz mára.

- Értem – motyogom, lehajtom a fejemet, és a mélybordó szőnyeget kezdem vizsgálni.

Feláll a fotelből, félreteszi a jegyzetet és a tollat, majd a kanapéra teszi át ideiglenes székhelyét. Jobb kézfejét az ökölbe szorított bal kezemre simítja, gyengéden ráfog. Mélyet sóhajtok. Képtelen vagyok megmozdulni, a látásom homályossá válik. Érzem, ahogy kibuggyan az első könnycsepp, és végigfolyik az arcomon. Pislogok párat, hogy leplezzem az előbukkanó könnyeimet, Minho doktor továbbra is gyengéden fogja a kézfejemet.

- Sungyeon? Jól vagy? – érdeklődik halkan.

- Igen – szipogom. – Csak ez eléggé fájó emlék az életemben.

- Tudom. De azért vagyunk most itt, hogy ezeket a fájó emlékeket együtt feldolgozzuk, enyhítsük még őket, azért, hogy a későbbiek során ezekből ne legyen újabb fájó pillanat.

A hangja és a gyengéd szorítása megnyugtat. Újra nagyot sóhajtok, szabad kezemmel letörlöm a maradék könnyemet, majd végre sikerül felemelnem a fejemet. Minho doktor elveszi a kezét az enyémről, az ölébe húzza, és összekulcsolja az ujjait. Néhány némán töltött perc után megint felemelkedik az ülőalkalmatosságról, felveszi a jegyzetét is, aztán az asztalához sétál. Egy sötétbarna határidőnapló-félét fog az ujjai közé, kinyitja, és körmölni kezd néhány dolgot a papírra. Miután végzett, rám emeli a tekintetét.

- Sungyeon, szeretném, ha hetente találkoznánk itt a rendelőben.

- Igen. De ugye nincs komoly baj, Minho doktor?

- Nyugodj meg, Sungyeon. Teljesen normális reakció az első alkalomkor, sőt, még az ötödiknél is az lesz. Idővel javulni fog. Mivel nem tudtad megfelelően feldolgozni a fájdalmat gyermekkorodban, és sok trauma is ért, ezért keresed a megoldást az öngyilkosságban. Ezt a problémát kell nekünk valójában orvosolni. Ez a fajta probléma nem igényel gyógyszeres kezelést, így nincs szükséged bizonyos kedélyjavítókra sem. Egyszerűen meg kell tanulnod beszélni a gondjaidról. Erre fogunk törekedni.

- Értem. Akkor ennyi lenne? Végeztünk mára, Minho doktor?

- Csak MinHo – elmosolyodik. – Igen, végeztünk mára. Jövő héten ugyanígy várlak, és ugyanígy csak beszélgetni fogunk. Te beszélsz, én pedig hallgatlak.

- Rendben – viszonzom a mosolyát. – Hálásan köszönöm, Minho!

- Kikísérlek!

- Köszönöm! – mélyen meghajolok, és az ajtóhoz indulok.

Egészen a bejáratig kísér, majd egy rövid kézfogás után elköszönünk egymástól. Nyugodtabban hagyom el a rendelőt, halkan sóhajtozok, ahogy haladok lefelé a három lépcsőfokon. Az órámra pillantok, szerencsére még van időm beérni a kávézóba, nem kell rohannom, akár még gyalogolhatok is. Azt a néhány utcasarkot hamar letudom.

* * *

A kávézó bejárata előtt az én imádott Minnie-mbe botlok bele. Köszönés nélkül ölelem magamhoz, szinte már megfojtom, majd egy hatalmas puszival jutalmazom még az arcát. Elmosolyodik, és én is megkapom a puszimat. Mielőtt még átlépnénk a latte küszöbét, gyorsan beszámolok a rendelőben zajlottakról. Feszült figyelemmel hallgat végig, minden szavamat csak úgy issza magába. Olyannyira megered a nyelvem, hogy az is kicsúszik a számon, amit igazából nem is akartam elmondani. Minnie széles vigyorral reagálja a terápia végét, miszerint baráti hangulat alakult ki köztem és Minho között. A másodperc tört része alatt fojtom belé a szót, és tényként közlöm, hogy Minho egyrészt nem az esetem, másrészt pedig az orvosom. Ráadásul még hímnemű is. Több érv szól a nem mellett.

Nevetve lépünk be a kávézóba, ezúttal a főnökünk is megtisztelt minket a jelenlétével. Ritka pillanatok egyike. Észrevétlenül elsurranunk az öltözőbe, mielőtt még bármit is szólhatna, úgyis lassan nyitnunk kell.

Minyoung remegve veszi át a ruháit, alig bírja leplezni az izgalmát. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy ez a bizonyos T. tényleg betartja-e a tegnapi ígéretét, és ma is eljön meginni a forró csokiját. Már csak Minnie miatt is nagyon reménykedem benne.

Reszkető ujjakkal köti meg a derekán a szalagot, nem sok hiányzik hozzá, hogy megint egész testében remegjen. Mérhetetlenül ideges. Mindkét kezemet a vállaira teszem, és magammal szembe fordítom. Mélyen a szemébe nézek.

- Minnie, nyugodj meg – suttogom.

- Unnie.

- Igen, látom, hogy ideges vagy. De teljesen felesleges. Biztosan eljön ma is, és abban is biztos vagyok, hogy ma sem maradsz üzenet nélkül – elmosolyodom.

- Tényleg biztos vagy benne?

- Igen! – határozottan bólintok egyet, majd szorosan magamhoz ölelem.

- Köszönöm, Unnie! – viszonozza az erősségét az ölelésemnek.

- Gyere – hátrébb húzódok. – Menjünk, mert Kang főnök ideges lesz, ha nem nyitunk ki időben.

Mindketten hangosan felnevetünk, átfonjuk a másik derekát, majd elhagyjuk az öltözőt. Összerendezzük az asztalokat. Megigazítjuk a terítőket, új gyertyákat teszünk a tartókba, és a vázákba is friss virágok kerülnek. Kész! Már csak a vendégek hiányoznak. Ahogyan Ő is bármelyik pillanatban felbukkanhat. Kang főnök vet egy pillantást a beltérre, biccent felénk egyet, és már távozik is a helyiségből. Megúsztunk mindent. Kang főnök távozása után visszasétálunk a pult mögé, elhelyezkedünk a székeinken, és várjuk a betévedő embereket.

Összesen csak egy óra telt el nyitás óta, de a kávézó tele van. Meg sem állunk egy percre sem, mérgezett egerek módján szaladgálunk az asztalok között. Hol Minnie áll be a pult mögé, hol pedig én ücsörgök kicsit. Alig másfél percnyi pihenőt tudunk tartani váltásban, de az semmire sem elég. Késő délutánra egy picit megcsappan a vendégsereg, alig szállingózik be valaki. De ez korántsem ad nyugalmat, hogy végre megpihenhessünk. Hamarosan jön az újabb dömping, a második hajtás, és az igencsak záróráig szokott tartani.

A hosszabb pihenőnk alatt felülök Minyoung mellé a másik székre, még erre is alig bírok feltápászkodni, Minnie persze egy másodperc alatt felpattan. Komolyan mondom, hogy ezeket a székeket létráknak meg zsiráfoknak tervezték, de az biztos, hogy nem az olyan manóméretűeknek, mint én vagyok. Nagyot szusszantunk mindketten, zsibong a talpam a szaladgálástól.

Minnie szinte egész nap csak egyetlen vendéget keresett. De még nem jelentkezett, hiába fürkészte naphosszat a bejárati ajtót. Kicsit csalódott arccal bámul kifelé az üvegen át, végül lehajtja a fejét. Késik. De miért késne? Nem mondott időpontot, hogy mikor jön pontosan. De jönni fog. Érzem! Szerencsére sokáig nem kell szomorkodnia imádott kolléganőmnek, mert abban a pillanatban, ahogy lehajtotta a fejét, kinyílt az ajtó, és a parányi huzat magával hozott egy ismerős illatot. Édes narancs és vanília keveréke...