9. fejezet - Elkísérhetünk?

Mély álmomból az ébresztőóra rikoltozása rángat ki, és szakítja félbe a meséssé vált álmomat. Átkozott berregő! Egy lendülettel csapom le a sipákoló vacakot, szinte máris utálom, hogy reggel van, és fel kell kelnem. Pedig olyan szépet álmodtam. Olyan varázslatosat.

Régóta nem ébredtem fel mosollyal az arcomon, bár ezt most egy kicsit leplezi az ébresztő iránti utálatom; pedig igencsak mosolygok legbelül. Fújtatok egyet, az éjjeli szekrény felé pillázok. Édes KiBumom vigyorog rám a fényképről, azonnal elszáll az a kevés haragom is, amit a felkelés okozott. KiBum mosolya mindent kiver a fejemből. Édes mosoly.

Picit megdörzsölöm a szemeimet, a maradék álomképet is száműzöm a fejemből. Bár egy sötétbarna tekintet még mindig itt lebeg lelki szemeim előtt; ahogyan egy édes félmosoly is szűnni nem akaróan ragyog rám. Álom-álom... csodás álom. Felülök az ágyban, picit helyre teszem a fejemen a szalmabálához hasonló hajamat, a fésülködéssel nem is próbálkozom, inkább állok egyenesen a zuhany alá. Talán a hajmosás többet segítene a rakoncátlan fürtjeimen, mint egy hajkefe.

Lerugdalom magamról a takarómat, és a kezembe veszem a köntösömet. Ráérek azzal a felöltözéssel. Majd zuhany után. Kissé kómásan csoszogok el az ajtóig, miközben nehézkesen magamra applikálom a köntöst, a kilincsre fogok.

- Zárva...? – pillázok nagyokat a vaspántra.

Ezt most nem teljesen értem. Miért van zárva a hálóm ajtaja? Soha életben nem fordult még el ebben a zárban a kulcs... mégis mi a fene? Nagyokat pislogok magam elé, elfordítom a kulcsot, értetlenül lépek ki a falak közül. Furcsa. Megrázom a fejemet, és elindulok a konyha felé.

Frissen főtt kávé illata terjeng a lakásban, azonnal elér hozzám a kesernyés aromafelhő, és csak úgy hívogat magához. Kivételes alkalmak egyike, hogy Bummie előbb kel fel, mint én. De egyszer én is lehetek a későn kelő.

- Ilyen korán keltél, Bummie? – csoszogok lassanként a közlekedőn.

- Nem egészen. – A földbe gyökerezik a lábam a választól.

A folyosó két falán kapaszkodom meg, ahogy meghallom a bársonyos hangot. Végigbizsergeti a gerincemet, épp olyan dallamos, mint előző este volt. Lehetetlen! Nem lehet... én az egészet csak álmodtam. Ez biztos. Csak álom volt... vagy mégsem? Egyik pillanata se volt illúzió?

Engedelmeskednek a lábaim, erőt veszek magamon, és végre sikerül elengednem a falakat mellettem. Tovább indulok a konyha felé, tyúklépéseknél is kisebb mértékűek a lépteim, de most már nem állhatok meg. Hiszen meghallotta a hangomat... elvégre válaszolt. Tudja, hogy itt vagyok.

Az alig fél perces távot majdnem öt perc alatt teszem meg, de végül elfogynak a falak mellőlem, és kiérek a konyhába. A bizsergető hang tulajdonosának háta köszönt, sürög-forog a két munkapult és a hűtő között, mintha reggelit készítene. Egy pillanatra oldalra fordul, aztán perdül is vissza. Nem néz rám, nem vesz észre, csak teszi a dolgát. Legalábbis nem úgy tűnt, mint akinek feltűntem volna.

Én meg fákat meghazudtolóan állok a konyha és a keresztközlekedő találkozásán, alig felfogva azt, amit látok. Nagyokat pislogok továbbra is, talán tényleg valóság minden másodperc, és nem csak délibábot látok.

Tulajdonképpen soha nem figyeltem meg tüzetesebben KiBum ruhatárát, erre a darabra konkrétan nem is emlékszem. Fogalmam se volt eddig a pillanatig, hogy az Öcsémnek egyáltalán van ujjatlan pólója... mert ezek szerint van. Hiszen most épp abban feszít a vendégünk.

Oké! Akkor most megint meg kellene tanulnom lélegezni. Lehorgonyoztam az út közepén, és semmit nem tudok tenni, hogy mozduljak. Fogva tart mindenével. A vállai. A háta. A karjai. Minden fedetlen testrésze, ami kivillan az atléta alól, csak a nadrág az egyetlen, ami tökéletesen takarja azokat a részeket, amiket kell. De a felsőruházat igencsak sok szépet enged láttatni. Oké, SungYeon, most gyorsan veszel egy nagy levegőt, és visszatérsz a valóságba! Aham... ha az olyan könnyen menne. Ha az olyan egyszerű lenne. Elszakadni ettől a látványtól. Azt hiszem, hogy most már pontosan tudom, mit érzett Minnie a kávézóban, amikor meglátta T-t.

- Jó reggelt, Noona! – Egy kézfejet érzek meg a jobb vállamon, hirtelen összerezzenek.

- Bum-mie – motyogom még kicsit rémülten - Neked is.

- Jól aludtál? – Magához ölel, és egy puszival jutalmaz elválásunkkor. – Jó reggelt, Hyung! – integet a konyhában serénykedő vendégünk felé, én továbbra is félig megdermedve állok ugyanabban a pozícióban.

- Jó reggelt nektek is! – Felénk fordul, mosolyog egyet, majd vissza is fordul, és folytatja tovább a tevékenységeit.

- Mi jót készítesz, Hyung? – KiBum közelebb araszol, hogy szemügyre vegye a felsorakozó finomságokat.

- Igazából nem tudtam, hogy mit szerettek vagy mit szoktatok enni, így mindenfélét. Amit a hűtőben találtam – felnevet.

Még mindig nem tudok megmozdulni, pedig itt lenne már az ideje. Nagyon itt lenne. Most megint nem akarnak szót fogadni a végtagjaim. Egészen idáig teljes mértékig meg voltam győződve, hogy csak álmodtam mindent a tegnapi napból. De az is lehet, hogy csak a konyhában történteket képzeltem, és a többi mégis valóságos. Azok megtörténtek. Elvégre JongHyun itt áll a konyhában, és reggelit készít nekünk. Vagy az a csók sem álom volt? Megtörtént?

- ~na? Sung-ah? – hallom meg KiBum hangját. – Merre jársz, Noona?

- Öhm – megrázom a fejemet, hogy észhez térjek végre. – Csak elgondolkodtam.

- Tudhatom, hogy miről ábrándozik az én édes nővérkém? – Huncut mosollyal az arcán pillázik rám.

- N-nem. Nem ábrándoztam, Bummie – magyarázok zavarodottan – Csak elmélkedtem.

- Akkor földbe gyökerezett a lábad a gondolataid közben?

- Hm? Mi?

- Miért vagy olyan, mint egy fatuskó? Miért nem mozdulsz meg, Noona? – Végigmutat rajtam. – Nem szoktál gondolkodás közben szoborként álldogálni...

Egyetlen szót sem reagálok KiBum megjegyzésére, visszasietek a hálómba. Mi a...? Mi van itt? Mi történik körülöttem? Sietve magamra kapok egy pólót, és az előző napi farmeromat, a hajamnak esek a fésűvel, és megpróbálok valamit kihozni a kóccsomókból. Sziszegve fésülöm ki a tincseimet, végül egy hajgumival parancsolom rendre őket. Visszamegyek a konyhába. Ha még mindig itt van a tegnapi látogatónk, akkor semmi nem volt álom... minden egyes pillanat valóságos volt. Még a csók is... A csók. Nagyot sóhajtok, ahogy felrémlik az a gyengéd érintés.

Kiérve a folyosóról, az étkezőasztalra nézek. Finomabbnál finomabb ételektől roskadozik a falap, elmosolyodom. KiBum megint azt a divatmagazint lapozgatja, nem olvasta még el elégszer úgy látszik, vagy csak korrekciókat akar végrehajtani benne az asztalon heverésző filctollaival. Képes rá! Tudom.

JongHyun az Öcsémmel ellentétben még mindig a konyhában serénykedik, és feltakarít maga után. A kávésbödönhöz sétálok. Megragadom a kancsót, remegve húzom közelebb magamhoz.

- Nem kellett volna ennyit fáradnod – szólalok meg, miután a bögrémet is magam elé pakolom, persze alig hallhatóak a szavaim.

- Semmiség – elmosolyodik. – Szívesen tettem.

- Azért én mégis szeretném megköszönni! – Önkéntelenül viszonzom a mosolyát.

A tekintetünk találkozik. A mosolya magával ragad. A sötétbarna szempár megbénít. Totálisan megfeledkezem jövetelem eredeti okáról, vagyis a kávékészítésről. Újra eszembe jut az éjjeli édes csók. Azonnal belepirulok a gondolatomba, de JongHyun természetesen ezt is észreveszi rajtam. Ez a pasi egy radar! Gyorsan elfordulok tőle, és a bögrém után kezdek kutatni... naná, hogy majdnem leverem, mert elfelejtettem, hogy azt bizony már magam elé raktam.

JongHyun hibátlan reakciója menti meg a bögrémet... mielőtt még lepottyanna, elkapja, és visszacsúsztatja elém a porcelánt. Remegő kézzel fogok rá a bögrére, rakétagyorsasággal készítem el a napi koffeinadagomat. Érzem magamon a mélybarna íriszek melegségét. Egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Teljesen zavarba ejt a figyelmével. Érzem, ahogy vörösödik az arcom, hamarosan egy főtt garnéla színében fogok pompázni a konyhakövön.

Nagyon mélyen és nagyon hosszan felsóhajtok, hogy csillapítani tudjam az érzéseimet. Nyugalom, SungYeon. Mondom, nyugalom!!! Megint JongHyunra pillantok. A vadász és a kiszemelt vadja szokott hozzánk hasonlóan ilyen farkasszemet nézni. Magamra erőltetek egy apró mosolyt, biccentek még egy kisebbet, és elszakítom a tekintetemet az övétől. Az erkélyre indulok.

- Reggelizzetek, Bummie – megpuszilom a haját, ahogy elhaladok mellette, és sietek is tovább. – Ha már ilyen sokat fáradt a vendégünk. Ne menjen kárba az étel! – pillantok vissza az ajtóból, KiBum felnéz az újság lapjaiból.

- Te nem eszel, Noona?

- Előbb a kávé, Bummie – felemelem a kezemet, amiben a bögrét szorongatom. – Előbb a kávé.

- De ugye a koporsószeget mellőzöd ezúttal? – morogja, ismét az újságba bújik.

- Igen! – reagálok, és kilépek végre a frissnek mondható levegőre.

Az imádott székemhez araszolok. Kényelmesen elhelyezkedek benne, magam alá húzom a lábaimat, és óvatosan kortyolgatom a kávémat. A város képébe merülök... és az előző este történtekbe. A találkozásunk. A hangja. Az érintése. Az illata. A melegsége. A gyengédsége. A csókja... az a mézédes csók.

Mire a negédes érintés emlékéhez érek, a kávém is elfogy. A kiürült bögrémet szorongatom, és meredten figyelem az ébredező várost. Még néhány percig bámulom a kialvó fényeket, az elhaladó autókat és a rohanó embereket, aztán visszamegyek a lakásba.

Amíg a kávémat szürcsölgettem, addig a fiúk megreggeliztek, így most rajtam a sor. Lenne a sor, egész pontosan. De mivel a gyomrom egy pingponglabdához hasonlít, így esélytelen lenne bármit is magamba tuszkolni. Pusztán a fekete löttyel jól laktam.

A két fiú a nappaliba kucorodott újfent, KiBum magyarázza az újabb matekpéldát – vagy valami olyasmit, mert nekem meglehetősen magasröptű a beszélgetésük – JongHyun pedig feszült figyelemmel hallgatja az Öcsémet. Az asztalra nézek. Mivel számítottak rá, hogy én is eszem még a mai nap folyamán, így mindent ott hagytak. Ha már nem eszek a finomságokból, akkor legalább hasznossá teszem magam, és eltakarítom a maradványokat az asztalról.

A maradékokat egy műanyag edénybe halmozom, jó lesz még vacsora gyanánt, a koszos edények a mosogatóban végzik. Csupán néhány percet vesz igénybe a pakolás, a mosogatással együttvéve. A fiúk még mindig az elméjüket tágítják, illetve Bummie próbálja JongHyun fejébe verni az anyagot, de nehéz dolga van. Mindkettejüknek. De talán JongHyunnak nehezebb... vagy az Öcsémnek? Mosolyogva törlöm le a mosogató környékét és a pultot, majd a ronggyal a kezemben nekitámaszkodok a szélének. Ismételten elmerülök a két tanulóban. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róluk a szememet. Bár inkább a világosbarna tincseknek a tulajdonosa ragadja meg folyton a figyelmemet.

Magamban halkan sóhajtozva és mosolyogva nézem a srácokat, de JongHyunra többször tévedek, mint az Öcsémre. Azt hiszem, ez érthető, hiszen KiBum minden vonását tökéletesen ismerem. Az utolsó bőrredőjéig. Viszont JongHyunt annál kevésbé, de ahogy az arcát fürkészem, feltűnik valami. Nem is egy dolog, viszont számomra annál édesebbek. Valamiért...

A két parányi anyajegy a tarkójának jobb oldalán. Mintha csak oda lenne rajzolva, illetve a jobb szemgödrének szélén, közel a szemöldökéhez, egy kis heg is szemet szúr. Alig észrevehető mindkettő, de nekem mégis ráakad a tekintetem, és el is varázsol. Furcsa késztetést érzek legbelül... szeretném... Hirtelen elkalandozok, és csak akkor térek észhez, amikor egy mélybarna pillantás egyre többször akad össze az én merengő szemeimmel. JongHyun alkalmanként rám néz, és elmosolyodik. De miért?!? Jesszus! Tényleg egy radar! Én meg egy barom vagyok, hogy csak bámulok rá, mint borjú az újkapura! Ledobom a rongyot a pultra, megtörlöm a kezeimet, és sebbel-lobbal a hálómba rohanok. Megint fordul a kulcs a zárban... a hátammal az ajtónak támaszkodom.

Fújtatok néhányat, végül ellököm magam a falaptól, és beljebb sétálok. Lehuppanok az ágyra, az órámra nézek. Lassan össze kell kaparnom magam, mert ideje munkába indulnom. De legalább nem egyedül leszek beosztva, imádott Minnie-m is bent lesz. Azt is nagyon remélem, hogy ma is meglátogatja őt a titokzatos lovagja, és persze az üzenet sem fog elmaradni a mai alkalommal sem. Remélem. Minnie érdekében is...

Felkelek az ágyról, és átülök a tükrös kisasztalomhoz. A legszívesebben egy függönnyel takarnám le az egészet, de akkor bajos lenne a fésülködés és a sminkelés is. Gyors mozdulatokkal felkenek némi maszkot az arcomra, mégsem indulhatok ilyen fejjel a munkába és az emberek közé. Miután megvagyok, körbenézek még egyszer a szobában, felkapom a mobilomat, vetek rá egy gyors pillantást, aztán az asztalkáról felmarkolom a táskámat, és behajítom a kütyüt. Fordítok a kulcson, és a nappalit célzom be.

Még mindig lelkes tanulás folyik a kanapé környékén, ugyanabban a pózban, mint tegnap este és most reggel. Megint lecövekelek a nappaliba érve.

- Ha ezt ide behelyettesíted, Hyung, akkor már tudod az egyik ismeretlent.

- Értem – JongHyun kissé értetlenül pislog az Öcsémre, megvakarja a tarkóját.

- Tényleg érted is, Hyung, vagy csak úgy csinálsz?

- Hát... nagyjából – elmosolyodik.

- Hyung! Egész éjjel ezt magyaráztam neked~ - rám néz. – Dolgozni mész, Noona?

- Igen, Bummie.

- Elkísérhetünk? – kérdezi széles mosollyal az arcán.

- Akkor mi lesz a tanulással? – Cípőre teszem a kezeimet, de mosolyra áll a szám.

- Néha szünetet kell tartani. Te mondtad tegnap este, Sung-ah! – csibész mosoly ül ki rajzolt ajkaira.

- De még bele sem merültetek igazán – szélesedik a mosolyom.

- Na~. Noona~. - Már megint a hízelgő tekintetét veszi elő, amivel tudja, hogy levesz a lábamról. – Szeretnélek elkísérni, Noona. Légy szi’~~~.

- Hm – szusszantok egyet, úgyis felesleges ellenkeznem, mert pontosan tudja, hogy elérte, amit akart. – Legyen, Bummie! Gyertek!

Leengedem a karjaimat, és az előszobába indulok. Egyszerre pattannak fel a kanapéról, nem kell kétszer mondani nekik, hogy kísérjenek el. Elrendezik a dolgaikat a dohányzóasztalon és a heverőn.

Egy másodpercre sem tudok elszakadni JongHyuntól. Lopva figyelem minden mozdulatát, újra felidéződik bennem a mámorító csókja, halkan felsóhajtok. Észrevétlenül megrázom a fejemet, megpróbálkozva száműzni a gondolataimat, ami valamennyire sikerül is. Nagyjából. KiBum. KiBum! Nekem most csak és kizárólag Bummie-ra kell összpontosítanom. Megfogadtam, hogy nincs több hímnemű. Nem kezdek több pasival, az utolsóval megjártam... eléggé. Nem vagyok alkalmas arra a párkapcsolatra, na! Erre már az éjszaka is rájöttem.

Váratlanul elhomályosodnak előttem a dolgok, de mielőtt még hullani kezdenének a könnyeim, gyorsan letörlöm a szemem sarkát. Az a kicsi sminkem se kenődjön már el, ha felpakoltam magamra. A fiúk után sietek az előtérbe.

Útra készen állnak, bár KiBum még a cipőjével küzd, viszont JongHyun talpig díszben ácsorog. Akaratlanul vezetem végig rajta a tekintetemet. Valahogy tegnap este erről meg is feledkeztem. Ez a sötétkék, hosszú ujjú pulcsi kimaradt, de a farmerja az megvan. Azt reggel észrevettem... Khm... de még mennyire. Viszont ez a lábbeli... még mindig nagyon jól néz ki. Megint leragadok rajta.

- Én is nagyon szeretem. Kényelmes... – vigyorogva néz rám a Radarom.

- Ühüm... – motyogom, miközben elkapom a pillantásomat a földről, és KiBumra nézek – kész vagy, Bummie? Mehetünk? – sietve beleugrok a sportcipőmbe.

- Nem azért, hogy kötekedjek, Noona, de te vagy az, aki mostanában elég sűrűn leakad, és csak a harmadik szólításra tér vissza. Sokáig tart az újratöltés már ebben a korban, édes Noonám? – gúnyosan vigyorog.

- Fejezd be! – mordulok rá, megragadom a bejárati ajtó kilincsét, és egy határozott lendülettel kinyitom, majdnem orrba vágva ezzel szegény JongHyunt – Bocsánat... – mormolom az orrom alatt vörösen izzó fejjel, inkább kilépek a lakásból.

- Megúsztam... – felel apró mosollyal.

- Noona? – Becélzom a kaput, és reakció nélkül indulok el felé.

Ragyogó napsütés fogad odakint, a szél is langyosnak hat ebben a szikrázó napfényben. Felsorakozunk egymás mellé, aztán egy gyors eszmecserét követve – amit ezúttal én nyerek – gyalog indulunk útnak.

Minek buszozni, ha egyszer ilyen pompás idő van egy kellemes reggeli sétához? Na, ugye! Legelöl battyogok, nagyokat szippantok a friss levegőből, a fiúk két lépésnyire mögöttem ballagnak, egymás mellett. Bummie hangját jobban hallom, de nem tudom kivenni most sem, hogy miről beszélgetnek. Remélem, hogy csak a suliról számol be továbbra is az Öcsém.

Néha a hátam mögé nézek, jobb szeretem tudni, hogy jönnek utánam a fiúk, a hangok csalókák lehetnek. De inkább meredten néznék magam elé, akkor nem veszíteném el az egyensúlyomat, és bicsaklana meg picit a bokám. Ahogyan az oszlopot is időben észrevenném, de szerencsére az utolsó utáni pillanatban kapcsolok, és oldalra lépek egyet. Sikerül nem telibe fejelnem, bár nem sok híja van.

Kuncognak. Nagyszerű! Ha eddig nem csináltam teljesen hülyét magamból JongHyun előtt, akkor most már ez is megvan. Még egy pipa a mai napra. Van még valami? Valami, amire számítanom kellene? Jó lenne legalább felkészülni rá, hiszen még olyan messze van az este...

Közel egy óra kellemes andalgás után elérünk a kávézóhoz, megállok a bejárat előtt, a fiúk is beérnek.

- Igen, de azt nem mondtad, hogy kék és~

- Megérkeztünk – csupán egyetlen szó üti meg a fülemet, de elkergetek minden sejtést, és folytatom – Elkísértetek, most már mehettek is vissza, Bummie.

- Noona. Én úgy értettem, hogy eljövünk IDE kávézni.

- Miért épp ide?!?! – idegesen teszem fel a kérdésemet – Máshol nincs kávézó, vagy mi? Annyi helyre mehettek még! – rémülten járatom a tekintetemet KiBum sötétbarna íriszeiben.

- Azért, Noona, mert ez a környék legjobb lattéja, és legelőször is itt találkoztam Hyunggal. Törzshely lett...

Hee?!?! Hogymivan?! Erre most mégis mi a fenét reagáljak? MIT? Képtelen vagyok feldolgozni az utolsó információt. Egyszerűen nem megy be a fejembe! Mármint nem azt, hogy ez a környék legjobb lattéja, mert ez így van... minden vendégünktől ezt a visszajelzést kapjuk, és igyekszünk is rászolgálni. Hanem azt nem bírom megérteni, hogy itt találkoztak először JongHyunnal. Mégis mikor? Egyáltalán erről én miért is nem tudok? Mióta ismerik ezek egymást? Mi ez az egész?!?!

Na, várjunk csak! Egy pillanat! Csak egy másodpercet kérek... KiBum valóban mondta, hogy találkozik egy hallgatótársával az egyetem előtt. JongHyun lett volna az a hallgatótárs ezek szerint? De arról bezzeg nem tett említést az édes Kisöcsém, hogy bizony itt fognak találkozni. Ez lesz az a kávézó!

Ha tényleg ez volt az a kávézó, akkor Minnie-nek találkoznia kellett volna velük. JongHyunnal is. Most már tényleg semmit sem értek. Mi folyik itt? Nagyokat pislogok KiBumra, aki hasonló pillantásokat vet rám.

- Khm... mikor is találkoztatok itt pontosan, Bummie? – sikerül kipréselnem végre magamból az első hangokat, amik kérdéssé alakulnak.

- Aznap, amikor Hyung beiratkozott az egyetemre. - Csak pillázni tudok, semmi mást. - Te még kórházban voltál, Noona. Azt hiszem, hogy Byul lett beosztva helyetted, mert Minnie nem ért rá aznap.

- Értem – megnyugszom valamennyire.

- UNNIE! - az egyik legédesebb hang érkezik felém a távolból.

- Minnie... – súgom magam elé mosolyogva, a hang irányába fordulok.