10. fejezet - Köze van az idegességednek hozzá?

- UNNIE! – az egyik legédesebb hang érkezik felém a távolból.

- Minnie... – súgom magam elé mosolyogva, lassan a hang irányába fordulok.

Gondolkodás nélkül indulok el imádott kolléganőm felé, de MinYoung is megszaporázza a lépteit. Azonnal átfonom a karjaimmal vékony derekát, ahogy elém ér, szorosan magamhoz ölelem. Ő sem tétovázik túl sokáig, a nyakamra vezeti a karjait, és viszonozza az erősségét. Erre az ölelésre mindennél jobban vágyok.  MinYoung ölelése az, amire igazán szükségem van. Egy menedék. Oltalomra és mentsvárra lelek a karjaiban, és ezt senki sem tudja megadni nekem. A húgom tudja csak igazán, hogy mire van szükségem. Mindig...

Egyre erősebben szorítom a derekát, de MinYoung is határozottabban kapaszkodik belém. Nagyokat sóhajtozok, arcommal belebújok a nyakába, hosszan belélegzem a gyümölcsös illatot. Édes. Annyira édeskés az illata. Mintha csak egy gyümölcsös kertben lennék, vagy még annál is szebb helyen.

Egyik kezével lazít a szorításán, és hosszan végigsimít a hátamon. A korábbiaknál is nagyobbat szusszantok, elmosolyodom. Én is hosszú simogatásokkal jutalmazom gerince ívét, miközben közelebb préselem magamhoz. Végül hatalmas puszikkal borítom be arcának mindkét oldalát, amire csak halk kuncogás a reakciója. Tegnap este váltunk el, és mindösszesen egyetlen éjszakáig nem láttuk egymást, de most úgy érzem, mintha legalább egy teljes év telt volna el... vagy évtizedek. Imádom őt. Mindenestül. A kezdetektől fogva. Nem tudok szabadulni az ölelésétől, pedig igencsak nyöszörög már a karjaimban. Végre erőt veszek magamon, és lazítok a szorításomon, még néhányszor megpuszilom az arcát, végül sikerül lefejtenem róla a karjaimat.

Széles mosolyra húzza a száját, a szemembe néz. Ragyogó, barna lélektükrökkel találom magam szemben. A csillagok fénylenek így a sötét égbolton. Azt hiszem, hogy pontosan tudom az okát ennek a ragyogásnak. Vagyis nem állhatok távol az igazságtól. De a csillogás mellett még némi idegesség is megfigyelhető ebben a barna pillantásban.

- Szia, Unnie! – köszönt ismét dallamos hangján, zene füleimnek.

- Szia, Minnie-m! – még szélesebb mosolyra húzom a számat, mindent elfelejtet velem MinYoung mosolya.

Egy ideig még szemez velem, aztán átnéz a vállam felett, egészen KiBumig vezeti a tekintetét. Upsz... azt hiszem, hogy most jön az, ami még nem volt.

- Unnie?

- Hm?

- Ki az a srác ott KiBummal? – egyszer a fiúkra néz, egyszer pedig rám.

- Öhm – nyelek egy nagyot – Ő... J-jong. JongHyun – dadogva törnek fel belőlem a hangok, az arcom rögvest felölti a megfelelő színt, amit ilyenkor szokott.

- Mi a baj, Unnie? – pillázik rám mosolyogva, majd JongHyunra, aztán megint rám.

- Semmi... – motyogom.

- Unnie?!

- Hm. Majd. Majd később megbeszéljük...

- Ajánlom is! Menjünk! Köszönni akarok Key-nek.

Fújtatok még egyet, perdülök egyet, és átkarolom Minnie derekát. Bármennyire is szeretném, nem fogom megúszni a beszámolómat. Minnie mindent ki tud szedni belőlem, bár eleve nem is tudom rejtegetni előtte a titkaimat. Én vagyok a nyitott könyv, ő pedig csukott szemmel is olvas bennem.

- Minnie!!! – KiBum ellép JongHyun mellől, és a nyakába veti magát.

- Szia, Key! – magához öleli, és két puszit is nyom az arcára.

- Minnie, drága – hátrébb húzódik, elsöpör a homlokáról egy kósza tincset – szeretném bemutatni neked újdonsült hallgatótársamat – JongHyunra mutat – Ő itt Kim JongHyun.

- Örülök a találkozásnak, Kim JongHyun! – mélyen meghajol.

- Szintén! Lee MinYoung – viszonozza a köszöntést.

- Nagyon rendes srác – böki oldalba a csoporttársát – csak egy kicsit nehéz a feje. Vagy csak lusta – vigyorogva néz JongHyunra az Öcsém.

- Vagy inkább nem te vagy a legjobb tanár! – nevetve reagál KiBum piszkálódására.

- Az kizárt dolog! A legjobb vagyok! – összekulcsolja a karjait a mellkasa előtt, és kihúzza magát.

- Aham. Akkor bizonyára az lehet a baj, hogy én nem szeretem az algebrát és a káoszelméletet. Ahogyan a valószínűség-számításért sem rajongok.

- Minden bizonnyal, Hyung!

- Na, jó! Ne ácsorogjunk, nyitnunk kell, Minnie! – megragadom MinYoung felkarját, de a hangom feltűnően remegős.

- Igen. Lassan nyitni kell... – rám néz, mosolyog, de látja a zavaromat.

Újra átkaroljuk egymás derekát, majd feltipegünk a lépcsőn. MinYoung előkotorja a kávézó kisebb méretű kulcscsomóját, és mazsolázni kezd rajta. Valahogy nem sikerül megtalálnia a megfelelő kulcsokat, pedig általában ő szokta nyitni a lattét. A harmadik próbálkozásra ki is nyílik az első zár, majd a legalsó is fordul, végül a legfelső tolózár is engedelmeskedik MinYoung akaratának. A két fiú egyelőre a teraszon lévő sarki asztalhoz telepszik le. Egyelőre.

Még van egy kis idő a nyitásig. Nem sok. Túl kevés. Beljebb tipegünk a halvány narancsszínű falak között, én egyenesen az öltözőbe sietek, MinYoung a pulthoz igyekszik, de egy pillanat alatt mögöttem terem. Folyamatosan az arcomat nézi. Izgatott. Szinte már kikívánkoznak belőle a faggató szavak. Egyre türelmetlenebbé válik, ahogy sétálunk a hátsó folyosón az öltözőig. Borzasztóan ideges vagyok, nem tudom, hogyan kezdjek bele a mesemondásba. Nem lehetne inkább, hogy belemászik a fejembe, és kiolvas onnan mindent? Nem lehetne? Képtelen vagyok megszólalni.

Az öltözőszekrényem előtt is némán állok. Lassan megszabadulok a farmeromtól és a pólómtól, majd leakasztom a vállfáról az egyenruhámat. Ezt az egyet nem tudtam megszeretni ebben a munkában. Az egyenruha. Bár nem is az uniformis a baj, mert oké, hogy vannak bizonyos dresszkódok, de ez... Sose voltam kibékülve a szoknyákkal, mindig is hadilábon álltunk egymással, most még kényelmetlenebbül érzem magam ebben a göncben, mint eddig bármikor.

Elsimítom a ráncokat a fekete anyagon, majd a fekete blúzt is megigazítom magamon. Leveszem a fehér kötényt a fogasról, magamra varázsolom, megkötöm a derekát, és a nyakamba akasztom a pántját is. Ha nem lenne elég a szoknya a kényelmetlen viseletemhez, még a loboncomat is le kell engednem. Kizárólag egy pánt lehet a fejemen, ami felfogja a szemembe lógó kóbor tincseimet. Szokatlanul sokáig rendezgetem magamon a dolgokat, várva, hogy megálljon az idő, soha ne kelljen kilépnem ebből a helyiségből, és átmennem egy másikba.

A magas sarkúm is felkerül a sportcipő helyett. Sóhajtok még egyet, becsukom az öltözőszekrényem ajtaját, egyetlen szó nélkül megyek ki, és hagyom magára MinYoungot az ezernyi kérdésével.

A bejárati ajtóhoz sietek, fordítok a táblán egyet, majd az ablakok elől is elhúzom a függönyöket. Az egyik épp arra az asztalra néz, ahol az Öcsémék foglalták el ideiglenesen a helyeiket. Automatikusan JongHyunra nézek, mosolyogva beszélget KiBummal, olykor nagyokat nevet. Akaratlanul mosolyodom el a teli szájas vigyorát látva. Felszabadult. Leragadok, a függönyben kapaszkodom meg. Tényleg egyre sűrűbben táborozom le JongHyunon, de valamiért vonzza a tekintetemet. Mágnesként húz magához... és ahogy eddig mindig, úgy most is észreveszi, hogy őt bámulom. De ezúttal nem mosolyt kapok. A-a! Egy kacsintást. Egek! Hátat fordítok az ablaknak, és az asztalokat támadom be.

Idegesen rendezgetek mindent. A terítők sem akarnak szót fogadni, és még egy váza is majdnem a földön végzi. Mindent majdnem kiejtek a kezemből. A francba! Morgok az orrom alatt, mérgemben még MinYoungra sem vagyok hajlandó nézni, hiába áll meg mellettem néhányszor. Mindig keresek valamit, amit épp meg kell igazítani, vagy helyre kell tenni. Vagy csak szimplán nem tetszik... de inkább az idegességemet próbálom levezetni, és elterelni a gondolataimat JongHyunról. Sürgősen! Minél gyorsabban.

De nem marad sok pakolnivalóm. MinYoung megragadja a csuklómat, finoman megszorítja. Felemelem a fejemet, és imádott kolléganőmre nézek. Aggódó szempárba ütközöm.

- Unnie? – elengedi a csuklómat, és a vállaimra teszi mindkét kézfejét – Minden rendben?

- P-per...sze – motyogom – csak ideges vagyok.

- Azt látom. Köze van az idegességednek JongHyunhoz? – mélyen a szemembe néz, a pupillám összeszűkül a kérdésétől.

- ...

- Unnie?!?! – számon kérően cseng a hangja – Válaszolj, kérlek! Köze van hozzá? – az ajtó felé biccent.

- Lényegre tapintottál... – motyogom lesütött szemekkel.

- Csak nem, Unnie? – mosolygást fedezek fel a hangjában, felkapom a fejemet.

- Mi?

- Ige~n? Történt valami köztetek? – szélesedik a mosolya.

- Hagyjuk! – legyintek, és ellépek MinYoungtól – Hagyjuk ezt most, Minnie.

- Egyelőre. Egyelőre békén hagylak.

Hosszan végigsimít a hátamon, belőlem egy nagyobb sóhaj szakad fel az érintése pillanatában. Nincs több időhúzás, nyitnunk kell. A tábla elfordítva, a zárak feloldva. MinYoung a bejárati ajtóhoz tipeg, kinyitja a térelválasztót, és ki is támasztja.

Elsőként természetesen az én édes Kisöcsém és a hallgatótársa lép be a lattéba. Épp ez hiányzott nekem! Az, hogy JongHyun ebben a szerelésben lásson meg. A pult mögé osonok, hogy a legtöbbet tudjam takarni magamból, bár az arcomat maximum csak egy papírzacskóval tudnám eldugni. Bárcsak lenne nálam egy olyan! Vágnék rá két lyukat, hogy lássak valamit, meg egy nyílást, hogy levegőm is legyen. De jó is lenne.

KiBum a bal szélső sarok felé sétál, nyomában JongHyunnal. Mondd, hogy nem oda fognak leülni... ugye nem? Naná! Az egyetlen olyan asztalt szemeli ki az Öcsém, ahonnan az egész kávézó területét be lehet látni. A pultot is. Remek! Egyszerűen csodás! Eddig is feszélyezve éreztem magam, de ezek után...

Mosolyogva integet felém az Öcsém, minden bizonnyal a rendelés miatt. Most komolyan ezt csinálja velem? Kétségbeesetten pislogok MinYoungra, persze ő csak vigyorog rám. Ne félj, Minnie, visszakapod még ezt! Nem fogsz így vigyorogni, csak toppanjon be az a Tökéletes Idegen...

Még lejjebb cibálom a szoknyámat, hogy legalább ne a combom közepéig érjen, de teljesen felesleges, a hajamat is elsöpröm, és megpróbálom valamennyire copfba fogni... hiábavaló. Felkapom a tálcámat, veszek egy nagy levegőt, és a hívó asztalhoz tipegek. Kopp-kopp-kopp-kopp-kopp... túl hamar ideérek. Először KiBumra nézek, aztán JongHyunra. Felméri a terepet. Lassan végigvezeti rajtam a mélybarna tekintetét, elégedett félmosolyra húzza harapdálnivaló ajkát. Pompás!

- Mit hozhatok a kedves vendégeknek? – magamra erőltetem a bárgyúbb mosolyomat.

- Én szeretnék kérni egy forró csokit, Noona! – szólal meg elsőként KiBum – Te mit innál, Hyung? Minden nagyon finom, tudod! Főleg, ha ez a két lány van bent – esküszöm, hogy megfojtom az Öcsémet egyszer, de nagyon.

- Egy koffeinmentes kávét szeretnék kérni – mélyen a szemembe néz, lefagyok – kisasszony – a dallamosság végigbizsergeti a gerincem vonalát, a tálcámra markolok.

- Máris hozom! – meghajolok a vendégek előtt, és visszarobogok a pulthoz.

Az utolsó szava karácsonyi csengettyűként csilingel a fülemben. Csak egy hétköznapi szó, mégis tele van gyengédséggel. Mérhetetlen gyengédséggel. A lábaim remegnek, ahogy a helyemre érek, a pult tetején landol a tálcám. Veszek még egy nagy levegőt, és nekilátok elkészíteni a kért rendelést. Az egyszerűbbel kezdem, vagyis a koffeinmentes kávéval. Reszkető kézzel fogom meg a csészét, az asztal felé pillantok, miközben a szokott mozdulattal teszem magam elé a bögrét.

A végtelenbarna szempár engem néz. A lelkembe lát ez a pillantás, és közben a mélységekig húz. Még ebből a távolságból is képes megfagyasztani. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám ez a srác! Soha egyetlen férfi tekintete sem bénított le ilyen mértékben, pedig volt már egy párhoz szerencsém, néztem néhánnyal farkasszemet. De JongHyun lélektükre más. Ahogy a pillantásunk találkozik, egy különös érzés kerít a hatalmába. Ugyanaz, mint az erkélyen múlt éjjel... nem. NEM! Ebből jó dolog NEM sülhet ki.

A gondolataim végére elkészülök mindkét itallal. A tálcámra teszem a csészéket, MinYoungra nézek. Teljesen felpörgött, ide-oda szaladgál, és sorban rendezi a betoppanó vendégek rendeléseit. Egyik asztal a másik után. Lassan nem fog ennyire pörögni az én imádva imádott kolléganőm. Mert a vigyorával együtt a tempója is eltűnik. Eljön majd az a pillanat, amikor szoborrá változik. Nem fog tudni megmozdulni.

A tálcára fogok, még egy nagyobb lélegzetvétel szakad fel a tüdőmből. Az idegességem miatt még mindig remegnek a térdeim, erősen kell szorítanom a tálcámat, hogy nehogy kiejtsem a kezeim közül. Még ingatagabbnak érzem magam a cipőmben, mint eleinte. Nagyon kell koncentrálnom minden mozdulatomra.

Mosolyogva fogadnak a vendégeim, óvatosan leteszem a fiúk elé az italokat. Először KiBum kapja meg a forró csokoládéját, aztán JongHyun a kávéját. Rám emeli a tekintetét, hálásan biccent egyet, én egy meghajlással köszönöm meg a rendelésüket. Iparkodva szedem visszafelé a lépteimet.

MinYounggal elhelyezkedünk a pult mögötti székeken, végre van egy kis időnk szusszanni egyet. Legalábbis én megpróbálkozom azzal a szuszogással, de Minnie egyfolytában a bejárati ajtót lesi. Az órámra pillantok. Idő van. Lassan betoppan a Tökéletes Idegen. Nem kell sokat várnunk, nem az a fajta, aki megvárakoztatná az embert.

Alig néhány perc múlva, hogy felültünk a székekre, édes narancs és vanília keveréke lepi el a kávézót. Mámorító. MinYoung nagyot szippant mellettem, egy pillanatra lehunyja a szemét. Ismerem ezt az érzést. Én is ugyanígy tettem, amikor JongHyun mámorító illata ölelt körül. Lassan felnyitja a szemeit, mindketten a bejárat felé nézünk. A Tökéletes Idegen most is tökéletes külsővel ácsorog a küszöb előtt. Beljebb lép, MinYoung teste láthatóan megremeg minden egyes lépés pillanatában, én ösztönösen végignézek a vendégünkön.

A mai nap is a legegyszerűbb viseletet öltötte magára, semmi flancolás, csak hétköznapiasan. Egy fehér, hosszú ujjú és V-nyakú póló takarja a felsőtestét, a nadrág ezúttal fekete farmeranyag, és egy színben hozzáillő sportcipővel egészítette ki az öltözékét. Teljesen mindegy, hogy milyen stílust ölt magára, lenyűgöző. T. egy Jelenség. Bármiben tökéletes külseje van, még én is ezen a véleményen vagyok, hát még MinYoung. A fekete napszemüveg most nem része a kollekciójának. Helyette egy sötétkék szövetsapka alá rejtette éjfekete tincseit.

MinYoung arca halványan piroslik a látványtól, egy kicsit még én is zavarba jövök tőle. Elérkezett az a pillanat... Minnie megdermedt. T. lassan sétál a szokásos asztalához, olyan lágyak és puhák a léptei, mintha csak a vízen járna. Kényelmesen elhelyezkedik a székben, MinYoungra pillant. Az étcsokoládé szempár tovább bénítja a kolléganőmet, de bátran áll a kihívás elé. Mélyen a szemébe néz, elmerülnek egymás átható tekintetében. Érezhetően szikrázik körülöttük a levegő, még engem is lángra lobbantana ez a tűz.

A Tökéletes Idegen finom mosolyra húzza telt ajkait, aprót biccent MinYoungnak. Nagyot nyel a kishúgom, sóhajt egy egészen mélyet, és lemászik a székéről. Egy kis frizura- és ruhaigazítás után felkapja a tálcáját, és kisétál a pult mögül. Mélyen meghajol a vendége előtt, epekedve várja, hogy megszólaljon a bizsergető hangján.

T. felemeli a jobb kezét, mutatóujjával közelebb hívja magához MinYoungot, engedelmeskedik neki. Arcával a telt ajkakhoz hajol, T. is mozdul egy parányit; ajkat tökéletes közelségbe kerül a fülével. Megmozdulnak a dús párnák, MinYoung összerezzen a szavaktól. Vajon mit súghatott neki?

Felemelkedik a kolléganőm, meghajol, T. lassan visszacsúsztatja az ölébe a kezét. Minnie reszkető lábakkal sétál vissza a pulthoz, kocsonyaként remeg az egész lány, az arca vörös színben úszik. Újra és újra mélyeket lélegzik, a nyugtatással próbálkozik... de nem nagyon jön össze neki, ahogy elnézem. Finoman megérintem a vállát, mire összerezzen az érintésemtől, de még én is megijedek a reakciójától. Mi volt rá ilyen hatással?

- Minnie? – súgom a fülébe.

- Igen, Unnie?

- Jól vagy?

- Persze, csak még a kezdeti sokknál tartok.

- Mit mondott? Miért reagáltál így?

- Csak a rendelését, Unnie. Csak a forró csokoládéját kérte, de... uhh... – ökölbe szorítja a kezeit - ...még most is cikázik rajtam a hangja. Kész vagyok tőle teljesen.

- Meg tudlak érteni, Angyalkám – elmosolyodom.

Az utolsó megjegyzésemre ő is elmosolyodik. Végre összekaparja magát, és elkészíti azt a rendelést. Az arca még mindig ugyanúgy lángol, semmit nem változott az árnyalata, ahogyan a kezei is remegnek. Minden részlet passzol. A poharat óvatosan a tálcára helyezi, kicsit megtörölgeti az esetleges foltokat, aztán kiviszi a forró nyalánkságot a vendégnek.

Lassan leteszi a tálcát az asztalra, egy gyönyörű szép és sokat sejtető mosoly a jutalma. Ha én elolvadok T. mosolyától, akkor vajon hogyan reagálhat Minnie abból a közelségből? A mosoly nem marad viszonzatlan, bár kicsit bátortalanabb és visszafogottabb MinYoung mosolya, de megfelelő a görbület. Illedelmesen meghajol, és visszajön hozzám a pult mögé.

Felkucorodik a székére, és az ablakon bámul tovább kifelé. Mosolyogva. Egy másik világba csöppent. Legalább Minnie. Idegesen tördelem az ujjaimat az ölemben, a vendégeim irányába nézek. Nagyon nem akarnak a távozás mezejére lépni. Valahol örülök neki, hogy itt vannak mindketten, de ugyanakkor zavarban vagyok tőlük. MinYoung mögé bújva nézek rájuk, Bummie és JongHyun is mosolyog. Az én édes Kisöcsém valószínűleg sztorizgat. Elmosolyodom... egy csendharang borul rám is, de hirtelen egy éles hang vágja ketté.

- Helló, csajok!

- By-Byul – fordulok az éles hang felé – Te?

- Csak gondoltam beugrok. Itt volt dolgom a környéken – megtámaszkodik a pulton, százas mosollyal az arcán vigyorog ránk.

- Mesélj, Byul, mi újság? – MinYoung hangja kedvesen cseng, mint mindig.

- Nincs semmi különös, elintéztem néhány apróságot errefelé – végignéz a kávézóban – de ahogy most körbenézek, itt sokkal érdekesebb dolgok vannak – újra és újra megforgatja a fejét, most tűnik csak fel a kérődzése.

- Mi...khm. Mire gondolsz? – érdeklődöm kicsit aggódva.

- Hmm... – önelégült vigyorra húzza a száját – mondjuk rá – a Tökéletes Idegen felé biccent – Ki ez? Még sose láttam itt eddig.

MinYoung szemei szikrákat szórnak a kolléganőnkre, a kezei automatikusan ökölbe szorulnak. Észrevétlenül átnyúlok hozzá, és gyengéden rászorítok bal kézfejére. Egy fejrázással jelzek MinYoungnak. Nem érdemes. Nem érdemes bonyodalomba keveredni Byullal. Egy másodpercre sem. Sóhajt egyet Minnie, lazít az öklein.

- Most van itt először – szólal meg végül Minnie, erősen bólogatok, alátámasztva ezzel a szavait, még ha kicsit sántítanak is.

- Aham – végigméri T. alakját, majd rálegyint – Inkább hagyom. Túlságosan tökéletes, és tuti, hogy van csaja. Az ilyenek soha nincsenek egyedül, de csak szórakoznak velük, nem akarnak komoly kapcsolatot egyikkel sem. Úgysem felelhet meg senki az igényeiknek.

- Ez csak a te véleményed, Byul! – teremti le rögvest, de megint megszorítom Minnie kezét.

- Mindegy! – megrántja a vállát – Oh... viszont az ott – KiBum asztalához néz – Volt már bent, és akkor is finom falatnak tűnt.

- K-kicsoda? – a szívem a torkomba ugrik, összerezzenek.

- Aki az öcséddel van, SungYeon-ah – még szélesebb vigyorra húzza a száját.

         Nagyot nyelek. Egy óriási gombóc csúszik le a nyelőcsövemen, de olyan ez a gombóc, mintha szögekkel lenne telepakolva, felsérti a torkomat. Mellbe vág Byul kijelentése. Igaz, ő már találkozott JongHyunnal korábban, de akkor ezek szerint nem mászott rá. Egészen idáig. Bármennyire is szeretnék, nem állhatok neki jelenetet rendezni, hiszen semmi nincs köztünk. Nem tartozik hozzám, és én sem hozzá. JongHyun csak egy jóképű srác, aki épp ebbe a kávézóba tért be. Most én szorítom ökölbe a kezeimet, és Minnie szorít az én kézfejemre... nem akarom ezt végignézni!