22. fejezet - Mi lesz a feltételemmel?

Még egy puszit nyomok MinYoung és KiBum arcára, majd siető léptekkel visszamegyek a lakásba. Természetesen épp most akar az összes vendég megakadályozni az előrejutásban a gratulációikkal; próbálom óvatosan félretuszkolni őket az útból. Nem akarom, hogy bárki is az utamba álljon. Senki nem tartóztathat fel. Most megállíthatatlan vagyok. A Végzetem után kell mennem! JongHyun után kell futnom!

Kabát és esernyő nélkül hagyom el a lakást, az se tud érdekelni, hogy odakint dézsából ömlik. Nem számít! Csak az a fontos, hogy utolérjem JongHyunt. Utol kell érnem! A kapuig rohanok a magassarkúmban, de nem érzem magam elég fürgének benne, így még a kapuban lerugdalom a lábaimról. Mezítláb lépek ki az esőáztatta járdára.

Idegesen nézek körbe, a szívem a torkomban dobog. Nem lehet, hogy tényleg elment. Nem lehet! Itt kell lennie a közelben! Érzem, hogy itt van még... Minden porcikám azt súgja, hogy itt van! Jobbra nézek, de a zúduló fátyolesőben szinte semmit nem látok. Semmi olyat, ami arra utalna, hogy arra van. Hirtelen balra fordulok, talán csak rossz irányban kezdtem keresni. Nem túl messze, alig néhány méterre egy ismerős alakot látok meg.

A hátával a falat támasztja guggolva, feje térdei közé temetve, ujjai a tincseit markolják. Bőrig ázva kuporog a felhőszakadásban, a teste finoman rázkódik.

Lassan elindulok a kuporgó alak felé, de mielőtt még közelebb érnék, újra megállok. Legbelül érzem, hogy Ő az, de biztosnak kell lennem. Ha hatásos belépőt akarok, akkor biztosra kell mennem.

- JongHyun! – igyekszem túlkiabálni az eső hangját, de még túlságosan remegős a hangom – JONGHYUN!

A második kiáltásomra az ismerős alak felemeli a fejét a térdei közül, ujjai még mindig a tincseit szorítják. Még egyszer elkiáltom magam. Sokkal határozottabban, mint az első két alkalommal. Magabiztosan cseng a hangom, és túlszárnyalom a leömlő csapadék zaját. Eljut hozzá a hangom. Ő az! Felém fordítja a fejét, elengedi ázott haját, lassan felemelkedik, és maga mellé engedi a karjait. Végül teljes testtel felém fordul. Egyetlen lépést se tesz. Nem mozdul. De most nem is kell! Most csak maradnia kell... Hát mégse ment el! Mégse ment olyan messzire. Megkönnyebbült mosolyra húzom a számat, a szívem lüktet a torkomban.

A lábaim végre engedelmeskednek. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek, amint visszanyerem az uralmat a testem felett, majd egyetlen lendülettel ugrok JongHyun nyakába. Elkapja a derekamat, sikerül megtartania mindkettőnk egyensúlyát, és nem dőlünk el. De most még az se zavarna. Átölel! Karjaimmal szorosan átfonom a nyakát, a lábaimmal a levegőben kalimpálok. Még erősebben szorítom magamhoz, amit JongHyun is viszonoz. Védelmezőn szorít magához. Óvatosan leenged a földre, fejemet a mellkasába temetem, karjaimat a nyakán hagyom. Hallom, ahogy dübörög a szíve... épp olyan hevesen zakatol, mint az én mellkasomban. Egy kicsit lazítok bal karom szorításán, és hosszan végigsimítok a hátán, még közelebb préselem magamhoz, pedig már semmi hely sincs köztünk. Mégis közelebb akarom érezni magamhoz.

JongHyun kicsit lazít az ölelésén, két tenyerét gyengéden végigvezeti a gerincem vonalán, lassan felemeli a fejét vállgödrömből, én is kibújok a mellkasából. Egymásra nézünk, a tekintetünk elmélyül. A Végletekig merülünk a másik Őszinte Óceánjában. Ezek a szomorú szemek még így is képesek megfagyasztani, elveszem Lélektükreiben.

Jobb kezemet elveszem a nyakáról, és arcára teszem. Gyengéden megcirógatom puha bőrét, és közelebb húzom a számhoz. Lágyan és kissé bizonytalanul érintem meg puha párnáit a számmal, amely érintés nem lel azonnal viszonzásra. Erőt veszek magamon, minden bátorságomat összeszedem, és megismétlem a korábbi mozdulatomat, de ezúttal nincs benne bizonytalanság. Bátran simítom össze ajkainkat. Párnáim közé fogom alsó ajkát, majd egy sóhajjal később a felsőt ízlelem meg. Közelebb húz magához, halk sóhaj szökik át ajkai között, miközben könyörgő csókom lassanként viszonzásra kerül általa.

Bal kezével elázott hajamba túr, a jobb kezével a derekamra szorít. Az ajka forró. A csókja édes. Forró, édes és szenvedélyes csókban forrunk össze. Minél hosszabban és minél tovább akarom érezni ezt az ízt. Az ízt, ami a legédesebb eper zamatához sem érhet fel. Újra és újra megcsókolom, érzékien végigsimítok nyelvemmel alsó ajkán, hogy bebocsátást nyerjek szájába. Résnyire tárja párnáit, enged a könyörgésemnek. Elmélyítem az édes mámort. Jobb kezemmel nedves tincseibe túrok, és még lejjebb húzom, bal kezemmel a fekete anyagot markolom a lapockáinál.

Elengedi a hajamat, és ujjaival próbálja elválasztani ajkainkat, de nem hagyom neki. Nem akarom abbahagyni. Kényeztetni akarom ezeket a tüzes és bársonyos párnákat. Az ujjaira szorítok én is a fentebbi kezemmel, a csókba mosolygunk mindketten. Még kicsit elmélyítjük a szenvedély csókját, végül egyszerre válunk el a másiktól. Pontosabban válok el JongHyuntól, amikor a kelleténél erősebben megharapja az alsó ajkamat. Megint találkozik a pillantásunk. Az eddig zuhogó eső csillapodni látszik.

- Sung-ah...? – súgja ajkaimhoz hajolva, az orrunk finoman összeér, kérdőn járatja tekintetét az én pillantásomban.

- Sajnálom – sóhajtom párnáira.

- Nem értelek.

- Sajnálom, amiket mondtam neked. Nem kellett volna. Tudom, hogy nagyot hibáztam. Bántottalak, és még esélyt sem adtam rá, hogy megmagyarázd. Kérlek, ne haragudj rám! – felsóhajtok – De azt is megértem, ha nem tudsz megbocsátani nekem, és többé nem akarsz látni, mert megérdemelném, azok után, ahogy viselkedtem veled, JongHyun. Tényleg nagyon~

- Sung-ah. Cssh. Nem számít, Sung-ah! – elmosolyodik.

- T-tessék? N-nem? Nem haragszol rám?

- Nem. Egy pillanatig se haragudtam rád, Sung-ah. Képtelen lennék rá. Főleg azután, hogy megláttalak most az esőben. Magamra voltam mérges...

- Magadra?

- Igen. Egy percre se kellett volna, elengedjelek, amikor Key visszahívott minket a lakásba. Magam mellett kellett volna tartanom téged. Olyan szorosan, mint most – a derekamra szorít egy kicsit, majd lazít az erősségén – Akkor ez az egész nem történik meg.

- De meg kellett történnie, JongHyun. Különben soha nem jövök rá. Nem tudom meg azt, amit most már végre tudok.

- Mit tudsz, Sung-ah?

- Jól figyelj, Kim JongHyun, mert csak egyszer mondom el! Vésd jól az eszedbe!

- Figyelek.

- Van egy ajánlatom a számodra.

- Hallgatlak.

- Ha azt mondod, hogy az ég zöld és a fű kék, én elhiszem neked. Minden szavadat elhiszem, és bízom benned! Tiéd minden bizalmam. Feltétel nélkül megbízom benned, és hiszek neked. Cserébe csak annyit kérek, hogy Ragyogj nekem! Légy a Menedékem! Tedd teljessé a Világomat! Szeretlek. Őszintén, tiszta szívből. Mint még soha senkit az életben. Csak téged... – utolsó két szavam csak suttogás.

- Még valami? – kérdezi gyémántként csillogó Lélektükrökkel.

- Többé egyetlen percet sem akarok nélküled lenni, kivéve azt az időt, amit munkával és sulival töltünk.

- Rendben.

- Mit felelsz? Elfogadod az ajánlatot vagy sem? – rettegek a választól.

- Egy feltétellel – huncut mosoly villan meg telt ajkain.

- Mi lenne az a feltétel? – én is elmosolyodom.

- Először is menjünk vissza, mert kezdek fázni a vizes cuccokban – felkuncog, egy kicsit megrázkódik a teste a hideg fuvallattól.

- Oké! – bólintok nevetve – Mi lenne a második?

- A második? – kicsit ellép tőlem, és nagyon lassan végigmér, végül beharapja alsó ajkát – Sokszor szeretném még ezt a ruhát rajtad látni, de még jobban szeretnélek kihámozni belőle... – a mondat második felét már csak a fülembe duruzsolja, belebizsereg mindenem, a vágy végigszáguld a gerincem mentén.

- J-jong... JongHyun – az arcom a ruhámmal megegyező vörösségben pompázik.

- Szóval? – mélyen a szemembe néz, igéző pillantással és féloldalas mosollyal találom magam szemben, végigcirógatja a derekamat, és visszahúz a testéhez – Elfogadod a feltételeket?

A kérdésre nem válaszolok. Megmarkolom a tincseit, és egyetlen határozott mozdulattal ajkaimra rántom. Vad hévvel, vágytól fűtötten csókolom a száját, és húzom még jobban magamhoz, miközben én is préselem a mellkasomat az övéhez. Egyetlen lélegzetvételnyi időre sem akarok elválni tőle! De mégis megteszem. Lágyan elszakítom ajkaimat az övétől, és arcomat a nyakába fúrom. Hosszan belélegzem bőre mámorító illatát. Ezzel az aromával lélegzem, újra eggyé válok JongHyunnal. Szorosan ölelem magamhoz, az egyetlen biztos pont az életemben. Gyengéden végigsimít a hátamon, halk és boldog sóhaj szakad fel belőlünk.

Az eső lassan teljesen eláll, és mi is elengedjük a másik testét. Két tenyere közé fogja az arcomat, belesimulok az érintésébe. Édes mosolyra húzza a száját, a szemhéjaim ösztönösen lecsukódnak. Bízom benne! Feltétel nélkül bízom JongHyunban. Gyengéd puszit ad a homlokomra, majd az orrom hegyére, végül ajkaimat érinti törődéssel telve. Felsóhajtok. Megsimogatja a bőrömet, majd elveszi a kezeit az arcomról, én kinyitom a szemeimet. Ragyogó drágakő! Fekete gyémánt. Álomszép...

Összekulcsoljuk az ujjainkat, majd teljesen bőrig ázva visszamegyünk a lakásba. A kapuban felkapom a cipőmet, JongHyun kérdőn pislog rám, én csak megrántom a vállamat válaszul, ő pedig fejrázással fejezi ki nem tetszését. A szívverésem megint felgyorsul, ahogy haladunk a bejárati ajtó felé, magabiztosan szorítom JongHyun ujjait, nem akarom egy kis időre sem elengedni.

Izgatottan, de ugyanakkor mosolyogva lépem át a küszöböt, ledobom a cipőmet. Szerencsére egyik vendégnek sem tűnt fel a távozásunk, ahogy a visszaérkezésünkkel sem foglalkozik senki sem. Persze MinYoungon és KiBumon kívül senkinek. Minnie kicsit idegesen ácsorog a sarokban TaeMin mellett, aki igyekszik nyugtatgatni a húgomat. KiBum megpróbált visszazökkenni a korábbi feladatába, és tartja a vidám hangulatot.

Észrevétlenül surranok el a vendégek mellett, és csak húzom magam után JongHyunt. A pillantásom találkozik MinYoung tekintetével, elmosolyodom, és picit megemelem összekulcsolt kezeinket. Minnie szeme felragyog, minden aggodalma semmivé foszlik. Visszamosolyog rám. Egyenesen a hálómig húzom JongHyunt, majd ahogy elérünk az ajtóhoz, szabályosan belököm rajta, és átrobogok a fürdőszobába. Sietve előkotrok egy pár tiszta és száraz törölközőt, aztán visszaosonok a szobámhoz, hogy követhessem JongHyunt a kinevezett rejtekhelyünkre.

- Hoztam néhány ti~

TEJÓSZAGÚAGYAÚRISTEN!!! Az ajtónak passzírozom magam a hátammal, bal kezemmel a kilincset szorítom, a jobbal pedig a textíliát markolom veszettül. Abüdöséletbe! Képtelen vagyok felfogni, amit látok. Oké! Az egyik vendég biztosan fejbe vágott valamivel, amikor a fürdőben kutattam, és még mindig ott heverészek a kád mellett – ezért is reszketek annyira, merthogy baromi hideg a járólap -, és én ezt most csak álmodom. Igen! Minden bizonnyal ÁLMODOM.

Amíg én a fürdőben kutattam a törölközők után, addig JongHyun megszabadult némi nedves ruhától. Pontosabban az elázott fekete ingtől. Nagyot nyelek. Meg még egyet, és még egyet... meg még vagy hármat egymás után. Az arcom vörösen izzik, lángol az egész burám, halkan zihálok, nem tudom róla levenni a szememet. A falapnak préselem a lapockáimat, és a kilincset markolom. Olyan szinten, hogy már lassan belefájdulnak az ujjperceim is.

- Jól vagy? – elvigyorodik, és elindul felém.

- J-jól~ - lihegem.

- Biztos? – megáll előttem, tenyereivel megtámaszkodik a fejem mellett – Én nem így látom? – érzékien megcsókolja bal vállamat, beleremegek az érzésbe, kiesik a kezemből a textil.

- P-pedigh... deh... – lihegem magam elé, nem merek a szemébe nézni, mert azon nyomban lángra kapok.

- Hm – sóhajtja a vállamra, majd lassan végigvezeti párnáit a vállgödrömön és a nyakszirtemen, a fülemnél megáll, beleszuszog – Noona.

Megismétli a korábbi érzéki csókot, de ezúttal a fülem mögé kapom. Ismételten remegéssel válaszol a testem az édes ajkak érintésére. De egy nyöszörgést is kiprésel belőlem, hiába akarom visszafogni magam. Jobb kezét elveszi a falapról, a derekamra teszi, majd lassan végigcirógatja az oldalamat. A nyöszörgős sóhaj felerősödik. Nem csak ajkaitól remegnek a térdeim, hanem a gyengéd érintéseitől is. Összekaparom magam emberi állapotba, vagy legalábbis szilárd halmazállapotúvá, és mellkasára csúsztatom a jobb kezemet. Finoman eltolom magamtól, picit csillapodik a zihálásom, mélyen a szemembe néz.

- F-fáz... fázom – hebegem félájultan.

- Felmelegíthetlek – kaján mosolyra húzza ajkait, majd érzékien be is harapja alsó ajkát, és mindkét kezével átkarolja a csípőmet, elhúz az ajtótól, bal kezemmel még mindig markolom a vaspántot.

- De ne most – viszonzom a kaján mosolyát, máris elszaladt az a fránya fantáziám.

- Ahogy gondolod. De bármikor szívesen felmelegítelek...

Még egyszer végigsimít az oldalaimon, halk vacogásba kezdek. Részben a vizes a gönctől, ami még mindig rajtam van. Részben. EGY EGÉSZEN PARÁNYI RÉSZBEN! Merthogynemaruhaazelsődlegesokaareszketésemnekaztuti!

Ellép tőlem, és felmarkolja a törölközőket. Az egyiket a vállaimra teríti, a többit meg az ágy végére hajítja. Sietve bebugyolál a fehér anyagba, aztán magához von. Szorosan, de közben tele gyengédséggel és törődéssel ölel magához; tenyereivel folyamatosan dörzsöli a hátamat. Ajaj! Ez nem lesz jó! Ennek így nem lesz jó vége. Forró a teste, és fokozatosan hevíti fel mindenével az én testemet. Nem lesz jó vége. Nagyon nem... ahh...

Lehajol ajkaimhoz, és gyengéden összesimítja párnáit az enyémekkel. Lágyan csókol meg, de sokáig nem tudom tartani a lágyságot. Ahogy a testemet elönti a forróság, ami JongHyunból árad, úgy változik a csókom is. Szenvedélyesen viszonzom az érintését, kiszabadítom a karjaimat a törölköző alól, a nyirkos anyag a földön landol. Átkulcsolom a nyakát, és még tovább mélyítem az édes mámort. Úrrá lesz rajtam a vágy... forróság. Éget. Lángol. Mindene. Égni akarok ebben a tűzben!

Figyelmes kopogtatás szakítja félbe a felhevült csókcsatát. Szerencsére... Lefejtem a karjaimat JongHyun testéről – amik már fedetlen hátát karmolászták finoman -, és JongHyun is elveszi rólam a kezeit – az egyiket a fenekemről húzza el, a másikat pedig a lapockáimról -, felkapom a törölközőt a földről, valamennyire magamra tekerem, és az ajtóhoz tipegek.

- Noona?

- Igen, Bummie? – épp csak előbújok az ajtó mögül.

- Minden rendben? – érdeklődik mosolyogva.

- Igen, Bummie! Minden. Viszont hoznál egy pólót és egy nadrágot JongHyunnak? Teljesen eláztunk mindketten, és nem szeretném, ha megfázna.

- Hm – kajánul vigyorog rám – Hozhatok éppenséggel, de miért nem melegítitek fel inkább egymást? – rám kacsint, én teljesen elvörösödöm.

- KiBum! – remegős hangon kiáltok rá, de az arcom még mindig homár színében fénylik – Kérlek, hozz száraz ruhát! – ezzel visszavonulót fújok, és KiBumra vágom az ajtót.

Elfordítom a kulcsot a zárban, és a szekrényemhez indulok. Remegő lábakkal természetesen. Bármelyik pillanatban képes lennék összecsuklani JongHyun előtt. Kitárom mindkét szekrényajtót, és valamilyen használható száraz ruha után kezdek kutatni. De Murphy velem van, hogy menne végig rajta egy úthenger! Naná, hogy most nem találok egyetlen értelmes darabot sem! Sehol egy normális póló, sehol egy használható nadrág. Hova lettek a cuccaim? Mindegyik elmenekült előlem?

Közel tíz perces kitartó kotorászás után, végre kegyelmet kapok, és találok egy normális pólót, majd újabb két perc után nadrág is akad a kezem ügyébe. KiBum is megérkezik a váltásruhával, bár lendületből lepattan az ajtóról, és JongHyunnak kell kinyitnia, mivel én még mindig derékig a szekrényben vagyok. Gyorsan ledobja a száraz holmit az ágyamra, majd elégedetten vigyorogva távozik a helyiségből. Újfent fordul a kulcs a zárban. Hogymivan?!?! JongHyun. JongHyun. Visszazárta. JongHyunvisszazártaazajtót!

Felkapom a gönceimet, magamhoz szorítom őket, és egy zavarodott félmosoly keretében az ajtóhoz sietek. A kulcsra fogok.

- Mi lesz a feltételemmel? – elengedem a kulcsot, és helyette a kilincsre markolok.

- T-tes... tessék? – félve fordulok meg, a mélybarna szempár vadul csillog a félhomályban, lefagyok teljesen.

- Arról volt szó – ragadozóként indul meg felém újfent -, hogy majd én hámozlak ki ebből a ruhából minden alkalommal.

- ...

- Elfogadtam az ajánlatodat, és élnék a feltételemmel.

Megint csak az ajtóban találok biztos támasztékot, a térdeim helyére most újra zselé csúszik, a szívem fel-le liftezik a torkom és a mellkasom között, a gyomromban valaki ezernyi pillangót engedett szét.

Bal tenyerét a csípőcsontomra simítja, finoman rászorít, jobb kezével végigcirógatja gerincem ívét, és tarkómon pihenteti meg. A ruháim egyetlen lendülettel csusszannak ki a kezeim közül. Nem bírom tovább! Képtelenség neki ellenállni! Nem tudom tovább türtőztetni magam! Akarom! Mindenét! Utat engedek az összes vágyamnak, amit eddig visszafojtottam. Elengedem végre a kilincset.

Jobb kezemet a derekára vezetem, a bal kezemet végighúzom a vállától indulva a nyakáig, tarkójánál megállok. Elmélyíti igéző pillantását, belém lát. Nyitott könyvvé válok előtte. Lassanként forrósodik fel köztünk a levegő, félő, hogy minden lángba borul egy hirtelen mozdulattól.

Elveszi a jobb kezét a tarkómról, egy kicsit matat a nyakamnál, halkan pattan a csat a ruha nyakrészénél. Ujjbegyeivel lágyan cirógatja perzselő bőrömet, a fedetlen lapockáimon kalandozik, amivel csak olajat önt az egyébként is lobogó tábortűzre. Elszakítja a pillantását, és a nyakamhoz hajol. Forró lehelete égeti a bőrömet, hozzám sem ér szinte, és én máris elégek a közelségétől.

Ujjai rátalálnak a ruhám cipzárjára, őrjítő lassúsággal húzza le, közben apró csókokkal illeti a nyakszirtemet és a vállamat. Megkapaszkodom a derekában, a bőrébe mélyesztem kicsit a körmeimet, a nyakánál is belevájom a karmaimat. Lassanként fedezi fel minden porcikámat, és kelti életre azokat az érzékszerveimet, amikről eddig fogalmam sem volt. Fogait is játékba hívja, érzékien harapdálja a bőrömet, a melleim közé téved, és fogaival húzza lejjebb a puha anyagot, majd ismét a bőrömön érzem meg perzselését. Halkan nyöszörgök minden mozdulatától, fokozatosan elveszi a józan eszemet, és még jobban magába bolondít. Megőrülök Érte!

Óvatosan lesimogatja a ruhámat, a derekamra csúszik a könnyű anyag, kezeit hívja segítségül, de ajkaival folyamatosan becézgeti a bőrömet, elalélok mindenétől. Hátrahajtom a fejemet, és felkínálom magam az édes kényeztetésnek. Körmeivel cirógatja le a selymet a testemről, a bokáimon landol. Mindkét kezemmel közelebb húzom magamhoz, lágyan ringatja a testét, és végképp az őrületbe kerget. Ennyi! Nem tudom tovább kontrollálni magam! Egyre hangosabban nyöszörgök; ha így folytatja tovább a játszadozást, biztosan az ágynak lököm, és akkor elszabadul a Pokol!

Visszaindul ajkaival felfelé a testemen; édes érintésekkel halmozza el a mellkasomat, a vállaimat, a nyakam két oldalát, végül ajkainkat forrasztja össze még egy utolsó fékevesztett és őrületes csókban. Hirtelen válik el tőlem, elégedett óvódásként vigyorog rám, én még mindig remegek. Megszűnök létezni ebben a mélybarna pillantásban. Mindkét karjával átfonja a derekamat, kilépek a ruhából, amikor kissé felemel a földről, és lassan hátrálni kezd velem az ajtóból.

Az ágyhoz érve megállunk, leenged, és ellép tőlem. Rajongó pillantásokkal egybekötve vezeti végig rajtam a tekintetét. Megrémülök, ahogy végignéz rajtam. Hirtelen hátat fordítok neki, és visszaindulok az ajtóhoz összeszedni a ruháimat, de JongHyun elkapja a csuklómat, megállít.

- Noona? – súgja fülembe, mellkasa a hátamhoz simul – Hova indulsz?

- F-fel... fel... öltöz... ni... – dadogom.

- Nekem így vagy tökéletes – dallamos hangja megcirógatja a nyakamat.

- Nemhinném – sóhajtom az orrom alatt.

         Rászorít a csuklómra, és egyetlen határozott lendülettel perdít meg, majd azzal a lendülettel tovább is enged. Az ágynak lök. Kisebb nyögéssel egybekötve vágódom hanyatt rajta, JongHyun fölém magasodik. Lábaival utat tör a combjaim között, egész testemben remegek alatta. A szívverésem szétfeszíti a bordáimat. Még közelebb hajol az arcomhoz, ujjait átkulcsolja az ujjaimmal, majd a fejemhez emeli a karjaimat. Gyengéden szorítja a kezeimet, felnyüsszentek. Most mi történik...?