23. fejezet - Álmodom? Meghaltam? Valóság?

Álmodom?

Meghaltam?

Valóság?

Most melyik? Mi történik? Minden pillanatot álmodok? Meghaltam és a Mennyországba kerültem? Ez most akkor tényleg igaz? Képtelenség... vagy mégis? Ez az egész nem velem történik... vagy igen?

Itt fekszem az ágyamon kiterülve egy szál kihívó fehérneműben, ami épp csak takar valamit belőlem – mindez KiBum jóvoltából, mert természetesen Ő választotta a ruhához ezt a falatnyi melltartót és bugyit -, egész testemben remegek a vágytól, és közben reszketek a félelemtől. Felettem pedig vágyaim netovábbja helyezkedik el, fedetlen felsőtesttel, amiből árad a forróság, és megbénít a mélybarna pillantásával. Mélyen a szemembe néz, ujjaival finoman szorítja az én ujjaimat, testével kicsit rám nehezedik. Csapdába csal. Rabul ejt. Fogva tart. Nem ereszt...

Finom mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, elszakítja tőlem a pillantását, és újra végigvezeti rajtam perzselő tekintetét. Nagyot nyelek, a szívem lüktet a mellkasomban, az ujjaira szorítok. Visszafelé is ugyanolyan lassúsággal térképezi fel minden porcikámat, majd ismét mélyen a szemembe néz. Égető lehelete lassú táncot jár reszkető sóhajaimmal, kívánatos párnái épp csak néhány milliméterre vannak a számtól. Hirtelen szomjúság lesz rajtam úrrá, ahogy megcsodálom ajkait. Önkívületlenül harapom be alsó ajkamat, halk nyöszörgés szökik ki a számon.

A következő szívdobbanásom pillanatában megszűnik a létező összes távolság ajkaink között, lágyan és gyengédséggel telve csókol meg. Az édes mámor elveszi az eszemet. Elveszem a tökéletes csókban, nyelve hegyével végigcirógatja alsó párnámat, majd a felsőt is finoman érinti, azonnal utat engedek vörös izmának. Érzéki és egyben szenvedélyes csatát vívnak nyelveink egymással, folytonosan harcolva a fölényért. A testem egyre jobban felhevül, JongHyun ujjaira szorítok.

Finoman ringatni kezdi felettem a testét, mintha csak a tengervíz simogatná a bőrömet, még tovább fokozva a vágyat, ami szép lassanként elemészt. Egy kicsit határozottabban mozdítja meg a csípőjét, a csókba nyögök a váratlan érzéstől, a felemésztő vágy végigszáguld a gerincem mentén, újra kezeire szorítok. Még egyszer megmozdítja a csípőjét, de ugyanabban a pillanatban elszakítja ajkait a számtól, és felemelkedik picit. Kiéhezetten remegek alatta, erősen markolom a kézfejeit, és közben próbálok úrrá lenni hangos zihálásomon. Újra a szemembe néz, a mélybarna óceán ismeretlen fényben ragyog rám.

- Miért akartál elmenekülni? – suttogja.

- M-meg... meg... ijed... tem... – hebegem lihegve.

- Mitől? – egyetlen pillanatra sem néz félre, mélyen elmerülünk egymás tekintetében.

- Attól, hogy csalódást okozok – lesütöm a szemeimet, az arcom vöröslik zavaromban.

- Ne beszélj butaságokat, Noona – elengedi a bal kezemet, bársonyos tenyerét az arcomra simítja, és megcirógatja a bőrömet -, nagyon csinos és nagyon kívánatos vagy – elmosolyodik, felemelem a szemhéjaimat, és JongHyunra nézek.

- Te meg hazudós – felkuncogok, összekulcsolt ujjainkra szorítok.

Szélesedik kicsit az édes mosoly, ami eddig ajkain ült, de az édesség mellé egy kis kéjes vigyor is társul. Ajaj. Most leszek csak igazán bajban? Még egyszer megcirógatja az arcomat, halkan felsóhajt, és lassan elindul rajtam puha tenyerével. Lefelé. Ótemagasságoscsakmostmaradjakeszméletemnél!

Ujjbegyeivel gyengéden érinti a nyakam és a vállgödröm ívét, beleremegek. Aztán mellkasomon simít végig ujjaival, a szegycsontomon lassú mozdulattal vezeti végig mutatóujját, aztán a bal oldalam felé indul kényeztető simogatásokkal, épp csak hozzáér mellemhez, összerezzenek. Lassan húzza az ujjait tovább és tovább, felébresztve minden erogén zónámat, még azokat is, amikről fogalmam sem volt eddig a pillanatig. A hasam alsó részét körmeivel karcolja meg picit, majd bal combom felé veszi az irányt; a csípőcsontomnál elidőzik, aztán tovább halad. Egyre mélyebbeket sóhajtozom kényeztető mozdulataitól.

Bal combomhoz érve kicsit megszorítja a lábamat, és finoman megemeli. Tökéletesen abban a pillanatban, amikor csípőjével moccan egy egészen aprót. Akaratlanul felnyögök, megint a kezére szorítok. Elengedi a combomat, végül tenyerével beférkőzik az ágynemű és a testem közé, fenekemet markolássza meg érzékien. Nem bírom! Honnantudjailyenjólhogyanérjenhozzám?

Szabadon lévő kezemet a derekára teszem, érzékien a bőrébe mélyesztem a körmeimet, majd elindulok a hátán felfelé. Finoman karmolászom a hátát, miközben még mindig félgömbömet becézgeti ujjaival. Megőrjít mindenével. Önkéntelenül hajlik hátra a fejem, és csukódnak le a szemhéjaim. Újabb hullámoztatásba kezd forró testével. Mintha csak benzint locsolna az égő olajfoltra. Belülről emészt fel a tűz, amit életre kelt mindenével.

A nyakamhoz hajol, perzselő lehelete tüzes tangót jár a bőrömön, majd érzéki csókot lehel ugyanoda. Felnyögök abban a momentumban. Még egy csókot ad, de ezúttal fogait is játékba hívja, majd egy nyöszörgésemmel később belém mélyeszti szemfogait – pontosan abban az időben, amikor egyszerre markol a fenekembe, megemelve kicsit a lábamat, és mozdít egy határozottat a csípőjével. A harapás pillanatában kéjes hangon a fülébe nyögök. Nem bírom visszafogni magam.

Elszakad fogaival a bőrömtől, újabb csókot lehel a harapás helyére, majd ajkaival járja be ugyanazt a részt, amit korábban ujjbegyeivel érintett. A vállamhoz érve megáll, és arcomhoz hajol. Csak sóhajtozni tudok alatta... és nyöszörögni. Az ájulás szélére sodort a másodperc tört része alatt. Elengedi a fenekemet, és gyengéden végigsimít feltüzelt és kiéheztetetté vált testemen, majd megtámaszkodik a fejem mellett az alkarjával. Mélyen a szemembe néz.

Hosszú és néma percek követik egymást, lassanként csillapodik a légzésem, ugyan bármelyik pillanatban ismét szaporábbá válhat a kelleténél.

- V-vissza... vissza kellene... mennünk – lihegem még picit önkívületlenül.

- Úgy gondolod? – súgja fülembe, majd fogai közé szorítja a fülcimpámat, és megharapja, miközben aprókat szuszog belé.

- Ahh... öhm... m-uszh... muszájh... leszh... – zihálom.

- Akkor menjünk – újra a fülembe szuszog.

NEMMEGYEKÉNSEHOVASEM! Bummie az ünnepelt, neki kell a vendégeivel lenni! Én ezt az Istent akarom! De piszkosul! Veszett módon vágyom rá! Az érintéseire. A csókjaira. A hangjára. MINDENÉRE!

Lassan megemelkedik, de hátán garázdálkodó kezemmel megállítom. A bőrébe mélyesztem a körmeimet. Mosolyogva felszisszen, majd visszahajol. Kéjes vigyorra húzza ajkait; sötétbarna íriszeiben vágy, szenvedély és kéj együttes érzése táncol. Vadul simítja össze párnáinkat, gondolkodás nélkül tolja át nyelvét a számba, és hív egy mindent elsöprő csókba. Megkapaszkodom a hátában, és még közelebb préselem hozzá a mellkasomat.

Szabadon engedi a másik kezemet, azonnal a nyakára teszem, és ott is belé vájom a körmeimet. Mindkét kezével a combjaimra fog, mélyen megmozdítja a csípőjét, a vad csókba nyögök, de nem szakítom el ajkaimat tüzes párnáitól. Megmarkolja a lábaimat, és egy sóhajjal később keskeny derekára kulcsolja őket. Bal kezével a lapockáim és a takaró közé nyúl, jobb kezével a fenekemre szorít, majd egy határozott lendülettel felemel az ágyról. Továbbra is őrjítően csókolva a számat. Mindkét karommal megkapaszkodom a nyakában, combjaimmal erősen szorítom a derekát. Tenyereivel félgömbjeimet markolászva indulunk útnak; váratlanul valami hideget érzek a hátamnak nyomódni. Szekrény?

Alsó ajkamba harap, elszakítja párnáit tőlem, és óvatosan leenged a földre. Alkarjaiban keresek támasztékot, mielőtt még összecsuklanának a lábaim. Elégedetten mosolyog rám, én csak zihálok mindenétől. Felkorbácsolja a vágyaimat, teljesen kiéheztet, majd magamra hagy. Az ágyhoz sétál, én meg a tükrös szekrény ajtajában kapaszkodom a körmeimmel.

EzegypiszokhúzásvoltKimJongHyunugyetudod?! Tudodjólhogynemtudoknekedellenállni! Ráadásulbármikorfelhúzhatszmindeneddelaztánitthagyhatszmertnemszólokérte! De ez akkor se tisztességes a kisebbel szemben! Nem szép dolog ilyet csinálni, na! Felhevíti az ember lányát, hogy az ágyneműt is képes legyen felgyújtani, aztán meg úgy hagyva a lobogó tüzet, elsétál onnan! Ehhez pedig még vág egy olyan mosolyt, amitől a hűtőszekrény fagyasztója is leolvad, ha nem egy egész jéghegy!

Sikerül parancsolnom a remegésemnek, és végre eljutok az ajtóig, ahol a ruháim heverésznek. Sietve felkapom őket a földről, majd ugyanazzal a lendülettel magamra is varázsolom a pólót meg a nadrágot. Amíg a ruháimmal bajlódok, valamennyire le is nyugszom. Legalábbis képes vagyok az emberek közé menni, de ez egészen addig fog tartani, amíg JongHyun újra meg nem jelenik a közelemben. Fordulok egyet, Őrjítőm is megszabadult a vizes nadrágjától, és belebújt a KiBum által összeválogatott ingbe és nadrágba. Mélykék ing és hófehér nadrág. Feszesen simul a testére.

Az Öcsém KI AKAR KÉSZÍTENI?! Nagyot nyelek, ahogy végignézek JongHyun alakján, az ing két felső gombját szabadon hagyja. Láttatni hagyja a bőrét... azt a bronzos bőrt, amitől az eszemet veszítem. Azzal a parányi anyajeggyel együtt. Oké! Valaki hívjon mentőt vagy az elmegyógyintézetet. Meghaltam. Vagy fogok. Vagy megbolondulok. Még nem tudom. Csak legyen kéznél a segítség. Lélegezz, SungYeon. Mondom, LÉLEGEZZ!

Perdülök még egyet, a fallappal találkozik kis híján az orrom, de nem érdekel. Felmarkolom a csatomat, és egy gyors mozdulattal feltűzöm zilált és kissé kócos tincseimet. Szerencsére annyira nem vészes a fejem; olyan, mintha egy enyhe dauer lenne benne. Épp elmegy. A kilincsre fogok, JongHyun pedig a szabadon lévő csuklómra szorít. Hátra fordulok. JongHyun mosolyogva fonja össze az ujjait az enyémekkel, majd picit rászorít. Veszek egy nagy levegőt, és bólintok egyet. Ez lesz a legjobb. Tudnia kell mindenkinek, hogy hozzá tartozom. Ő pedig ezek szerint hozzám. Így nem lehet semmi baj a jövőben, hiszen foglalt. Elmosolyodom, majd végre kijutunk a rejtekhelyünkről, és visszasétálunk a megcsappant vendégsereghez. Bár azért akadnak még bőven, de kicsit lecsökkent a létszám.

JongHyun magabiztosan szorítja a kezemet, egy másodpercre sem lazulnak az ujjaink, a konyhához érve megállunk. KiBum rendületlenül tartja a frontot, maga mellett tartva azt a bizonyos lányt is. Még mindig a derekán pihen az Öcsém keze, bár néha elkalandozik az a kéz a formás popsi felé, és a lapockáit is megcirógatja észrevétlenül. Ejnye, Bummie! Szobáraaa...

Keresni kezdem imádott húgomat is, ő bizony az erkélyre vonult TaeMinnel. Egymáshoz bújva merülnek el az éjszakai égbolt ragyogásában. Magányos, de boldog percekre vesznek el a másik ölelésében. Boldogan felsóhajtok, és JongHyun ujjaira fogok picit. Arrébb araszolok a pultig, és a derekammal a munkalapnak támaszkodok. Ha ez a pult most mesélni tudna... itt kezdődött minden. Féloldalas mosolyra vált a görbületem, JongHyun megáll velem szemben, kérdőn nézi a mosolygós arcomat.

- Mi az, Noona?

- Semmi. Csak eszembe jutott egy apróság.

- Hm – ő is elmosolyodik – Ez a pult?

- Igen.

Két keze közé fogja az arcomat, majd tökéletesen felidézve az első csók emlékét, összeérinti ajkainkat a következő momentumban. Elválunk egymástól, a derekára fonom a karjaimat, ő a hátamra simítja meleg tenyereit, és magához ölel. Arcomat a mellkasába fúrom. Hiába KiBum inge, még így is érzem JongHyun cédrusos illatát, ami a lényemmé vált az eltelt napok alatt. Egy másik világban vagyok. Ez már nem lehet a valóság. A felhőkben járok, egy Csillag ölel magához, és szórja rám különleges fényét. Nem akarom, hogy ez az álom véget érjen. Örökké tartson... örökké álmodni akarok.

- Khm... – KiBum óvatosan megköszörüli a torkát.

- Szia, Bummie – motyogom JongHyun mellkasába bújva.

- Noona? Akkor ez most...? Ez most akkor mi?

- Mire gondolsz, Bummie? – még mindig nem vagyok hajlandó felemelkedni a mellkasából.

- Arra, hogy akkor te és Hyung, izé, most akkor? Akkor most ti izé. Együtt vagytok?

- Hm – megemelem végre a fejemet, és KiBumra nézek – Nem tudom, hogy pontosan mire gondolsz, de mondjuk úgy, hogy használt a verbális felpofozás, és észhez tértem. Szóval a te szavaiddal élve mi most együtt vagyunk, igen.

- ...

- Talán baj, Bummie?

- Dehogy! Épp ellenkezőleg! Azt hittem, hogy már soha nem juttok el idáig!

Lazítok a szorításomon, és elengedem JongHyun derekát. KiBumhoz lépdelek, és a nyakára kulcsolom a karjaimat. Szorosan magamhoz ölelem, az Öcsém is átkarolja a derekamat. Megpuszilja az arcomat, én is viszonzom, majd elrebegek néhány köszönő szót a fülébe, és lefejtem KiBumról a karjaimat. Ellépek az Öcsémtől, az erkélyt célzom be.

- Beszélek Minnie-vel – felelek a kérdő szemeknek.

- Rendben – bólint -, addig itt leszünk Hyunggal.

- Csak egy pár perc. Ne rosszalkodjatok! – felnevetek.

- Noona~! – teljes egyetértésben kuncognak fel mindketten.

Egy pillanatra még visszalépek JongHyunhoz, nyomok egy gyors puszit ajkaira, és az erkélyhez robogok. A küszöb előtt megállok, nem akarom megzavarni az ölelkező párost. MinYoung teljesen elveszik TaeMin karjaiban, a piros bőrkabát alá rejtette a húgom felsőtestének egy részét, hogy megóvja a lágy szellőtől. Alkalmanként megpuszilja Minnie tincseit, aki csak egy boldog sóhajjal reagál a gyengédségre. Egyszerűen nincs szívem megzavarni őket, de szeretném megköszönni a húgomnak is, amit értem tett. Már épp tolnék egy foxtrottot, amikor TaeMinnel találkozik a pillantásunk.

Kicsit oldalra döntöm a fejemet, jelezvén, hogy egy egészen rövidke időre szeretném elszakítani a kedvesétől. Érthető okokból nagyon nehezére esik elengedni a húgomat, akinek szintén nehezére esik elválni TaeMintől. Mocsok dolog, tudom. Bocsánat érte! Hosszan végigsimít a hátán, majd a vállaira teszi a kezeit, és kicsit eltolja magától. Lágy és érzéki csókot váltanak, végül kettesben hagy minket a Tökéletes Idegen. Kilépek az erkélyre, és megállok MinYoung előtt.

- Szia...

- Szia, Unnie! – átkarolja a derekamat – Minden rendben?

- Igen, Minnie-m! – magamhoz szorítom – A legnagyobb rendben.

- Ezek szerint kibékültetek? – lazít az ölelésén, a szemembe néz.

- Nem csak kibékültünk, Minnie – kicsit belepirulok a vallomásomba -, annál többről van szó.

- Örülök, hogy végre boldog vagy, Unnie! JongHyun vigyázni fog rád, tudom! Különleges! – még egyszer magához ölel – JongHyunra van szükséged... – súgja.

- Igen, Minnie. Határtalanul boldog vagyok, és ezt neked és Bummie-nak köszönhetem egyedül. Ha ti nem vagytok, akkor most nagy bajban lennék – egyre jobban szorítom magamhoz.

- Unh-Unnieh. Unnieh. Megh-fojh-taszh.

- Oh! – azonnal elengedem – Ne haragudj, Minnie! – elmosolyodom.

Gyorsan elhadarom neki a távozásom után történteket, bár a mélyreható részletezéseket ezúttal mellőzöm. Mielőbb vissza szeretném őt adni TaeMinnek, és én is szeretnék odabújni JongHyunhoz. A mesém végéhez érve még egyszer magához ölel, megpuszilgatja az arcomat, aztán együtt visszamegyünk a lakásba. A három fiú a pultot támasztja – mintha fecskék lennének a villanypóznán -, illetve KiBum mellett az a bizonyos lány bújik meg. MinYounggal az ujjainkra szorítunk.

TaeMin ellöki magát a munkalaptól, majd JongHyun tesz hasonlóképp. Hozzánk sétálnak, aztán gyengéden átkarolnak minket a lovagjaink. KiBum újfent megköszörüli a torkát, és ő is arrébb araszol a konyhapulttól, elénk lép. Ujjai finoman kapaszkodnak a lány ujjaiba. Hm. Nagyon csinos, ebben igaza volt az Öcsémnek!

- Noona, Minnie, szeretném nektek bemutatni MinGit! – a lányra pillant, majd vissza ránk – MinGi, ő itt a nővérem, SungYeon, és a legjobb barátnője, MinYoung.

- Nagyon örülök! Jung MinGi! – illedelmesen meghajol.

- Szintén, Lee MinYoung, Bummie közeli barátja – ő is udvariasan köszönti.

- Részemről a szerencse, Kim SungYeon, Bummie kibírhatatlan nővére! Örülök a találkozásnak! – mélyen meghajolva köszöntöm a vendégünket.

Váltunk még néhány szót, majd KiBum MinGivel együtt elsétál tőlünk. TaeMin és Minnie megint félre vonul, hogy további magányos perceket szerezhessen; JongHyunnal ismételten a pultnak támaszkodunk. Elköszönünk a vendégeinktől, majd újfent megtámaszkodunk a pulton. Lassan elfogy a vendégsereg, már csak TaeMin és MinGi az, aki itt van... illetve JongHyun.

Sikerül meggyőznöm imádott húgomat, hogy van egy szabad szobánk, ahova bevackolhatják magukat TaeMinnel. Szerencsére a lovagja sem vonakodik, így nem is kell olyan nagyon búcsút vennem imádott hugicámtól. KiBum hasonló megjegyzéseket ejtett meg, miközben egyre jobban bújt MinGi nyakába. Azt hiszem, hogy hamar meggyőzte a lányt, hogy ne aludjon egyedül ma éjszaka az Öcsém. Na, persze! Könnyű kihasználni azt, aki rajong a macskákért; ha csak előszedi az ártatlan cicaszemeit, máris levett mindenkit a lábairól. MinGit is. KiBum mosolyogva vonul el a hálójába, és szabályosan maga mögött cibálja a vendégünket is. Kimondhatatlanul boldog vagyok. A legszebb éjszaka elé nézek, azt hiszem.

A vendégek távozása után, illetve Bummie és Minnie szobába parancsolása után, a pakolás mellett döntök. JongHyun automatikusan a segítségemre siet, kicsit idegesen pakolászom mellette, folyton felrémlenek bennem a hálómban történtek. Kicsit emberibb állapotba hozzuk a nappalit és az étkezőt, a mosogatóhoz állok, hogy legalább egy részét eltüntessem a koszos edényeknek és poharaknak. JongHyun megtámaszkodik a pulton.

- Ideje lesz nekem is hazamennem – suttogja, majdnem kicsúszik a pohár a kezemből.

- M-máris? – motyogom zavaromban, nem akarom, hogy elmenjen.

- Elég későre jár – közelebb csúszik hozzám.

- De én~ - elhallgatok, majd egy sóhajjal később folytatom -, én n-nem. N-nem szer-szeret... ném... – alig hallhatóan jönnek belőlem a szavak, leteszem a poharat, és elzárom a csapot.

Leküzdi a kettőnk közötti távolságot, mögém lép, majd jobb tenyerét a hasamra vezeti. Átkarolja a testemet, mellkasát a lapockáimnak feszíti, bal kezével lágyan simogatja a felkaromat és az oldalamat. Felsóhajtok. Nyakamhoz hajol, orrával megpiszkálja a fülem mögötti érzékeny felületet, majd apró csókkal illeti a bőrömet. Megremegek. Újabb és újabb csókokkal halmoz el, minden egyes érintés pillanatában remegéssel válaszol a testem. Egy-egy sóhajt is kicsal belőlem.

Megragadom jobb csuklóját, határozottan megszorítom, és egyetlen lendülettel fordulok meg a karjai között. Mélyen a szemébe nézek. Kicsit hátrébb tolom, majd megint a csuklójára szorítok, és magabiztos léptekkel húzni kezdem JongHyunt a szobám felé. Engedelmesen követi a lépteimet, egy pillanatra hátra nézek, mosoly ül ajkain. Én is mosolygok. Ideges vagyok, de nem akarom nélküle tölteni az éjszakát. Ahogyan a hátralévőket sem. Egyetlen egyet sem vagyok hajlandó JongHyun nélkül lenni!

A hálóba lépve egészen az ágyig vonszolom, majd leültetem rá, és visszasietek az ajtóhoz. Fordul a kulcs. Visszabaktatok az ágyhoz, és előkotrom a hálóingemet a takaró alól. Vigyorogva, de kérdő szemekkel pislog rám.

- Azt mondtad, hogy elég későre jár – válaszolok kérdő tekintetének -, gondolom, szeretnél lefeküdni.

- Igen. Ezt mondtam.

- Na, akkor magamra kapom a hálóingemet – felemelem a ruhát -, és akkor aludhatunk is... akár - sóhajtom utolsó szavam.

- Szerintem nem lesz szükség arra a hálóingre...

       JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, aztán vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!