7. fejezet - ...a csoporttársam

Édes narancs és vanília keveréke. Mámoros illat, szinte szédítő és egyben őrjítő. Minyoung felkapja a fejét, és a bejárat felé pillant. A Tökéletes Idegen az ajtóban áll, épp úgy, ahogy tegnap délután. Ezúttal is ellenállhatatlan a külseje, legalábbis Minnie-nek mindenképp. Bár bevallom, hogy engem sem hagy hidegen a Látvány. Most is egyszerű az öltözéke. Egy hófehér pólóing és egy sötétkék farmernadrág mindösszesen, amit visel, de a fekete napszemüveg most sem hiányzik a kiegészítők közül. Ellenben azt a különleges fülbevalót mellőzte, csak egy egyszerű pötty van helyette, csuklóját pedig egy fából készített karkötő ékesíti.

Mivel Minyoung vetett rá elsőként szemet, ezért kizárólag őt illeti ez a Jelenség. Én maximum csak a távolból csodálhatom, és csorgathatom utána az összes nyálamat. De ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nekem túl tökéletes ez a srác. Túlságosan hibátlan mindene. Viszont Minnie-nek. Hmm. Minnie-nek a legjobb jár, a legjobbat érdemli. Mindenből. Mindketten tökéletesek a számomra, ezért néznek ki hibátlanul egymás mellett... Ajaj! Már megint kicsit elszaladt a fantáziám.

A Lélegzetelállító Látvány lassan közelít a pult felé, finom mosolyra húzza telt ajkait, majd egy óvatos és magabiztos mozdulattal lehúzza a napszemüvegét. A tekintete találkozik Minyoung pillantásával. Az Idegen észrevétlenül biccent egyet, majd pontosan ugyanahhoz az asztalhoz sétál, mint tegnap. Helyet foglal, és várja, hogy kérés nélkül az asztalához érkezzen a rendelése.

Minnie minden fontos részletre ügyelve készíti el a forró csokoládét a különleges vendégnek. Egy nagy adag gőzölgő nyalánkság, hibátlanul ráhalmozva a tejszínhab, a tetejére pedig fahéj és kakaópor kerül. Minyoung vesz egy nagy levegőt, az esetleges kilöttyenéseket vagy foltokat egy papírtörlővel eltünteti a csészéről, óvatosan a tálcájára teszi, és apró léptekkel indul meg T. felé.

A vendégről időközben már lekerült a fekete napszemüveg, az étcsokoládéhoz hasonló szempár kis híján megbénítja Minyoungot. Picit remegő kézzel teszi le T. elé a bögrét, mélyen meghajol előtte, amire egy kedves mosolyt és egy apró biccentést kap válaszul. Imádott kolléganőm arca vörösen izzik, ahogy visszaindul a helyére, gyorsan felül a székére. Nagyokat sóhajtozik mellettem, végül egy halvány görbület jelenik meg az arcán. Mosolyog. Nyugodt mosolyra áll a szája, mert a Tökéletes Idegen betartotta az ígéretét. Eljött.

Annyira elmerül a Boldogságban, hogy észre sem veszi, amikor az egyik vendég felé integet. Nem akarom, hogy bárki is kizökkentse ebből a mámorból, így én ugrom le a székről, és sietek a hívó vendég asztalához. Rendezi a számláját, majd távozik a kávézóból. Összepakolom az asztalt, letakarítom, és megigazítom a félrepakolt vázát és gyertyatartót, hogy egy következő vendég foglalhassa el a helyét. Megkönnyebbülten sétálok vissza a pulthoz, Minyoung még mindig mozdulatlanul ül a széken, és csak mosolyog magában. Édes... álmodozik az én édes kolléganőm. Már-már látom magam előtt azokat az édes álmokat, és nincs szívem ebben megzavarni, de nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg őt.

Finoman a jobb vállára simítom a tenyeremet, egy pillanatra megrázkódik a teste. Szélesedik a mosolya, most már megint a lattéban van, egy nagy sóhaj szakad fel belőle, a mellkasomra hajtja a fejét. Gyengéden átkarolom a nyakát, újabb és újabb sóhajok szöknek ki a száján, aztán ő is átkarolja a derekamat. Hosszan végigsimítok a hátán, belepuszilok hosszú és barna tincseibe. Belefúrja az orrát a mellkasomba, még egyszer végighúzom a tenyeremet gerince vonalán, és még egy nagy puszival illetem a hajkoronáját. Nehézkesen ugyan, de elengedi a derekamat, hátrébb húzódik. Továbbra is mosolyog, de ez a görbület most megint más. Varázslatos. Ezúttal még a szemei is mosolyognak.

A meghitt pillanatnak egy újabb vendég vet véget. Sajnos. Most célirányosan nekem szól a hívás, kénytelen vagyok teljesen elengedni Minnie-t, és kiszolgálnom a vendégünket. Felkapom a tálcámat és vele együtt a noteszomat is, és az integetőhöz sietek. A lehető leggyorsabban fizet, én pedig még gyorsabban teszem rendbe az asztalt. Mire visszaérek, addigra már Minyoung is teljesen visszatért a valóságba, megint sürög-forog, és még a pultot is rendbe tette.

Egy másodpercre a Tökéletes Idegenre pillant, T. elmosolyodik, lágyan beharapja alsó ajkát, majd belekortyol az italába. Minyoung a füle tövéig vörösödik zavarában, elkapja a tekintetét, és újfent a pultot kezdi tisztogatni. Félve néz fel az asztalhoz, de a Tökéletes Idegen egyetlen másodpercre sem veszi le a szemét a felszolgálólányról. Minden egyes mozdulatát alaposan megfigyeli, akár a vadászó oroszlán kiszemelt gazelláját. A ragadozó és a prédája.

Megtámaszkodom a pulttal szembeni falon, és csendben figyelem az eseményeket. Húgomként imádott kolléganőm már egész testében remeg, ahogy magán érzi a Vendég figyelmét, ő pedig, mintha ez teljesen természetes lenne, nyugodtan kortyolgatja az édességet. Hosszú és néma percek telnek el így, minden fénylik körülöttünk, annyira tisztogatja a pultot és munkalapot. Megfogom a törölgető kezét, és finoman megszorítom a csuklóját.

- Minnie – súgom. – Nyugodj meg, kérlek!

- Képtelen vagyok, Unnie! – lesüti a szemeit.

- Minnie – nevetve felszusszantok. - Mellesleg, – felkapja a fejét – valaki fizetni szeretne – az Idegen felé biccentek.

- Oh – nyel egy nagyot. – Akkor megyek.

Még egy nagy levegőt vesz, elsimítja a szoknyáján a nem létező ráncokat, az összekócoltnak gondolt tincseit is megregulázza, majd kezébe veszi a tálcáját és a noteszét, az asztalhoz indul. Odaérve mélyen meghajol, egy picit szélesedik a mosolya. T. viszonozza a gesztust, majd Minnie egy lassú mozdulattal átnyújtja a noteszt vendégének.

A kezük egy pillanatra újra egymáshoz ér, a vendég finoman megsimítja Minnie kézfejét, aki egy apró remegéssel válaszol a gyengéd érintésre. Zavarában elkapja a tekintetét, az arca halvány pírt ölt. A számla összege egy parányi cetli társaságában átcsúszik a noteszba, aztán visszakapja Minnie a füzetkéjét, ismételten megérintik egymást. Minyoung gyorsan meghajol T. előtt, majd a vendég is hasonlóképpen cselekszik, és távozik a kávézóból.

Minyoung ismét remegő kezekkel teszi rendbe az asztalt, és meglehetősen idegesen is tér vissza hozzám. Mindent elpakol a megfelelő helyre, majd a kezébe veszi a mappáját. Az összeg landol a kasszában, a cetli pedig Minyoung ujjai között pihen. Vár. De mire? Fél megnézni, hogy mi van benne? Mintha egy negyvenéves parkinsonkóros lenne, úgy nyitja szét a papírdarabot. Elolvassa, majd a kezembe nyomja az egysoros üzenetet.

Ma is minden tökéletes volt... ;-) T.

Ezen üzenet szerint nem a forró csokoládé az, amiért valójában idejár. Annyira azért nem finom az a nyalánkság. De akkor ez azt is jelentheti, hogy holnap ugyanígy eljön. Mosolyogva adom vissza a cetlit Minyoungnak, erősen megszorítja, a szájához emeli, majd miután egy apró puszit nyomott rá, a zsebébe rejti.

A vendégek lassan távoznak, kiürülni látszik a kávézó. Zárórához közeledünk végre, egy kicsit elfáradtam a hajtásban, még vissza kell szoknom az egyheti pihenőm után. A székeket felpakoljuk az asztalokra, elmosogatunk, feltakarítunk minden helyiséget. Míg én bezárom a bejárati ajtót, addig Minnie a lámpákat kapcsolja le. Már csak a hátsó folyosó világítása ad némi fényt. Egymásba karolva sétálunk el az öltözőbe, még mindig idegesen lépked mellettem imádott húgom.

- Minnie?

- Igen, Unnie? – elmosolyodik.

- Minden okés?

- Persze, csak még a sokk hatása alatt vagyok.

- Érthető.

- Szerinted tényleg nem csak a forró csoki miatt jár ide? – megremeg a hangja, de bele is pirul a kérdésébe.

- Ha őszinte akarok lenni, már pedig olyan típusú ember vagyok, akkor azt mondom, hogy egyáltalán nem a forró csoki ad okot a látogatásaira. Elvégre nem ez az egyetlen kávézó a környéken.

- Ebben van valami – felnevet. – De akkor miért?

Úgy teszek, mintha meg se hallanám, amit utoljára kérdezett. Vajon miért? Szorosan magamhoz ölelem a vékony testét, és hosszú mozdulatokkal végigsimítok a hátán. Nagyokat szuszog a karjaimban. Nekem nem volt szerencsém a férfiakkal eddig, de valahogy úgy érzem, hogy Minnie-nek összejön. Mondjuk, nagyjából azonos korra tenném mindkettejüket, így lehet, hogy Minnie-nek nem lesz probléma az egykorúsággal. Még akármi kisülhet belőle.

Gyorsan letusolunk mindketten, átöltözünk, és végre elhagyjuk a lattét. A hátsó kijárat előtt még egyszer magamhoz ölelem, végső búcsút veszünk a mai napra. Minnie is leint egy taxit, én is beszállok egy másikba. Ideje hazamenni.

* * *

Elfáradtam. Semmi másra nem vágyom, csak hogy befeküdhessek a kádba a habok közé egy pohár ízletes vörösbor társaságában. Már a nikotin sem kelti fel az érdeklődésemet. Szerencsére nem szoktam vissza.

A lakásba érve halk pusmogásra figyelek fel. Kibum nem lenne egyedül? A földre nézek, egy ismeretlen cipő heverészik az előszobában. Biztos, hogy nem Bummie tulajdonát képezi. Egyrészt nem az ő stílusa, másrészt tegnap sem újíthatta, mert ilyen még a közelében sem volt. Akkor vendégünk van. De eddig mindig szólt, hogy ha áthív valakit, már ha volt ilyenre példa. Mellesleg baromi jól néz ki ez a szürke, magas szárú cipő, főleg ezzel a keresztbe pánttal, és a magasított nyelvvel. Tetszik! Hm. Még a végén cipő nélkül megy haza a vendégünk, mert merő véletlenségből átmászik az én gyűjteményembe.

Összerendezem a lábbeliket, a sajátomból is kibújok végre. A pusmogás erősödik, de nem tudom tisztán kivenni, hogy miről is folyik a diskurzus, talán valamiféle matek.

- Kibum? – szólalok meg picit hangosabban a megszokottnál.

- Megjöttél, Noona? – kiált a nappaliból.

- Meg – motyogom.

Mivel megszólaltam, valószínűleg megjöttem. Nagyon elmerült a tanulásban. Kicsit hiányolom a szokásos nyakba ugrását köszöntés gyanánt, pedig ha később érek haza nála, akkor mindig így üdvözöl. Szusszantok egyet, és beljebb lépdelek a lakásban.

Imádott kisöcsém a kanapé egyik szélén ücsörög törökülésben, az ölében a laptopján pötyög valamit, mellette valaki szintén törökülésben ülve bőszen jegyzetel. Gondolom, hogy ő lehet annak a cipőnek tulajdonosa. Megállok a kanapé mellett, és halkan megköszörülöm a torkomat.

- Sziasztok.

- Noona! – Kibum felkapja a fejét, leveszi a szemüvegét, félredobja a laptopot, és hozzám szalad.

- Miért nem mondtad, hogy áthívsz valakit? – suttogom, miközben átkarolom a derekát.

- Mert még reggel nem volt biztos, hogy itt fogunk tanulni – elengedi a vállamat, és hátrébb lép. – Noona, szeretném neked bemutatni a hallgatótársamat!

A bőszen jegyzetelő idegen lassan felemeli a fejét, a tekintetünk találkozik. Megfagy bennem a vér, ahogy rám néz. Azok a szemek! A szívem egy pillanat alatt ugrik fel a torkomba, és kezd csillapíthatatlan dübörgésbe, még a levegőt is nehézkesen juttatom a tüdőmbe. Egy sötétbarna szempár teljesen megbénít.

Félreteszi a füzetét és a tollát, felkel a kanapéról, és közelebb sétál hozzám. Még mindig képtelen vagyok megmozdulni. A sötétbarna szempárt ovális arc öleli körbe, még különlegesebbé a magas arccsontja teszi. A bénító tekintetet hosszúkás orr és kissé telt, harapdálnivaló száj egészíti ki. Teljesen tökéletessé igazán a világosbarna tincsek teszik. Ebbe a látványba még a térdeim is beleremegnek. Szinte a víz kiver, és pillanatok alatt leizzadok. Elfelejtettem hogy’ kell lélegezni.

- Noona – Kibum a vállamra szorít, sikerül egy kicsit észhez térnem. - Ő itt Jonghyun, a csoporttársam – bénítóm felé mutat, majd folytatja. – Hyung, ő az én drága nővérkém, Sungyeon.

- Ő lenne a nővéred, Key? – lágy és egyben bizsergető hangon szólal meg, az egész bensőmet megremegteti a tónus. – Sokat hallottam már Key nővéréről, de én azt hittem, hogy~

- Rosszul hitted, Hyung! – felnevet.

- Nagyon örülök! Kim Jonghyun – illedelmesen meghajol, majd a kezét nyújtja felém.

- Kim Sungyeon – köszöntöm én is a vendégünket. – Örülök, hogy megismerhetlek.

Kinyújtom én is a kezemet. Belesimul a kézfejem a tenyerébe. Meleg és bársonyos az érintése, a szívem újra hatalmasat dobban a torkomban, amikor bőröm érintkezik az ő bőrével, a lábaim visszafogottan remegnek a közelségétől. Féloldalas mosolyra húzza a száját, hiába engedte el a kezemet – amit ujjbegyeivel lágyan megcirógatott – még mindig úgy érzem, mintha fogva tartana. A mélybarna lélektükör nem enged mozdulni. Rabul ejtett.

Jonghyun visszaaraszol a kanapéhoz, újra törökülésbe helyezkedik, és ugyanott folytatja, ahol alig két perce abbahagyta. Kibum apró puszit nyom az arcomra, sikerül elszakadnom a vendégünktől, és végre felfogom a valóságot. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem, én is megpuszilom Kibum arcát, miközben hosszan végigsimítok a hátán. Az öcsém is visszacsoszog a kanapéhoz, majd miután mindent visszavarázsolt az eredeti helyére – laptop az ölbe, szemüveg az orra -, ismét pötyögni kezd. Kicsit összekaparom magam a korábbi sokkból, és a konyhába indulok.

- Vacsoráztatok, Bummie? – fordulok feléjük félúton.

- Még nem volt időnk, Noona – elmosolyodik, majd újra a képernyőt bámulja.

- De nem ezt beszéltük meg, Kibum! – csak egyetlen pillanatig tudok szigorúan nézni az Öcsémre, mert Jonghyun tekintetébe ütközöm, és azonnal leblokkolok.

- Amikor hazajöttünk, egyből leültünk tanulni, Noona, és azóta sem álltunk fel – magyarázkodik.

- Akkor legalább mondjátok meg, hogy mit szeretnétek enni!

- Nem tudom. Hyung? Te mit ennél? – Jonghyunra pillant, én meg nyelek egy óriásit.

- Oh, miattam igazán nem kell fáradnotok – sietve mentegetőzik, megint beleremegek a hangjába.

- Na, jó! – összekaparom magam, és visszamegyek a kanapéhoz. – Ezt most szépen befejezitek mindketten! – Kibumtól elveszem a laptopot, Jonghyun kezéből pedig a füzetet húzom ki. – Felálltok, és szépen átjöttök a konyhába vacsorázni!

Mind a két fiú egyszerre emelkedik fel a kanapéról, és szófogadóan átsétál az étkezőasztalhoz. Kibum valamit morog az orra alatt, de a mázlija, hogy egy szavát sem értem, különben hozzávágnám a konyharuhát, az biztos. Megint ellenkezik.

- Nem kell a színjáték, Bummie.

- De még rengeteg a tanulnivalónk, Noona – morogja.

- Az lehet, de üres gyomorral nem lehet koncentrálni, és egyébként sem árt egy kis szünetet beiktatni. Ennek most jött el az ideje!

- Ebben igaza van a nővérednek, Key! – Jonghyun automatikusan a pártomat fogja, teljesen ugyanazt produkálom a hangjától, mint a legelső megszólalásakor.

- Na, látod, Bummie! Még Jonghyun is helyesli az észrevételemet! – a tekintetünk újra találkozik, én elvörösödöm, Jonghyun ismét csak egy féloldalas mosolyt villant rám, zavaromban elkapom a pillantásomat.

- Denehézvelednoona! – morog még egy sort, majd elvigyorodik. – Viszont – egy másodpercig habozik –, akkor csináld meg nekünk az isteni hamburgeredet!

- Hamburgert?! Tényleg azt szeretnél enni? – pillázok nagyokat.

- Azt! – bólint egy nagyot. – Neked is jó lesz, Hyung?

- Miattam tényleg nem kell fáradni~

- Akkor hamburger! – összecsapom a tenyereimet, Jonghyunba fojtva minden további ellenkezést.

Sikerül engedelmességre parancsolnom a lábaimat, és hátat fordítok a srácoknak. Magabiztosan látok hozzá a vacsorának, a hús pirul a sütőlapon, én pedig lelkesen darabolni kezdem a többi hozzávalót. Természetesen nyomomban imádott Öcsémmel. Már mozdulni sem tudok tőle, mert mindenhol Kibumba botlom. Vigyorogva néz rám, mert tudja, hogy ezzel az egy dologgal pillanatok alatt tud az őrületbe kergetni. Megragadom a felkarjait, finoman rászorítok, igyekszem elfojtani a röhögésemet, de Kibum arcát látva nehéz dolgom van.

- Kim Kibum! – mélyen a szemébe nézek. – Nyugodj le, ülj az asztalhoz, vagy kapsz egyet a fakanállal a formás popsikádra! – fenyegetem nevetve.

- Nyu~, ne bánts, Noona – elvigyorodik. – Képes lennél Hyung előtt megverni? – még huncutabbá válik a mosolya.

- Kibum! – újra megszorítom a karjait, de még mindig nem tűnik el a vigyora. – Rossz vagy, Bummie! – nem bírom tovább tartani a pókerarcot.

- Noona~ – megint ártatlan és szeretetre éhes macska módján pillázik rám.

Lazítok a szorításomon, és végre elengedem Kibum felkarjait. Ennek az egy tekintetnek sehogyan sem tudok ellenállni. Karjai helyett a nyakára kulcsolom az én karjaimat, és szorosan magamhoz ölelem. Gondolkodás nélkül viszonozza az ölelésemet, és átfonja a derekamat, arcát a nyakamba fúrja. Csak pár pillanatig öleljük át egymást, mert ráébredek, hogy bizony nem vagyunk egyedül... ráadásul a vacsora is félő, hogy odakozmál záros határidőn belül. Szorítok egyet rajta, és megpuszilom az arcát.

- És a vacsora, Bummie? – motyogom, miközben én is belebújok a nyakába.

- Ja, igen. El is felejtettem – kibújik a nyakamból, és a karjait is leengedi.

Nyomok még egy apró puszit az arcára, aztán a fakanállal a kezemben visszaállok a sütőlap mellé. Lassan megsül a hús, és a sajt is pirulni látszik, így ismét nekilátok a zöldségaprításnak, amiben félúton akadályozott meg az édes Kisöcsém. Még mindig kissé láb alatt van, de a későbbi szidalmazások elkerülése érdekében a hátam mögé lopakodik, és állával megtámaszkodik a vállamon.

Ez még így elviselhetőbb, mintha folyton beleütköznék. Felveszek egy szelet paradicsomot, és a szájához emelem. Elmosolyodik, majd leharap egy darabot a hozzávalóból, a maradékot én eszem meg. Lassanként formát ölt a vacsora.

- Menj, Bummie, ülj az asztalhoz – súgom a fülébe. – Nem illik egyedül hagyni a vendégünket.

- Persze – elkapja a fejét, ellép tőlem, de még előtte nyom egy puszit a hajamra, és visszamegy az asztalhoz. – Bocsánat, Hyung, ritkán van nálunk vendég! Teljesen megfeledkeztem rólad, Hyung, ne haragudj! Remélem, hogy nem hoztunk kellemetlen helyzetbe.

- Ugyan! Jól szórakoztam! – elneveti magát. – Olyan, mintha nem is testvérek lennétek.

- Pedig azok vagyunk! Tényleg! Csak mi a jótestvérek közül valók vagyunk, mert mi imádjuk egymást Nonnával! – jelenti ki határozottan Kibum.

- Az tökéletesen látszik, hogy nagyon ragaszkodtok egymáshoz – halkan jegyzi meg az észrevételét a vendégünk.

- Kibumon kívül már nincs senkim – reagálok a konyha másik feléből. – Illetve van, csak soha nem érdekeltem őt – kényszeredett mosolyra húzom a számat.

- Ezt hogy’ kell érteni? – kitágul a pupillája.

- Úgy, Hyung, hogy Sung-ah még az Édesapánk első házasságából született, és~

- Kész a vacsora! – egy lendülettel fordulok feléjük, kezeimben a tányérokkal, kényes témához érkeztünk. - Jó étvágyat, srácok! – leteszem eléjük a hamburgereket egy-egy szalvétával kiegészítve. – Ha kértek még, akkor szóljatok nyugodtan! – megpuszilom Kibum éjfekete tincseit.

- Köszi, Noona! – édes mosollyal hálálja meg a fáradozásaimat.

- Köszönjük szépen, Sungyeon! – Jonghyun is egy apró mosollyal köszöni meg a vacsorát.

A térdeim megcsuklanak, ahogy rám mosolyog, és ahogy rám néz. Levegő! Levegőre van szükségem! Gyorsan! A lehető leghamarabb oxigént kell juttatnom a szervezetembe, különben elájulok! Vöröslő arccal viszonzom Jonghyun mosolyát, aztán az erkélyt veszem célba.

        Sietve lépek ki az éjszakába, a hűvös szellő jólesően csiklandozza meg az arcomat. Nagyon mélyen és nagyon hosszan szívom magamba az esti levegőt, muszáj megnyugodnom. Miért van rám ilyen hatással ez a srác...? Mi történik velem...?