8. fejezet - Jó éjszakát!

Sietve lépek ki az éjszakába, a hűvös szellő jólesően csiklandozza meg az arcomat. Nagyon mélyen és nagyon hosszan szívom magamba az esti levegőt, muszáj megnyugodnom. Túl sok dolog történt ma egyszerre.

Az alkarjaimmal megtámaszkodom a korláton, elmerülök az éjszakai város képében. Hiába élek itt kislánykorom óta, még mindig el tud varázsolni ez a látvány. Valamiért mindig megnyugtatnak a fények. Újra és újra hosszan szívom be a hűvös levegőt, épp erre van szükségem. Egy kicsit sok sebet téptem fel, és korántsem biztos, hogy valaha is begyógyul.

Miközben elmerülök a város képében, felidézem a mai napot, kezdve Minhonál tett látogatásommal. Minden egyes emlék éles késként szánt végig a szívemben. A szülőanyám, amikor elhagyott. A szüleim halála. Az első kísérletem... és Jinki. Még mindig fáj, amikor erre a névre gondolok, és amikor a hozzá tartozó arc eszembe jut. Valamit gyorsan csinálnom kell, ez így nem mehet tovább. Nekem most csak és kizárólag Kibumra szabad koncentrálnom! Senki más nem jöhet szóba... senki.

Nagyot sóhajtok. Elveszem a karjaimat a korlátról, és a csuklóimon árulkodó hegekre nézek. Összeforrt ugyan, de még mindig elég láthatóak a vágásnyomok. Lassan végighúzom két ujjamat a jobb csuklómon lévő hegeken, újra felsóhajtok, és megrázom a fejemet. Hülye voltam! Nagyon! Eltakarom a sebhelyeket a tenyeremmel, magam elé nézek egy kis ideig, végül inkább lehunyom a szemhéjaimat.

Egy puha tenyér simul a kézfejemre, ösztönösen elmosolyodom. Ismerem ezt az érintést. Millió közül felismerem. Finoman megszorítja a kezemet, lassan szembe fordít magával, és közelebb húz a testéhez. Automatikusan átkarolom a derekát, fejemet a mellkasába temetem.

- Bummie – sóhajtom a mellkasába bújva.

- Jól vagy, Noona? – alig hallhatóan kérdezi, de az aggodalma tökéletesen kiérződik a szavaiból.

- Igen, Bummie. Most már igen.

- Biztos?

- Biztos – válaszolom magabiztosan. – Jó, hogy itt vagy nekem.

- Noona – nevetve szusszant egyet. - Mindig itt leszek.

- Köszönöm, Kibummie – én is elmosolyodom vállgödrébe.

- Nem akarsz bejönni? Nem szeretném, ha megfáznál.

- Majd bemegyek. Nemsokára. Most nagyon jó itt a hűvös levegőn.

- Rendben, de ha fázol, azonnal gyere be a lakásba! – parancsol rám, és megszorítja a derekamat.

- Értettem.

Apró puszit nyom a tincseimre, még egyszer szorít rajtam egyet, végül lefejti rólam a karjait, és ellép tőlem. Visszasétál a lakásba, mosolyogva nézek utána, majd megint az éjszakai fények rabjává válok. Egyre jobban esik ez az esti időjárás. Olyan, mintha kitisztítaná a fejemet, ami most kifejezetten jól jönne. Ki kell söpörnöm mindent... és mindenkit.

Kényelembe helyezem magam imádott székemben, a lábaimat magam alá húzom, a kezeimet pedig az ölembe csúsztatom. A sötét Égboltra meredek. Csillagok tömkelege fénylik az Égen, lélegzetelállító. Olyan távoli, és közben mégis olyan, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne. Annyira belemerülök a nyugtató látványba, hogy a szemhéjaim lassanként elnehezülnek. Engedek az érzésnek, és becsukom a szememet.

Egy illatra figyelek fel nem sokkal később. Ismeretlen, de egyben ismerős is. Cédrus és citrusgyümölcsök egyvelege. Mámorító. Magával ragadó. Halk léptek követik az illatáradatot. Egyre jobban körbevesz a szédítő aroma, és a lépteket is közelebb hallom magamhoz. Nem akarom kinyitni a szememet. Még nem. Olyan, mintha egy boldog álomba csöppentem volna. Varázslatos.

A léptek elhalkulnak, de az illat erősebbé válik. Oxigénként lélegzem be, az egész belsőm megtelik vele. Mély levegőt veszek, és egy kis ideig bent tartom, hogy arra az időre a lényemmé váljon az aroma, majd hosszan kifújom a levegőmet. A szám halvány, felfelé ívelő görbületet vesz.

Bársonyos ujjbegyek érintik hideggé vált bőrömet, összerezzenek a váratlan érintéstől, de még mindig nem vagyok hajlandó kinyitni a szemeimet. Még egy kicsit álmodni akarok. Csak egy egészen kicsit. Határozottabban érzem a kezemre simulni az ujjbegyeket, egy gondolattal később már a jobb csuklómat fogja gyengéden. Felfelé fordítja. Hirtelen kinyitom a szemeimet...

Egy sötétbarna szempárral találom magam szemben. Kérdő és egyben aggódó. A csuklómra pillant, zavarodottan pislogok párat, és lassan húzni kezdem a kezemet, de nem engedelmeskedik az akaratomnak. Lágyan ráfog a csuklómra, szabadon lévő ujjbegyeivel vizsgálni kezdi a hegeket.

- Mi történt? – szólal meg kisvártatva, ujjaival megáll a vizsgálódásban. - Kérlek – suttogja.

- Hm – sóhajtok egyet, majd a levegőmmel együtt válaszolok. – Csalódtam – motyogom magam elé.

- Ekkorát? – még mindig nagyon halkan kérdez, két ujját a sebeimre simítja.

- Nem szeretnék most erről beszélni – újabb sóhaj szakad fel belőlem. – Ne haragudj, Jonghyun.

- Nem. Inkább nekem kell bocsánatot kérnem tőled – féloldalas mosolyra húzza a száját, mélyen a szemembe néz. – Tapintatlan voltam.

A tekintete újra megbénít, elveszek a mélybarna szempárban. Még mindig gyengéden szorítja a csuklómat, hüvelykujjával lágyan végigsimít a sebhelyeimen. A szívem felszáguld a torkomba, és ott folytatja heves lüktetését, a mellkasom sebesen süllyed és emelkedik, minden porcikámban remegek. Mi történik velem? Miért vált ki belőlem ilyen reakciót?

Bal kezemmel megfogom a szorító kézfejét, majd lehámozom az ujjait a csuklómról. Elfordítom a tekintetemet Jonghyunról, és inkább az éjszakai kilátásban gyönyörködöm újra. Félve pillantok vissza rá, de nem bírom megállni, hogy ne nézzek oda. Nem mozdult a szék mellől, tekintetével az enyémet keresi folytonosan, olykor találkozik is a pillantásunk, de szinte azonnal elkapom róla. Nagyot nyelek, még szaporábbá válik a szívverésem.

Lassan lecsúsztatom a lábaimat a székről, és még lassabban felállok róla, Jonghyun hátrébb araszol, majd ő is felemelkedik, és egészen a korlátig lépdel. A hátával nekitámaszkodik, az én lábaim viszont a talapzatba gyökereztek. Megdermesztett a közelsége, viszont mégis jól esett. Vágytam rá. Az érintésére és a gyengédségére. Soha nem éreztem még eddig ehhez hasonlót.

Megrémülök ettől az ismeretlen és bódító érzéstől, az ajtóhoz indulok. Alig teszek három lépést, amikor Jonghyun megragadja a csuklómat, finoman rászorít, a térdeim ismét megremegnek az érintésétől. Hosszan veszem a levegőt, miközben lehajtom a fejemet, a kövezetet bámulom zavaromban. Lassan húz magához, a vérnyomásom és a szívverésem száma egyaránt a plafont verdesi zavaromban, próbálok ellenkezni, de képtelen vagyok rá. Vágyom a korábbi közelségére. Vágyom a korábbi érintéseire. Vágyom a korábbi gyengédségére. Mindenére.

Mielőtt még ténylegesen utat engedhetnék mindennek, Kibum hangja fűrészeli ketté a buborékot, ami időközben körém telepedett. Jonghyun változatlanul fogja a csuklómat, pedig az ő nevét mantrázza folytonosan az Öcsém. Hangosabb sóhajt hallok meg a hátam mögül, lassan végigsimít a kézfejemen, végül elengedi a csuklómat. Elszakad tőlem.

Újabb sóhaj szökik ki ajkai között, ezúttal csak egy egészen apró, de mégis beleremegek a halk lélegzetvételbe, ahogy elhalad mellettem. Eltűnik az ajtó mögött, én pedig magam maradok az Éjszakában. Alig ismerem ezt a fiút, hiszen most találkoztunk először. A nevén és azon kívül, hogy Kibum csoporttársa, semmit nem tudok róla. Ennek ellenére van benne valami, ami nem hagy szabadulni tőle. Sóvárogva nézek utána, mintha üressé váltam volna legbelül azzal, hogy visszament. Várok még két egész percet, aztán én is bemegyek végre a melegre.

A fiúk a kanapén ücsörögnek a korábbi pózban, Kibum lázasan magyarázza az aktuális példát, Jonghyun a fejét vakargatja, nem úgy tűnik, mint aki nagyon értené a feladatot. Csendben megállok mögöttük, elmosolyodom, és kicsit gyönyörködöm az elém táruló és szemet gyönyörködtető látványban. Újabb csendharang borul rám.

- ~na? Baj van, Sung-ah? – Kibum hangja ránt vissza a valóságba, teljesen megfeledkeztem, hogy megrökönyödtem az ajtóban, és csak őket bámulom.

- N-nem – dadogom. – Nincs semmi baj, Bummie. Én elmegyek lefeküdni, de ti se maradjatok fent sokáig! – Ezzel elindulok a hálóm felé végre.

- Noona?

- Igen, Bummie? – félúton visszafordulok, oldalra biccentem a fejemet. – Mit szeretnél?

- Nem gond, ha ma itt alszik Hyung?

Mellbe vág Kibum kérdése. Köpni-nyelni nem tudok, de még levegőt venni se. Erőteljes pislogásba kezdek, és megpróbálom felidézni az elmúlt kettő másodpercet. Tényleg jól hallottam? JongHyun? Nálunk? Aludni? Komolyan ezt kérdezte?! Gyorsan megrázom a fejemet, hogy észhez térjek, picit megköszörülöm a torkomat.

- T-tessék? M-mit. Mit kérdeztél? – újabb dadogó hangok törnek fel belőlem.

- Hyung. Nem gond, ha ma nálunk tölti az éjszakát? – elvigyorodik.

- Öhm – még mindig nincs gond a hallásommal ezek szerint. – N-nem. Semmi akadálya, a vendégszobában nyugodtan alhat.

- Látod?! – mosolyogva néz Jonghyunra, és folytatja is. – Mondtam, hogy nem lesz baj, Hyung.

- Hálásan köszönöm! – felpattan a kanapéról, és mélyen meghajol.

- Nincs mit! Viszont tényleg ne maradjatok fent sokáig. Mindjárt előkészítem a vendégszobát neked, Jonghyun, Bummie pedig majd kölcsönöz egy pólót, ha gondolod – az arcom vörösen izzik, egy röpke pillanatra elszaladt a fantáziám azzal a pólócserével kapcsolatban.

- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok! – újra mélyen meghajol.

- Maradj már, Hyung! – Kibum egyetlen határozott lendülettel vágja hasba a vendégünket a kezében szorongatott füzettel. – Inkább ülj vissza, és folytassuk!

- Au! Ez fájt, Key! – elneveti magát, aztán visszaül Kibum mellé.

- Na, jó éjszakát, fiúk – vigyorogva vonulok el a hálómba.

Gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, a vigyorom azonnal eltűnik, ahogy a biztonságot nyújtó falak közé húzódom. A lábaim remegnek, a szívverésem szétfeszíti a bordáimat. El sem megyek fürödni, csak magamra kapom a hálóingemet, és sietve bebújok a takaróm alá. Erővel becsukom a szemeimet, és igyekszem mielőbb álomba merülni. Olyannyira aludni akarok, hogy a vendégszobáról is teljesen megfeledkezem. Sebaj! Csak egy takarót kell levenni az ágyról, azt Kibum is képes megcsinálni.

Fogalmam sincs, hogy mióta forgolódhatok az ágyamban az álommanóimat várva, de a takaróm már legalább háromszor körbetekeredett rajtam, ahogyan a lepedőm is a szokottabbnál gyűröttebb alattam. Egyetlen dologra tudok csak gondolni... vagyis nem kimondottan dolog. Egyetlen személy körül forog minden gondolatom.

Nem tudom, hogy miért vált ki belőlem ilyen reakciókat egy vadidegen srác. Aki tulajdonképpen az Öcsém csoporttársa. Tehát egyidősek... ettől az elmélettől rögtön könnybe lábad a szemem, még végig se gondolom, és egy régi fájdalom azonnal újra marcangolni kezdi a szívemet. Gyorsan letörlöm az árulkodó jeleket, mielőtt még útjukra indulnának, mert nem érdemli meg az a bizonyos illető, akiért hullanának. Elég könnyet ejtettem már miatta...

Kikászálódok az ágyból, belebújok a köntösömbe, és az ajtómhoz megyek. Lábujjhegyen lopakodok ki a konyhába, egyik srácot se szeretném felébreszteni a mászkálásommal. A mosogató fölé szerelt kislámpát gyújtom meg, hogy mégse a vak sötétben kotorásszak. Megtöltök egy poharat némi hideg vízzel, és a derekammal a munkalapnak támaszkodom. Belekortyolok a vizembe, de megakad, amikor halk csoszogást hallok meg a hálók felől. Add, hogy Kibummie legyen az! Kérlek!

- Szia – ez nem jött be, álmatlanságom okozója botorkál a félhomályban.

- S-sz-ia – motyogom, alig bírom lenyelni azt a korty vizet, amivel a számban gargalizáltam idáig. – Van valami baj? – pillantok rá.

- Nem – elmosolyodik, és megvakarja a tarkóját. – Csak szokatlan a hely, és nem igazán tudok aludni.

- Értem.

- Te? – közelebb araszol, alig két lépésnyire áll meg tőlem.

- Megszomjaztam – felemelem a poharamat bebiztosítva a kitalációmat.

Azt a két lépést egy szempillantás alatt letudja. Mellém áll, és ő is megtámasztja a pultot. A felkarja finoman érinti az én felkaromat, megremeg a kezem, amiben a poharamat szorongatom, a fogaimnak koccolom az üveget. Ez a közelség lebénít, és teljesen az eszemet veszi. Egy mozdulattal magam mellé teszem a poharat, mielőtt még a földön végezné szilánkosra törve. Kábultan nézek magam elé a félhomályban, az illata lassanként körülleng, gyengéden simogatja mindenemet.

De egy bizonyos helyen határozottabban érzem a gyengéd simogatást. Meleg tenyér simul a kézfejemre. Beleremegek. Hirtelen minden lelassul, és felforrósodik a testem. Érzem, ahogy az arcom fokozatosan veszi fel a vörös egyre mélyülő árnyalatait, a mellkasom ismét lüktetni kezd.

Egy pillanat múltán Jonghyun velem szembe fordul, kicsit közelebb lép hozzám, alig néhány centi a távolság testeink között. A tekintetünk találkozik, de szinte azonnal elkapom róla a pillantásomat. A poharamért nyúl, igyekszem visszafogottan zihálni a közelségétől, másodpercek kérdése csupán, és összeesek előtte. Gyermeki mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, ujjai közé szorítja az üveget, és ajkaihoz emeli. Belekortyol a vízbe, majd lassú mozdulattal visszacsúsztatja mellém a poharat.

Némi bátorságot veszek, ezúttal én keresem Jonghyun pillantását. Sikerrel járok. A barna szempár melegséget és nyugalmat áraszt, a gyermeki mosoly semmivé lett, csak egy halvány görbület látszódik ajkain. Újra és újra magába ránt a mélybarna óceán. Nem tudok szabadulni ettől a Lélektükörtől... és a tulajdonosától is egyre nehézkesebben válok el.

A távolság elfogy közöttünk. Teste melegségét érzem magamon, a szívverésem csillapodik. A légzésem is lassul. Nyugalom költözik belém, ahogy a végtelenbarna tengerbe fulladok. Akár álom, akár valóság, nem akarom, hogy véget érjen.

Lassan felemeli jobb kezét, bársonyos tenyerét az arcomra simítja, felsóhajtok az érintésre. Lágyan megcirógatja a bőrömet hüvelykujjával, a szemhéjaim egy pillanatra elnehezülnek, de nem bírom ki a pillantása nélkül, újra felnyitom őket, hogy megint elvesszek a mélységében. Közelebb hajol hozzám.

- Sungyeon – súgja ajkaimtól néhány milliméternyire. – Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de~

Elhallgat. Nem mond többet. Finoman beharapja alsó ajkát, semmivé lesz az a parányi távolság, ami eddig köztünk volt, ahogy még közelebb húzza az arcomat az övéhez. Elrántom a fejemet, és a járólapot bámulom újfent. Nem lehet. Nem szabad. Nem... vagy igen? Mégis? Tanácstalannak érzem magam.

Két ujja közé fogja az államat, majd lassan felemeli a fejemet, és ugyanúgy magához húz. Épp csak megérinti puha párnáival a számat, egy picit hátrébb húzza az arcát, de nem távolodik el teljesen. A lábaim megremegnek az érintéstől, a pultban keresek némi kapaszkodót. Beharapom alsó ajkamat, halk sóhaj távozik a számon.

Elengedi az államat, és ismét az arcomra csúsztatja a tenyerét, belesimulok az érintésébe. A szemhéjaim ösztönösen lecsukódnak. Puha és forró párnák érintik az enyémeket, majd egy lágy csók követi az édes érintést. Beleszédülök a negédes mámorba. Képtelen vagyok viszonzás nélkül hagyni.

Ujjaival végigsimít az arcomon, majd tincseim közé bújtatja őket, másik kezét a derekamra vezeti, és még közelebb von magához. A mézédes csók lassan folydogál, de mielőtt még végképp elvenné az eszemet a mámor, elszakítom ajkaimat az övétől. Jonghyun elveszi a kezét a derekamról és a hajamból, felkapom a poharamat, és hörpintek egyet az átlátszó folyadékból. Védekezésként magam előtt tartom a poharat, reménykedve, hogy ezzel visszatarthatom a folytatástól. Az arcom újra lángolni kezd, egész testemben reszketek, a szívverésem megint szétfeszíti a bordáimat, a légzésem is szaporábbá válik. Jonghyun fél lépést hátrál, kicsit fellélegezhetek.

Némán állunk egymással szemben, újra a járólapot veszem szemügyre, Jonghyun kérdőn néz rám. A kezem remeg, erősen szorítom a poharamat, most már nem az a veszély fenyegeti, hogy kicsúszik a kezemből, és azért végzi szilánkosan, hanem inkább bármelyik pillanatban ripityomra törhet az ujjaim között. Felrémlik bennem az édes csók emléke, önkívületlenül beharapom az alsó ajkamat. Természetesen nem vagyok elég észrevétlen, Jonghyunnak feltűnik a reakcióm, visszalép hozzám. Szabadon lévő kezemet a mellkasára teszem, és megállítom a cselekedeteiben, óvatosan eltolom magamtól. Nem akarom. Nem akarhatom. Nem szabad. Már így is sokkal több történt, mint aminek szabadott volna. Sokkal!

Gyorsan lehörpintem a maradék vizemet, majd egy lendülettel hátat fordítok Bénítómnak, és a mosogatóba teszem az üveget. Erősen markolom a mosogatótálca szélét, abban próbálok kapaszkodót keresni. Minden porcikám Jonghyun érintéseiért és csókjáért kiált. Lapockáim közé simítja a tenyerét, és hosszan végigsimít a gerincem mentén. Remegéssel válaszol a testem, további gyengédségért és kényeztetésért könyörög. Nagy levegőt veszek, és a lehető leghosszabban fújom ki, lassan megfordulok, de még mindig erősen markolom a pult szélét. A sötétbarna írisz táncba hívja kék pillantásomat, szinte már megrészegít. Pislogok párat, hogy elszakadhassak tőle, egy apró mosoly mögé rejtem minden zavaromat.

- Jó éjszakát, Jonghyun! – motyogom halkan, elsomfordálok mellőle, és a hálóm felé veszem az irányt.

- Neked is. Sung-ah – hallom meg tökéletesen mögöttem bizsergető hangját, a gerincemen végigszánt a dallamossága.

A közlekedőhöz érve egy másodpercre lecövekelek. Még egyszer végigsimít a hátamon, végül visszavonulót fúj, és a vendégszobába megy. Most már biztos, hogy semmit nem fogok aludni a továbbiakban, már amennyi maradt az éjszakából. Nincs sok hátra, de azt bizony erősen végigforgolódom. Elrobogok a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Nem azért, hogy Őt tartsam távol, hanem azért, hogy én maradjak nyugton. Miatta.

Picit rendbe szedem az ágyneműmet, aztán bevackolom magam a takaró alá, és a lehető legszorosabban tekerem magamra a paplant. Megint eszembe jut a méznél is édesebb csók. Egyetlen parányi érintés egy hatalmas lavinát indított el bennem. Észnél kell lennem. Nagyon! Nem szabad belemennem ebbe a játékba. Nem akarok megint megsérülni, azt már nem bírnám elviselni. Az utolsónak is súlyos és majdnem visszafordíthatatlan következménye lett. Félek, hogy ennek még nagyobb lenne. Nem csak "majdnem" visszafordíthatatlan lenne.

A bódító csók érzése átjárja a testemet. A vágy eluralkodni látszik rajtam másodpercek alatt. A legszívesebben rátörném a vendégszoba ajtaját, puha párnáinak esnék, és addig csókolnám szenvedélyesen, amíg össze nem esik, és levegőért nem kapkod a karjaim közt... Egek! Ebbe még belegondolni is őrjítő volt!

Erősen megmarkolom a takarómat, arcomat a párnámba temetem, hogy levezessem feltörekvő vágyaimat, az anyagba harapok. Nagyokat sóhajtozok, és minden erőmmel próbálok lecsillapodni. Minden további gondolatot száműzni akarok az elmémből, amik a vágyaimmal kapcsolatosak.

Nincs értelme. Nem lehet értelme ennek a kapcsolatnak. Tudom. Mit is akarhatna épp tőlem? Tőlem? A csoporttársa nővérétől, aki láthatóan érzelmileg labilis, mivel képes volt pengével összekaristolni a bőrét. Mit akarhatna egy ilyentől? Éppen Ő... aki maga a Tökéletesség minden formában. Mit remélhetek a történtektől egyáltalán? Semmit. Végül sikerül elengednem a fogaimmal az anyagot, de nem bújok ki a párnából.

Ez az egész dolog, ami a konyhában történt csak egy véletlen volt. Megsajnált. Minden bizonnyal csak sajnálatból tette, amit tett. Úgy gondolta, hogy jó buli lesz majd, mert legalább elmondhatom magamról, hogy megcsókolt egy olyan srác, mint Ő. De akkor miért mondta azt a konyhában előtte? Miért? Talán...? Ááá! Nem! Nincs jövője. Csak játékszer lennék.

Az utolsó gondolatomra összeszorul a szívem. Nem tudom, hogy mégis mennyi lehet igaz ebből a megérzésemből, de ahogy magamat ismerem... sajnos meglehetősen jók az előérzeteim. Néha túl jók! Most miért tévednék? Mi lenne a különbség? Hiszen eddig... eddig mindig bejött minden.

Összegyűlnek a szememben a könnyeim az elmélkedéseimtől. Nem akarok még több fájdalmat. Nem bírok többet. Jinki volt az utolsó. Nincs több. Nem akarom még egyszer a fürdőben végezni eszméletlenül, majd két nappal később a kórházban észhez térni az újabb kudarcba fulladt kísérletem után. Nem nekem találták ki a Szerelmet. Alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra.

Kibuggyan az első könnycsepp, majd egy második és egy harmadik követi. Végigfolyik az arcomon, és a párnámon fejezi be az útját. Erőszakosan szorítom le a szemhéjaimat, és lenyelek minden egyes könnycseppet. Mélyen és hosszan veszem a levegőt, hogy megnyugtassam magam. Végül addig morfondírozok a korábbi és még annál régibb eseményeken, míg az agyam leblokkol, és mindent lekapcsol odabent. Ennyi! Nem bírom tovább. Álomba zuhanok. Mély álomba.