24. fejezet - Tökéletesen boldog... [Befejező rész]

JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, majd vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!

Újra és újra nagyot nyelek, remegő térdekkel állok JongHyun előtt, a korábbi bátorságom teljesen elhagyott. Mindkét kezemet megfogja, finoman megszorítja őket, majd lassan közelebb húz magához. Ösztönösen ülök az ölébe. Combjaim közé fogom lábait, miközben mélyen a szemembe néz. A szívem vadul kalapál a mellkasomban. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek. Ismét tanácstalannak érzem magam. Épp, mint amikor magamhoz akartam ölelni a második nálunk töltött éjszaka reggelén vagy épp, mint az étteremben. Tanácstalan vagyok.

JongHyun melegséget árasztó tenyerei a derekamon pihennek, hüvelykujjaival finoman cirógatja a testemet, mélybarna pillantásában teljesen elveszek, az édes mosolyától még a lélegzetem is eláll. Megszűnök létezni tőle. A szívverésem lassan csillapodik, ahogy a sóhajaim is lassulnak.

- Jól vagy? – súgja, az egész testem belebizsereg az édes dallamba.

- Ig-en. N-nem. Ahh... nem tudom. J-jól... a-azt hiszem.

- Noona – nevetős sóhaj szökik ki imádnivaló ajkai között -, nyugodj meg – suttogja fülembe édes szavait.

A hangjára újfent remegéssel válaszol a testem, de valahol meg is nyugszom a dallamosságától. Karjaimmal átkulcsolom a nyakát, és közelebb húzom magamhoz. Az ölelésem azonnal viszonzásra lel. Fejét a mellkasomra hajtja, állammal megtámaszkodom finoman a világosbarna tincsein, halkan felsóhajtunk mindketten. Hosszú mozdulattal simít végig tenyereivel a hátamon, újra és újra megismétli a mozdulatait.

Egy eddig ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Egy ismeretlen, de annál jobb érzés. Vágyom erre az érzés. Nyugalom. Nyugalom és még valami. Mindig megnyugodtam, amikor magához ölelt, de ez az ölelés most mégis más. Biztonságban érzem magam. Ahogy Minnie mondta. Nyugalmat és gyengédséget árasztó karok biztonságot nyújtva ölelnek át.

Az orromat belefúrom a hajába, hosszan belélegzem az eső illatát, ami tincseiből árad, szorítok egyet a testén, álmodom. Hosszú percekig bújok hozzá egyetlen szó nélkül. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Örökké álmodni akarok, és soha többé nem akarok egyetlen pillanatot sem ébren tölteni.

Lazít picit az ölelésén, de én képtelen vagyok engedni, végül megadom magam. Kicsit engedek a szorításomon, finoman eltol magától, a tekintetünk újra találkozik. Ajkai továbbra is finom mosolyra állnak, elszakítja pillantását az enyémtől, és apránként feltérképezi az arcomat, majd lassan a fejem mögé nyúl jobb kezével, és matatni kezd a csatommal.

- Így – kiveszi a hajamból a csatot, és a kezembe nyomja -, most tökéletes – zavaromban teljesen elvörösödök, a hajamhoz nyúlok, JongHyun ujjai még mindig a tincseimmel játszadoznak.

- Attól azért messze vagyok – mosolygok, miközben a hajammal babrálok, hogy rendre utasítsam némelyik tincset.

- Noona – az ujjaimra szorít, és megrázza a fejét -, megint kezdesz butaságokat beszélni.

Totális vörösségben úszok a szavaitól, egyszerűen elolvadok ettől a pasitól. Imádom mindenét. Olyan nagyon tökéletes, meg sem érdemlem. De mégis lehet bennem valami, ha most itt ülök az ölében, és szórja felém szédítő bókjait. Mégsem lehetek annyira rossz, ha neki éppen rám van szüksége. Mert nekem rá van, ez már biztos. Minden sebemet begyógyította, semmi nem fáj, ami a múltban történt. Egyetlen tátongó hegem sincs, JongHyun eltüntette a sebhelyeket. Társra leltem. Egy tökéletes társra. Egy olyanra, akiről mindig is álmodtam. Akire mindig is vágytam. Mélyre süllyedek a Szerelem Tengerében, és nem vágyom arra, hogy bárki is megmentsen ezúttal.

Elengedi az ujjaimat, tarkómra csúsztatja a tenyerét, és lehúz ajkaihoz. Édes csókban forrunk össze. Lágyan simítja párnáit az enyémekhez, gyengédséggel és törődéssel telve. Szerelmesen. Igen. Érzem. Szerelmes csókkal ölel magához, majd néhány szívdobbanással később elválasztja ajkainkat egymástól. Későre jár. Meglehetősen későre...

Az ágy végén heverésző hálóruhámra nézek, szusszantok egyet, majd az anyag felé nyúlok. De JongHyun félúton megfogja a csuklómat, gyengéden megszorítja, majd nyakára vezeti kissé reszkető karomat. Kérdőn pillázok rá, majd azzal a lendülettel homárszínt veszek magamra, és csak egy féloldalas mosolyt kapok válaszul.

- Öhm. Szeretném felvenni a ruhámat.

- Nem lesz rá szükséged – suttogja fülemhez hajolva.

- Mire célzol? – próbálok nem vörösleni a szavaitól, és kellőképpen szigorúan nézni rá, de nem igazán hihető az alakításom.

- Semmire. Csak ne törődj a hálóingeddel.

Elengedi a csuklómat, arcával az arcomhoz hajol, és lassan végigvezeti tenyereit a hátamon. Puha párnáival megcirógatja a számat, érzékien közéjük szorítja felső ajkamat, aztán az alsóval is ugyanígy tesz, végül lágy mozdulattal átcsúsztatja vörös izmát a számba, és egy szenvedélyes, de mégis gyengéd csókban egyesülünk.

Tenyereivel hosszan simogatja a hátamat, mellkasomat közelebb préselem a testéhez, halkan sóhajtozom a csókba, lassanként hevíti fel a testemet, és kelti életre megint az elemésztő vágyat. Jobb kezét a tarkómra teszi, még tovább mélyíti a csókot, az én kezeim is felfedező útra indulnak a forró testén.

Nem bírok megálljt parancsolni magamnak, óvatosan lejjebb nyomom, és finoman ránehezedek. Bal kezemmel mellkasán garázdálkodom, az ingen keresztül is tökéletesen tapinthatóak kidolgozott izmai. Az eszemet veszi egy pillanat alatt. Jobb kezemet a tincsei közé bújtatom, és még jobban húzom ajkaimra. A szenvedély fokozódik.

Bal kezével bekíváncsiskodik a pólóm alá, lágyan megkarcolja körmeivel égető bőrömet, majd egyetlen határozott ujjmozdulattal kikapcsolja a melltartómat, és száműzi a testemről. Beleremegek az érintéseibe, tovább karmolássza a bőrömet. Felperzseli a vágyaimat. Kell nekem. Őrjítően vágyom rá.

Egyetlen határozott lendülettel fordít a pozíciónkon, így most megint én fekszem a hátamon, és JongHyun magasodik fölém. A vad csókot egy sóhajtásnyi pillanatra sem szakítja meg. Elveszem az érintéseiben. Az összesben. Halkan felnyögök, amikor megmoccan a csípőjével, a bőrébe mélyesztem a körmeimet.

Elszakítja párnáit az enyémtől, majd csókokkal beborítva indul el lefelé rajtam, és meg sem áll a nadrágomig. Ugyanarra a sorsra jut, mint a melltartóm. A földön végzi ez a ruhadarab is. Egész testemben remegek alatta; bármit is tervez, nem akarom, hogy abbahagyja. Semmi nem érdekel. Csak Ő.

Lágyan végigcsókolja alhasam vonalát, majd a csípőcsontomat is édes becézgetésekkel halmozza el, végül picit felemelkedik. Könnyed mozdulattal nyílik szét az ing, ami eddig takarta a testét, a nadrágom mellé kerül, de szinte azonnal követi azokat JongHyun nadrágja is.

Megint fölém magasodik. Forró bőre hozzám ér. Egybe olvadunk. Mámor. Szenvedély. Kéj. Őrület. Vágy. Vadság. Mindegyiket akarom. Őt akarom. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett, és egy őrjítő csókkal tapad a számra, lélegezni sincs időm, de mielőtt megszokhatnám az érzést, megint elszakad tőlem. Lágyan összeérinti még ajkainkat, majd finom mosolyra húzza a száját. Halkan zihálok alatta, még mindig reszketek.

Jobb kezével a tincseimet tekergeti játékosan, bal kezével gyengéden cirógatja az arcomat. Mélybarna íriszei Csillagként ragyognak rám, újra az arcomat kezdi méricskélni, a mosolya szélesedik kicsit. Átkarolom a derekát, és körmeimmel érzékien karmolászni kezdem fedetlen hátát, aztán az oldalán is elkalandozok, halk kuncogással egybekötve rázkódik meg a teste. Egy érzékeny pontra leltem. Akaratlanul mosolyodok el az édes kacajától. Bal kezemet a tarkójára teszem, és lejjebb húzom az arcát, hogy újra érezhessem ajkait az enyémekhez simulni. Hiányzik minden pillanatban. Soha nem lehet elég belőle. Az egész lénye nem lehet elég egy egész életre.

- Szia... – suttogja ajkaink közé.

- Szia. Mész valahova?

- Nem. Vagyis készülök – picit oldalra dönti a fejét.

- Hova szeretnél menni? – próbálok nem teljesen megrémülni a szavaitól, de nem nagyon megy.

- Holnap szeretnélek elvinni valahova.

- Hova?

- Majd reggel megtudod – orrával megpöcköli az orromat -, kis kíváncsim.

- De ugye most nem akarsz itt hagyni engem?

- Ne félj – bal kezét az arcomra simítja -, itt leszek egész éjszaka. Nem megyek sehova.

- Bizti? Itt leszel velem?

- Bizti – felkuncog – El sem mozdulok mellőled egész éjjel.

- Akkor jó. – bólogatok aprókat – Egy picit fázom.

- Irány a takaró alá, Noona! – elneveti magát, majd egy lendülettel felpattan.

Én is megemelkedem az ágyról, majd azzal a mozdulattal be is bújok a takaró alá, kicsit megigazgatom az anyagot, majd megemelem a nehéz anyagot. Széles vigyorral az arcán ugrik be mellém az ágyba, pontosan olyan fejet vág, mint egy kisgyerek, aki ehetett ebéd előtt a kedvenc sütijéből, a hátára fekszik.

Gondolkodás nélkül hajtom a fejemet a mellkasára. Heves. Zakatol a szíve a mellkasában. De ismerős ez a dobogás. Az én bordáim között is ugyanilyen a dübörgés. Átkarolja a testemet, jobb kezét a vállamra simítja, ujjaival gyengéden cirógatja a felkarom és a hátam egy részét.

Jobb kezemet a mellkasára teszem, és ujjaimmal játszadozni kezdek bronzszínű és bársonyos bőrén. A szívverése még mindig heves, ahogyan az enyém is. Tudom, hogy nekem miért lüktet ennyire a mellkasom. Vajon JongHyunnak is pontosan ugyanaz miatt dübörög? Olyan, mintha mindkettőnknek szétrepesztené a bordáit. Felsóhajtok.

Hm. Jobban belegondolva a dolgokba, JongHyun az első férfi, aki nálam tölti az éjszakát. Ő az első, akit beengedtem az ágyamba. Eddig mindig igyekeztem úgy intézni, hogy mindig a másik félnél legyen meg a dolog. De most valahogy örülök annak, hogy JongHyun az első. Az első és az utolsó. Még egy halk sóhaj szakad fel belőlem a saját boldogságomtól. Abbahagyom a játékot a felsőtestén, és inkább szorosan átkarolom a mellkasát.

Belebújok a nyakába, és mélyeket lélegzem a citrusos-cédrusos illatából, ezzel az aromával lélegzem ismét. A szemhéjaim elnehezednek, de erőszakosan visszatartom őket. Nem akarok aludni. Akkor véget ér az álom. Nem akarom lehunyni a szemeimet, álmodni akarok!

Felemelem a fejemet JongHyun nyakából, egymásra nézünk. Még egyszer utoljára elveszek a mélybarna óceánban. Egy hosszú és forró csók után megint a mellkasába temetem az arcomat, a szívverésünk lassul. Karjai védelmezőn ölelnek át, egyetlen biztos pontként kapaszkodom a testébe. Még egy halk sóhaj szökik ki a számon, végül az álmosságom utat tör. Engedek neki. Lecsukom a szemeimet.

Remélem, hogy másnap reggel, amikor újfent kinyitom őket, ez a sötétbarna szempár fog rám ragyogni és ezzel az édes mosollyal ébredek fel. Épp úgy, mint mielőtt behunytam a szemeimet.

* * *

Hosszú hetek óta nem aludtam ilyen jól, mint ma éjszaka. Boldogan csuktam le a szemeimet, csodás álmot láttam, és most boldogsággal telve nyitom fel őket újra. Vagyis még nem nyitottam ki őket, de már tudatomnál vagyok. Egy kicsit félek kinyitni a szemeimet, mert rettegek, hogy véget ért az álmom az éjszaka alatt. Félek. Még álmodni szeretnék. Egy életen keresztül.

Picit fészkelődöm az ágyban, talán megérzem JongHyun közelségét, és akkor azonnal meg is nyugodhatok. A hasamra fordulok, felhúzom a bal térdemet, és lassan kutatni kezdek a jobb lábammal. De szinte bele se kezdek a keresésbe, valaki szorosan hozzám simul hátulról, és belepuszil a nyakamba. Elmosolyodom. Mégsem vagyok egyedül! Betartotta a szavát! Itt maradt velem! Itt maradt egész éjjel, és még mindig itt van! Megtartotta az ígéretét...

Boldog sóhaj szakad fel belőlem, végre kinyitom a szemeimet, bár még kicsit homályos a külvilág. Óvatosan fordulok a másik oldalamra, de az ölelő karok nem eresztenek. Furakszom még egy kicsit, végül sikerül megfordulnom. JongHyun tekintetébe ütközik a pillantásom.

A mélybarna szempár melegséget és gyengédséget áraszt, a kissé telt ajkak finoman mosolyognak rám. A legszebb ébredés. Ez egy álom. Újra csak álmodom.

- Álmodom?

- Miből gondolod?

- Mert ez túl szép, hogy igaz legyen – gyorsan becsukom a szemeimet.

- Azt mondod? – végigsimít az arcélemen.

- Tényleg itt vagy? – motyogom, még jobban szorítom a szemeimet.

- Nyisd ki szépen a szemed, nem fogok eltűnni – súgja fülemhez hajolva, majd apró puszit nyom az arcomra.

Sóhajtok még egyet, nyelek egy nagyot, majd nagyon lassan kinyitom a szemeimet. Újfent JongHyun tekintetébe ütközöm. Még mindig melegséget és gyengédséget áraszt a szempárja, ahogyan az ajkai is édes mosolyra állnak. Valóság.

- Jó reggelt, Noona! – suttogja a fülembe, újabb puszit kapok.

- Jó reggelt – sóhajtom -, Jagiya.

- Hm? – felcsillannak a szemei – Minek neveztél? – fülével közelebb hajol a számhoz.

- Ja-gi-ya – taglalom nagyon halkan, majd én is megpuszilom az arcát.

Hirtelen mozdulattal ránt magához, a hátára vágódik, magával húz, és szorosan átfonja a karjait a testemen. Szinte már megfojt az ölelése. Levakarhatatlan mosoly ül ki az arcomra a tagadhatatlan boldogságomtól. Képtelen vagyok felfogni a helyzetet, nem bírok betelni vele. Boldogan bújok hozzá, és viszonzom úgy az ölelését, ahogy csak tudom és képes vagyok rá. Minden erőmmel.

Lazít az ölelésén, és édes puszikkal lepi el az arcomat. Felkuncogok. Picit megemelkedem, az alkarjaimra támaszkodom, és most én keresem JongHyun tekintetét. Homlokáról elsimítok egy tincset, és lassan végigsimítok az arcélén. Elmosolyodik.

Felülök az ágyon, picit kinyújtózkodom, törökülésbe helyezkedem, majd lassan gyönyörködni kezdek a látványban. Az elém táruló álomszép és csodálatos látványban. Egy Csillag fekszik a párnáim között. Egy Angyali Csillag. Álomszerű valóság. JongHyun is lassan felül az ágyon, nagyokat nyújtózik, apró nyöszörök törnek fel belőle.

- Gyere ide – kinyújtom felé a karomat -, ülj ide elém – megütögetem magam előtt a takarót.

- Miért?

- Ne kérdezősködj, csak ülj ide.

Sóhajt egyet, majd egyetlen szó nélkül engedelmeskedik. Befészkeli magát elém. A térdeimre támaszkodom, mindkét kezemet a vállaira simítom, majd gyengéden masszírozni kezdem. Óvatosan, és minden porcikáját finoman nyomkodom, halkan nyöszörög a mozdulataim nyomán. Igyekszem minél gyengédebb lenni hozzá, de a feszültség érezhető az egész testében. Az édes nyöszörgések biztosítanak arról, hogy jól végzem a munkámat. Élvezi.

Egészen a derekáig megyek, de belém bújik a kisördög, és megcsiklandozom az oldalát. Azon az érzékeny ponton. Elneveti magát, és eldől az ágyon. Megfogja az alkaromat, maga után húz, átkarolja szorosan a derekamat, elsimít néhány tincset a vállamról, és lassan végigvezeti ujjbegyeit a testemen. Nagyot sóhajtok.

Megint hosszú percek telnek el, de az is lehet, hogy egy teljes óra is az ébredésünk óta. Minden egyes másodpercet élvezek, amit JongHyun társaságában tölthetek. A boldogság pillanatait azonban egy furcsa hang szakítja félbe.

- Éhes vagy? – kérdezem mosolyogva.

- Egy kicsit – kuncog.

- Akkor ideje reggelizni – felülök az ágyon -, a többiek is biztos ébren vannak.

- Menjünk...

Felülünk az ágyon, kapok egy gyors puszit, majd gyorsan felveszi a ruháit, és én is magamra kapom a nadrágomat. Kicsit rendbe szedem a tincseimet, majd a csatom után kezdek kutatni. De már nem tudom feltűzni a hajamat, mert JongHyun kiveszi a kezemből. Az éjjeli szekrényemre teszi, és mosolyogva fordul felém. Kérdőn rebegtetem a pilláimat.

- Ne tűzd fel.

- De olyan, mint a szénaboglya.

- Nekem így tetszik! – a vállaimra szorít egy kicsit, majd belepuszil a nyakamba.

- Ha szeretnéd – vörös arccal motyogom magam elé, kicsit beletúrok még a hajamba fésülködés címén.

Összekulcsolt ujjakkal távozunk a szobámból, és vonulunk egyenes a konyhába. Még csak mi vagyunk ébren, a törpiek még édesen szenderegnek valószínűleg. Sebaj! Így legalább csupa finomsággal láthatom el az én kis Családomat. Bummie és Minnie mellé kaptam még egy kisöcsit és egy hugicát, nem is akárkiknek a személyében, és lett egy társam. Ő sem akármilyen társ.

JongHyunt leültetem az étkezőasztalhoz, és nekilátok annak a bizonyos reggelinek. Sürgök-forgok a konyhában, már majdnem teljesen elkészülök mindennel, mire halk csoszogások érkeznek a közlekedő felől. A három cselszövő totyog a konyha felé, KiBum mögött szorosan araszol MinGi is. Végignézek a kis csapaton. Minnie haja meglehetősen csapzott, nyakát lilás foltok tarkítják helyenként, TaeMin pedig óvódásokat megszégyenítő vigyorral az arcán ácsorog.

Bummie frizurája is meglehetősen összekuszált, és MinGi se találkozott nagyon azzal a fésűvel. És mintha az ő nyakukat is valamiféle harapásnyomok lepnék el. Ejjnyehát! Én bezzeg bírtam a véremmel... sajnos... Boldogan felsóhajtok.

- Jó reggelt a kis csapatnak! Gyertek reggelizni!

- Szia, Unnie!

- Noona!

- SungYeon-ah!

- Jó reggelt!

- Na, csüccs, mindenki az asztalhoz.

Túl sokat egyikünk sem tud távol lenni a párjától, így mindannyian lányok a fiúk ölében kötünk ki, és onnan fogyasztjuk el a reggelit. Csendesen elmajszolunk mindent, szinte el is fogy az összes étel, majd nagyokat szuszogva ülünk a maradékok felett percekkel később.

- Mit terveztetek mára? – szólalok meg kis idő múltán.

- Shopingolni megyek Gigivel – MinGi derekára szorít, majd apró puszit ad a nyakára.

- Egész nap?

- Csak szeretnék sok időt vele tölteni. Miért kérdezed, Noona?

- Csak érdeklődöm. Minnie? Te. Vagyis ti? Mit terveztetek?

- Öhm – picit elpirul -, még semmi konkrétat nem beszéltünk meg.

- Értem.

- Mit szólnátok hozzá, ha mi négyen elmennénk valahova? – reagál JongHyun.

- Mármint Minnie, TaeMin, te meg én?

- Igen – biccent, apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Igaz! Tegnap este megbeszéltük Hyunggal, hogy jó lenne együtt elmenni négyen.

- Komolyan? – összhangban kérdezzük MinYounggal.

Válasz már nem érkezik egyik fiú részéről sem, csak egy-egy édes mosoly. Elsőként kelek fel az asztaltól, leszedem a terítéket, és kicsit rendbe szedem a konyhát és az étkezőt. Minnie és MinGi készségesen segédkezik, de Bummie a kisajátítás mellett dönt, így elrabolja tőlünk a barátnőjét. Közelebb araszolok MinYounghoz. JongHyun és TaeMin az erkélyre vonul.

- Szerinted mit találtak ki?

- Fogalmam sincs. Nem mondott neked semmit se JongHyun?

- Csak annyit, hogy ma szeretne elvinni valahova.

- Ez nem valami sok. TaeMin is csak ennyit árult el.

- Akkor kénytelenek leszünk ennyivel beérni.

- Igen – felsóhajt -, de elég, ha csak velük lehetünk.

- Elég. Bárhol is legyen az a valahol.

Magamhoz ölelem MinYoungot, egy kicsit belebújok a nyakába. Mosolyogni vagyok képes. Lassú léptekkel érkeznek meg hozzánk a párjaink; JongHyun az én derekamat karolja át, TaeMin pedig MinYoung testébe kapaszkodik bele.

A következő pillanatban a két fiú lassan húzni kezdi a testeinket egymástól, de erősen kapaszkodom MinYoung testébe. Hiábavaló minden. JongHyun erősebbnek bizonyul, ahogyan TaeMin is. Elszakít a két fiú a Húgomtól. Perdülünk egyet, és az ő derekukat karoljuk át azzal a lendülettel. Átfonják a testeinket.

- Noona? – suttogja a fülembe.

- Mi az? – belebújok a nyakába.

- Haza kell mennem átöltözni, de utána szeretnék veled találkozni.

- Nem szívesen engedlek el – felsóhajtok -, de a muszáj nagyúr.

- Csak két órát kell kibírnunk egymás nélkül. Utána egész nap csak a tiéd leszek.

- Egész nap? Csak az enyém?

- Igen – lazít az ölelésén, és felemeli a fejemet a mellkasából -, egész nap – megcsókol -, csak a tiéd – újabb csókot ad.

Egész nap. Csak az enyém. Ismétlem magamban a szavait. Alig bírom felfogni a történteket. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ő mellettem van. De itt van. Érzem a számon és a derekamon. Itt van.

- Noona. Legyetek MinYounggal két óra múlva a Banpo hídnál.

- A... a Ban-Banpo hídnál? – nagyokat pislogok, szerintem csak a fülem cseng.

- Igen! – bólint, majd a húgomékra néz – TaeMin-ah?

- Cheonsa – fordulok én is MinYoung felé -, két óra múlva találkozunk a Banpo hídnál. Rendben?

- Igen. Banpo híd. Két óra múlva.

Nehezen válunk el a fiúktól, de végül sikerül búcsút vennünk tőlük, és együtt távoznak a lakásból. Egyfolytában azon agyalok, hogy vajon mire készülhetnek ezzel a négyes randival. Valami nagyon különlegeset találhattak ki. Már csak a találkozási pontból is kiindulva. Tiszta ideg vagyok. Mi lesz még itt?

- Noona? Mi indulunk. Későn jövök csak valószínűleg, de még nem tudom.

- Jól van Bummie. De mennyire későn?

- Nem tudom – elmosolyodik -, de úgysem leszel egyedül.

- Bummie! Nem erről van szó! Az öcsém vagy, és aggódom érted.

- Tényleg nem tudom, Sung-ah, de nem kell megvárnod. Inkább most törődj egy kicsit magaddal. MinGivel leszek egész nap.

Magamhoz ölelgetem az édes kisöcsémet, majd MinGit is átkarolom, végül ők is elhagyják a lakást. Ketten maradtunk a húgommal... meg a kérdéseimmel. Izgatott vagyok. Egy teljes nap JongHyunnal. Ezentúl akár több alkalommal is. Amikor nincsenek egyéb elfoglaltságaink. Egek! MinYoung finom érintése zökkent ki az újabb agyalásomból.

- Ideje lenne készülődünk, nem gondolod?

- De...

- Tudod már, hogy mit veszel fel?

- El se kezd, Minnie! Póló, nadrág, cipő. Ennyi!

- Jól van, na! Be ne kapjál már!

- Ne haragudj, Minnie! Csak ideges vagyok.

- Én is az vagyok, Unnie.

Még egyszer magamhoz ölelem imádott húgomat, végül a készülődés mellett döntünk a lelkizés helyett. Két óra nem is olyan sok idő, főleg úgy, hogy még oda is kell érni a hídhoz. Ráadásul nem is ártana egy icipicit csinosítani magamon. Legalább egy felsővel feldobhatnám a farmeromat.

Találok is egy aránylag esztétikusabb felsőt a pólónál, magamra varázsolom, majd némi szolidabb verziójú sminket is felkenek az arcomra. Most nem akarok hódítani. Most csak lenni akarok JongHyun mellett. Kifésülöm a kócomat, aztán a feltűzés mellett döntök. Miután elkészülök, visszacsoszogok a nappaliba, és ott várom meg imádott hugicámat.

Alig pár perccel később meg is jelenik. Ragyog. Épp úgy, mint a randija napján. Mosolygunk egy sort egymásra, felkapjuk a táskáinkat, belebújunk a cipőkbe, karon fogjuk egymást, és teljesen üresen hagyjuk a lakást. Leintünk egy taxit, vigyorogva, de kissé idegesen szállunk be az autóba, és indulunk el a Végzeteinkhez.

Egy kicsit előbb érkezünk meg a találkahelyre a fiúknál, de talán így van időnk picit lenyugodni, mert az út alatt nem nagyon sikerült. Talán. Egy picit. Idegesen sétálunk a híd felé, legalábbis én már egész testemben remegek. Letelt az a bizonyos két óra. MinYounggal megtámaszkodunk egy kicsit az egyik korlátnál, és a sétáló utcát kémleljük tovább. Hátha feltűnik valamelyikünk párja. Talán.

- Ugye nem történt semmi baj velük? – remegős hangon kérdezem.

- Ne aggódj, Unnie! Biztos csak valami közbe jött nekik.

- Remélem, hogy csak megcsúsztak időben, és nem történt semmi komoly bajuk – reszkető kezekkel fogom meg MinYoung kezeit.

- Itt lesznek, Unnie! – elmosolyodik, az ujjaimra szorít.

Elengedem az ujjait, és újra magamhoz szorítom, hogy sikerüljön egy kicsit megnyugodnom. A karjai hatásosak. Az idegességem alább hagy, de nem múlik el teljesen. Még mindig aggódom.

- Nézd csak! – elengedi a derekamat, és oldalirányba biccent egy aprót.

- Oh...

A két fiú mosolyogva sétál felénk. Mosolyogva. De olyan mosollyal, amilyennel még soha eddig nem találkoztunk. Egyikük részéről sem. Tökéletesek. Mindketten. Elsőre még azt se tudom eldönteni, hogy melyik félistenre figyeljek jobban, bár annyira mégsem nehéz koncentrálnom. Az egyikük még mindig jobban vonzza a tekintetem.

Ahogy közeledik felém JongHyun, úgy kezd egyre szaporábban verni a szívem. Ez a két óra mégiscsak egy örökkévalóság volt, de mégis szeretnék felkészülni az újabb találkozásra. Csak még pár percet kérek, hogy összekaparjam magam.

A Tökéletes Idegen és a Tökéletes Csoporttárs végül megérkezik mindkettőnkhöz. Lélektükreik gyémántként ragyognak ránk, a mosolyuk varázslatos. MinYounggal egyszerre vörösödünk bele a látványaikba, egy másodpercre összenézünk, majd újra a Tökéletes Társaink felé fordítjuk a figyelmünket. Egy Tündérmesébe kerültem, és minden pillanata meseszép és csodálatos. Lassan végignézek JongHyunon, az ujjain megakad a tekintetem. Egyetlen szál piros tulipánt szorongat. Fél szemmel TaeMinre pillantok, az ő kezében egyetlen szál fekete tulipán bújik meg. Majdnem tátott szájjal nézünk a fiúkra.

- Noona – sóhajtja, és lassan felemeli a virágot -, szavak nélkül is érted, ugye? – elcsuklik kicsit a hangja.

- Igen – aprókat biccentgetek, elveszem a virágszálat, és hosszan belélegzem az illatát, végül összefonom ujjaimat JongHyun ujjaival.

- Cheonsa – pironkodva szólal meg TaeMin -, remélem, tudod, hogy mennyit jelentesz nekem? – felemeli a virágot, és MinYoung felé nyújtja.

- T-Tae-Min... – motyogja, hasonlóan elpirul.

         MinYoung is elfogadja a csodás ajándékot, orrához emeli, szippant egyet az aromájából, majd ők is összefonják ujjaikat. Erősen megszorítjuk a fiúk kezeit, néhány röpke pillanatra egy vallomással teli csókban forrunk össze velük, majd miután elváltunk, elindulunk. Gyönyörködünk a vízeséssel borított híd látványában. Boldog vagyok. Tökéletesen boldog...