24. fejezet - Tökéletesen boldog... [Befejező rész]

JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, majd vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!

Újra és újra nagyot nyelek, remegő térdekkel állok JongHyun előtt, a korábbi bátorságom teljesen elhagyott. Mindkét kezemet megfogja, finoman megszorítja őket, majd lassan közelebb húz magához. Ösztönösen ülök az ölébe. Combjaim közé fogom lábait, miközben mélyen a szemembe néz. A szívem vadul kalapál a mellkasomban. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek. Ismét tanácstalannak érzem magam. Épp, mint amikor magamhoz akartam ölelni a második nálunk töltött éjszaka reggelén vagy épp, mint az étteremben. Tanácstalan vagyok.

JongHyun melegséget árasztó tenyerei a derekamon pihennek, hüvelykujjaival finoman cirógatja a testemet, mélybarna pillantásában teljesen elveszek, az édes mosolyától még a lélegzetem is eláll. Megszűnök létezni tőle. A szívverésem lassan csillapodik, ahogy a sóhajaim is lassulnak.

- Jól vagy? – súgja, az egész testem belebizsereg az édes dallamba.

- Ig-en. N-nem. Ahh... nem tudom. J-jól... a-azt hiszem.

- Noona – nevetős sóhaj szökik ki imádnivaló ajkai között -, nyugodj meg – suttogja fülembe édes szavait.

A hangjára újfent remegéssel válaszol a testem, de valahol meg is nyugszom a dallamosságától. Karjaimmal átkulcsolom a nyakát, és közelebb húzom magamhoz. Az ölelésem azonnal viszonzásra lel. Fejét a mellkasomra hajtja, állammal megtámaszkodom finoman a világosbarna tincsein, halkan felsóhajtunk mindketten. Hosszú mozdulattal simít végig tenyereivel a hátamon, újra és újra megismétli a mozdulatait.

Egy eddig ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Egy ismeretlen, de annál jobb érzés. Vágyom erre az érzés. Nyugalom. Nyugalom és még valami. Mindig megnyugodtam, amikor magához ölelt, de ez az ölelés most mégis más. Biztonságban érzem magam. Ahogy Minnie mondta. Nyugalmat és gyengédséget árasztó karok biztonságot nyújtva ölelnek át.

Az orromat belefúrom a hajába, hosszan belélegzem az eső illatát, ami tincseiből árad, szorítok egyet a testén, álmodom. Hosszú percekig bújok hozzá egyetlen szó nélkül. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Örökké álmodni akarok, és soha többé nem akarok egyetlen pillanatot sem ébren tölteni.

Lazít picit az ölelésén, de én képtelen vagyok engedni, végül megadom magam. Kicsit engedek a szorításomon, finoman eltol magától, a tekintetünk újra találkozik. Ajkai továbbra is finom mosolyra állnak, elszakítja pillantását az enyémtől, és apránként feltérképezi az arcomat, majd lassan a fejem mögé nyúl jobb kezével, és matatni kezd a csatommal.

- Így – kiveszi a hajamból a csatot, és a kezembe nyomja -, most tökéletes – zavaromban teljesen elvörösödök, a hajamhoz nyúlok, JongHyun ujjai még mindig a tincseimmel játszadoznak.

- Attól azért messze vagyok – mosolygok, miközben a hajammal babrálok, hogy rendre utasítsam némelyik tincset.

- Noona – az ujjaimra szorít, és megrázza a fejét -, megint kezdesz butaságokat beszélni.

Totális vörösségben úszok a szavaitól, egyszerűen elolvadok ettől a pasitól. Imádom mindenét. Olyan nagyon tökéletes, meg sem érdemlem. De mégis lehet bennem valami, ha most itt ülök az ölében, és szórja felém szédítő bókjait. Mégsem lehetek annyira rossz, ha neki éppen rám van szüksége. Mert nekem rá van, ez már biztos. Minden sebemet begyógyította, semmi nem fáj, ami a múltban történt. Egyetlen tátongó hegem sincs, JongHyun eltüntette a sebhelyeket. Társra leltem. Egy tökéletes társra. Egy olyanra, akiről mindig is álmodtam. Akire mindig is vágytam. Mélyre süllyedek a Szerelem Tengerében, és nem vágyom arra, hogy bárki is megmentsen ezúttal.

Elengedi az ujjaimat, tarkómra csúsztatja a tenyerét, és lehúz ajkaihoz. Édes csókban forrunk össze. Lágyan simítja párnáit az enyémekhez, gyengédséggel és törődéssel telve. Szerelmesen. Igen. Érzem. Szerelmes csókkal ölel magához, majd néhány szívdobbanással később elválasztja ajkainkat egymástól. Későre jár. Meglehetősen későre...

Az ágy végén heverésző hálóruhámra nézek, szusszantok egyet, majd az anyag felé nyúlok. De JongHyun félúton megfogja a csuklómat, gyengéden megszorítja, majd nyakára vezeti kissé reszkető karomat. Kérdőn pillázok rá, majd azzal a lendülettel homárszínt veszek magamra, és csak egy féloldalas mosolyt kapok válaszul.

- Öhm. Szeretném felvenni a ruhámat.

- Nem lesz rá szükséged – suttogja fülemhez hajolva.

- Mire célzol? – próbálok nem vörösleni a szavaitól, és kellőképpen szigorúan nézni rá, de nem igazán hihető az alakításom.

- Semmire. Csak ne törődj a hálóingeddel.

Elengedi a csuklómat, arcával az arcomhoz hajol, és lassan végigvezeti tenyereit a hátamon. Puha párnáival megcirógatja a számat, érzékien közéjük szorítja felső ajkamat, aztán az alsóval is ugyanígy tesz, végül lágy mozdulattal átcsúsztatja vörös izmát a számba, és egy szenvedélyes, de mégis gyengéd csókban egyesülünk.

Tenyereivel hosszan simogatja a hátamat, mellkasomat közelebb préselem a testéhez, halkan sóhajtozom a csókba, lassanként hevíti fel a testemet, és kelti életre megint az elemésztő vágyat. Jobb kezét a tarkómra teszi, még tovább mélyíti a csókot, az én kezeim is felfedező útra indulnak a forró testén.

Nem bírok megálljt parancsolni magamnak, óvatosan lejjebb nyomom, és finoman ránehezedek. Bal kezemmel mellkasán garázdálkodom, az ingen keresztül is tökéletesen tapinthatóak kidolgozott izmai. Az eszemet veszi egy pillanat alatt. Jobb kezemet a tincsei közé bújtatom, és még jobban húzom ajkaimra. A szenvedély fokozódik.

Bal kezével bekíváncsiskodik a pólóm alá, lágyan megkarcolja körmeivel égető bőrömet, majd egyetlen határozott ujjmozdulattal kikapcsolja a melltartómat, és száműzi a testemről. Beleremegek az érintéseibe, tovább karmolássza a bőrömet. Felperzseli a vágyaimat. Kell nekem. Őrjítően vágyom rá.

Egyetlen határozott lendülettel fordít a pozíciónkon, így most megint én fekszem a hátamon, és JongHyun magasodik fölém. A vad csókot egy sóhajtásnyi pillanatra sem szakítja meg. Elveszem az érintéseiben. Az összesben. Halkan felnyögök, amikor megmoccan a csípőjével, a bőrébe mélyesztem a körmeimet.

Elszakítja párnáit az enyémtől, majd csókokkal beborítva indul el lefelé rajtam, és meg sem áll a nadrágomig. Ugyanarra a sorsra jut, mint a melltartóm. A földön végzi ez a ruhadarab is. Egész testemben remegek alatta; bármit is tervez, nem akarom, hogy abbahagyja. Semmi nem érdekel. Csak Ő.

Lágyan végigcsókolja alhasam vonalát, majd a csípőcsontomat is édes becézgetésekkel halmozza el, végül picit felemelkedik. Könnyed mozdulattal nyílik szét az ing, ami eddig takarta a testét, a nadrágom mellé kerül, de szinte azonnal követi azokat JongHyun nadrágja is.

Megint fölém magasodik. Forró bőre hozzám ér. Egybe olvadunk. Mámor. Szenvedély. Kéj. Őrület. Vágy. Vadság. Mindegyiket akarom. Őt akarom. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett, és egy őrjítő csókkal tapad a számra, lélegezni sincs időm, de mielőtt megszokhatnám az érzést, megint elszakad tőlem. Lágyan összeérinti még ajkainkat, majd finom mosolyra húzza a száját. Halkan zihálok alatta, még mindig reszketek.

Jobb kezével a tincseimet tekergeti játékosan, bal kezével gyengéden cirógatja az arcomat. Mélybarna íriszei Csillagként ragyognak rám, újra az arcomat kezdi méricskélni, a mosolya szélesedik kicsit. Átkarolom a derekát, és körmeimmel érzékien karmolászni kezdem fedetlen hátát, aztán az oldalán is elkalandozok, halk kuncogással egybekötve rázkódik meg a teste. Egy érzékeny pontra leltem. Akaratlanul mosolyodok el az édes kacajától. Bal kezemet a tarkójára teszem, és lejjebb húzom az arcát, hogy újra érezhessem ajkait az enyémekhez simulni. Hiányzik minden pillanatban. Soha nem lehet elég belőle. Az egész lénye nem lehet elég egy egész életre.

- Szia... – suttogja ajkaink közé.

- Szia. Mész valahova?

- Nem. Vagyis készülök – picit oldalra dönti a fejét.

- Hova szeretnél menni? – próbálok nem teljesen megrémülni a szavaitól, de nem nagyon megy.

- Holnap szeretnélek elvinni valahova.

- Hova?

- Majd reggel megtudod – orrával megpöcköli az orromat -, kis kíváncsim.

- De ugye most nem akarsz itt hagyni engem?

- Ne félj – bal kezét az arcomra simítja -, itt leszek egész éjszaka. Nem megyek sehova.

- Bizti? Itt leszel velem?

- Bizti – felkuncog – El sem mozdulok mellőled egész éjjel.

- Akkor jó. – bólogatok aprókat – Egy picit fázom.

- Irány a takaró alá, Noona! – elneveti magát, majd egy lendülettel felpattan.

Én is megemelkedem az ágyról, majd azzal a mozdulattal be is bújok a takaró alá, kicsit megigazgatom az anyagot, majd megemelem a nehéz anyagot. Széles vigyorral az arcán ugrik be mellém az ágyba, pontosan olyan fejet vág, mint egy kisgyerek, aki ehetett ebéd előtt a kedvenc sütijéből, a hátára fekszik.

Gondolkodás nélkül hajtom a fejemet a mellkasára. Heves. Zakatol a szíve a mellkasában. De ismerős ez a dobogás. Az én bordáim között is ugyanilyen a dübörgés. Átkarolja a testemet, jobb kezét a vállamra simítja, ujjaival gyengéden cirógatja a felkarom és a hátam egy részét.

Jobb kezemet a mellkasára teszem, és ujjaimmal játszadozni kezdek bronzszínű és bársonyos bőrén. A szívverése még mindig heves, ahogyan az enyém is. Tudom, hogy nekem miért lüktet ennyire a mellkasom. Vajon JongHyunnak is pontosan ugyanaz miatt dübörög? Olyan, mintha mindkettőnknek szétrepesztené a bordáit. Felsóhajtok.

Hm. Jobban belegondolva a dolgokba, JongHyun az első férfi, aki nálam tölti az éjszakát. Ő az első, akit beengedtem az ágyamba. Eddig mindig igyekeztem úgy intézni, hogy mindig a másik félnél legyen meg a dolog. De most valahogy örülök annak, hogy JongHyun az első. Az első és az utolsó. Még egy halk sóhaj szakad fel belőlem a saját boldogságomtól. Abbahagyom a játékot a felsőtestén, és inkább szorosan átkarolom a mellkasát.

Belebújok a nyakába, és mélyeket lélegzem a citrusos-cédrusos illatából, ezzel az aromával lélegzem ismét. A szemhéjaim elnehezednek, de erőszakosan visszatartom őket. Nem akarok aludni. Akkor véget ér az álom. Nem akarom lehunyni a szemeimet, álmodni akarok!

Felemelem a fejemet JongHyun nyakából, egymásra nézünk. Még egyszer utoljára elveszek a mélybarna óceánban. Egy hosszú és forró csók után megint a mellkasába temetem az arcomat, a szívverésünk lassul. Karjai védelmezőn ölelnek át, egyetlen biztos pontként kapaszkodom a testébe. Még egy halk sóhaj szökik ki a számon, végül az álmosságom utat tör. Engedek neki. Lecsukom a szemeimet.

Remélem, hogy másnap reggel, amikor újfent kinyitom őket, ez a sötétbarna szempár fog rám ragyogni és ezzel az édes mosollyal ébredek fel. Épp úgy, mint mielőtt behunytam a szemeimet.

* * *

Hosszú hetek óta nem aludtam ilyen jól, mint ma éjszaka. Boldogan csuktam le a szemeimet, csodás álmot láttam, és most boldogsággal telve nyitom fel őket újra. Vagyis még nem nyitottam ki őket, de már tudatomnál vagyok. Egy kicsit félek kinyitni a szemeimet, mert rettegek, hogy véget ért az álmom az éjszaka alatt. Félek. Még álmodni szeretnék. Egy életen keresztül.

Picit fészkelődöm az ágyban, talán megérzem JongHyun közelségét, és akkor azonnal meg is nyugodhatok. A hasamra fordulok, felhúzom a bal térdemet, és lassan kutatni kezdek a jobb lábammal. De szinte bele se kezdek a keresésbe, valaki szorosan hozzám simul hátulról, és belepuszil a nyakamba. Elmosolyodom. Mégsem vagyok egyedül! Betartotta a szavát! Itt maradt velem! Itt maradt egész éjjel, és még mindig itt van! Megtartotta az ígéretét...

Boldog sóhaj szakad fel belőlem, végre kinyitom a szemeimet, bár még kicsit homályos a külvilág. Óvatosan fordulok a másik oldalamra, de az ölelő karok nem eresztenek. Furakszom még egy kicsit, végül sikerül megfordulnom. JongHyun tekintetébe ütközik a pillantásom.

A mélybarna szempár melegséget és gyengédséget áraszt, a kissé telt ajkak finoman mosolyognak rám. A legszebb ébredés. Ez egy álom. Újra csak álmodom.

- Álmodom?

- Miből gondolod?

- Mert ez túl szép, hogy igaz legyen – gyorsan becsukom a szemeimet.

- Azt mondod? – végigsimít az arcélemen.

- Tényleg itt vagy? – motyogom, még jobban szorítom a szemeimet.

- Nyisd ki szépen a szemed, nem fogok eltűnni – súgja fülemhez hajolva, majd apró puszit nyom az arcomra.

Sóhajtok még egyet, nyelek egy nagyot, majd nagyon lassan kinyitom a szemeimet. Újfent JongHyun tekintetébe ütközöm. Még mindig melegséget és gyengédséget áraszt a szempárja, ahogyan az ajkai is édes mosolyra állnak. Valóság.

- Jó reggelt, Noona! – suttogja a fülembe, újabb puszit kapok.

- Jó reggelt – sóhajtom -, Jagiya.

- Hm? – felcsillannak a szemei – Minek neveztél? – fülével közelebb hajol a számhoz.

- Ja-gi-ya – taglalom nagyon halkan, majd én is megpuszilom az arcát.

Hirtelen mozdulattal ránt magához, a hátára vágódik, magával húz, és szorosan átfonja a karjait a testemen. Szinte már megfojt az ölelése. Levakarhatatlan mosoly ül ki az arcomra a tagadhatatlan boldogságomtól. Képtelen vagyok felfogni a helyzetet, nem bírok betelni vele. Boldogan bújok hozzá, és viszonzom úgy az ölelését, ahogy csak tudom és képes vagyok rá. Minden erőmmel.

Lazít az ölelésén, és édes puszikkal lepi el az arcomat. Felkuncogok. Picit megemelkedem, az alkarjaimra támaszkodom, és most én keresem JongHyun tekintetét. Homlokáról elsimítok egy tincset, és lassan végigsimítok az arcélén. Elmosolyodik.

Felülök az ágyon, picit kinyújtózkodom, törökülésbe helyezkedem, majd lassan gyönyörködni kezdek a látványban. Az elém táruló álomszép és csodálatos látványban. Egy Csillag fekszik a párnáim között. Egy Angyali Csillag. Álomszerű valóság. JongHyun is lassan felül az ágyon, nagyokat nyújtózik, apró nyöszörök törnek fel belőle.

- Gyere ide – kinyújtom felé a karomat -, ülj ide elém – megütögetem magam előtt a takarót.

- Miért?

- Ne kérdezősködj, csak ülj ide.

Sóhajt egyet, majd egyetlen szó nélkül engedelmeskedik. Befészkeli magát elém. A térdeimre támaszkodom, mindkét kezemet a vállaira simítom, majd gyengéden masszírozni kezdem. Óvatosan, és minden porcikáját finoman nyomkodom, halkan nyöszörög a mozdulataim nyomán. Igyekszem minél gyengédebb lenni hozzá, de a feszültség érezhető az egész testében. Az édes nyöszörgések biztosítanak arról, hogy jól végzem a munkámat. Élvezi.

Egészen a derekáig megyek, de belém bújik a kisördög, és megcsiklandozom az oldalát. Azon az érzékeny ponton. Elneveti magát, és eldől az ágyon. Megfogja az alkaromat, maga után húz, átkarolja szorosan a derekamat, elsimít néhány tincset a vállamról, és lassan végigvezeti ujjbegyeit a testemen. Nagyot sóhajtok.

Megint hosszú percek telnek el, de az is lehet, hogy egy teljes óra is az ébredésünk óta. Minden egyes másodpercet élvezek, amit JongHyun társaságában tölthetek. A boldogság pillanatait azonban egy furcsa hang szakítja félbe.

- Éhes vagy? – kérdezem mosolyogva.

- Egy kicsit – kuncog.

- Akkor ideje reggelizni – felülök az ágyon -, a többiek is biztos ébren vannak.

- Menjünk...

Felülünk az ágyon, kapok egy gyors puszit, majd gyorsan felveszi a ruháit, és én is magamra kapom a nadrágomat. Kicsit rendbe szedem a tincseimet, majd a csatom után kezdek kutatni. De már nem tudom feltűzni a hajamat, mert JongHyun kiveszi a kezemből. Az éjjeli szekrényemre teszi, és mosolyogva fordul felém. Kérdőn rebegtetem a pilláimat.

- Ne tűzd fel.

- De olyan, mint a szénaboglya.

- Nekem így tetszik! – a vállaimra szorít egy kicsit, majd belepuszil a nyakamba.

- Ha szeretnéd – vörös arccal motyogom magam elé, kicsit beletúrok még a hajamba fésülködés címén.

Összekulcsolt ujjakkal távozunk a szobámból, és vonulunk egyenes a konyhába. Még csak mi vagyunk ébren, a törpiek még édesen szenderegnek valószínűleg. Sebaj! Így legalább csupa finomsággal láthatom el az én kis Családomat. Bummie és Minnie mellé kaptam még egy kisöcsit és egy hugicát, nem is akárkiknek a személyében, és lett egy társam. Ő sem akármilyen társ.

JongHyunt leültetem az étkezőasztalhoz, és nekilátok annak a bizonyos reggelinek. Sürgök-forgok a konyhában, már majdnem teljesen elkészülök mindennel, mire halk csoszogások érkeznek a közlekedő felől. A három cselszövő totyog a konyha felé, KiBum mögött szorosan araszol MinGi is. Végignézek a kis csapaton. Minnie haja meglehetősen csapzott, nyakát lilás foltok tarkítják helyenként, TaeMin pedig óvódásokat megszégyenítő vigyorral az arcán ácsorog.

Bummie frizurája is meglehetősen összekuszált, és MinGi se találkozott nagyon azzal a fésűvel. És mintha az ő nyakukat is valamiféle harapásnyomok lepnék el. Ejjnyehát! Én bezzeg bírtam a véremmel... sajnos... Boldogan felsóhajtok.

- Jó reggelt a kis csapatnak! Gyertek reggelizni!

- Szia, Unnie!

- Noona!

- SungYeon-ah!

- Jó reggelt!

- Na, csüccs, mindenki az asztalhoz.

Túl sokat egyikünk sem tud távol lenni a párjától, így mindannyian lányok a fiúk ölében kötünk ki, és onnan fogyasztjuk el a reggelit. Csendesen elmajszolunk mindent, szinte el is fogy az összes étel, majd nagyokat szuszogva ülünk a maradékok felett percekkel később.

- Mit terveztetek mára? – szólalok meg kis idő múltán.

- Shopingolni megyek Gigivel – MinGi derekára szorít, majd apró puszit ad a nyakára.

- Egész nap?

- Csak szeretnék sok időt vele tölteni. Miért kérdezed, Noona?

- Csak érdeklődöm. Minnie? Te. Vagyis ti? Mit terveztetek?

- Öhm – picit elpirul -, még semmi konkrétat nem beszéltünk meg.

- Értem.

- Mit szólnátok hozzá, ha mi négyen elmennénk valahova? – reagál JongHyun.

- Mármint Minnie, TaeMin, te meg én?

- Igen – biccent, apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Igaz! Tegnap este megbeszéltük Hyunggal, hogy jó lenne együtt elmenni négyen.

- Komolyan? – összhangban kérdezzük MinYounggal.

Válasz már nem érkezik egyik fiú részéről sem, csak egy-egy édes mosoly. Elsőként kelek fel az asztaltól, leszedem a terítéket, és kicsit rendbe szedem a konyhát és az étkezőt. Minnie és MinGi készségesen segédkezik, de Bummie a kisajátítás mellett dönt, így elrabolja tőlünk a barátnőjét. Közelebb araszolok MinYounghoz. JongHyun és TaeMin az erkélyre vonul.

- Szerinted mit találtak ki?

- Fogalmam sincs. Nem mondott neked semmit se JongHyun?

- Csak annyit, hogy ma szeretne elvinni valahova.

- Ez nem valami sok. TaeMin is csak ennyit árult el.

- Akkor kénytelenek leszünk ennyivel beérni.

- Igen – felsóhajt -, de elég, ha csak velük lehetünk.

- Elég. Bárhol is legyen az a valahol.

Magamhoz ölelem MinYoungot, egy kicsit belebújok a nyakába. Mosolyogni vagyok képes. Lassú léptekkel érkeznek meg hozzánk a párjaink; JongHyun az én derekamat karolja át, TaeMin pedig MinYoung testébe kapaszkodik bele.

A következő pillanatban a két fiú lassan húzni kezdi a testeinket egymástól, de erősen kapaszkodom MinYoung testébe. Hiábavaló minden. JongHyun erősebbnek bizonyul, ahogyan TaeMin is. Elszakít a két fiú a Húgomtól. Perdülünk egyet, és az ő derekukat karoljuk át azzal a lendülettel. Átfonják a testeinket.

- Noona? – suttogja a fülembe.

- Mi az? – belebújok a nyakába.

- Haza kell mennem átöltözni, de utána szeretnék veled találkozni.

- Nem szívesen engedlek el – felsóhajtok -, de a muszáj nagyúr.

- Csak két órát kell kibírnunk egymás nélkül. Utána egész nap csak a tiéd leszek.

- Egész nap? Csak az enyém?

- Igen – lazít az ölelésén, és felemeli a fejemet a mellkasából -, egész nap – megcsókol -, csak a tiéd – újabb csókot ad.

Egész nap. Csak az enyém. Ismétlem magamban a szavait. Alig bírom felfogni a történteket. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ő mellettem van. De itt van. Érzem a számon és a derekamon. Itt van.

- Noona. Legyetek MinYounggal két óra múlva a Banpo hídnál.

- A... a Ban-Banpo hídnál? – nagyokat pislogok, szerintem csak a fülem cseng.

- Igen! – bólint, majd a húgomékra néz – TaeMin-ah?

- Cheonsa – fordulok én is MinYoung felé -, két óra múlva találkozunk a Banpo hídnál. Rendben?

- Igen. Banpo híd. Két óra múlva.

Nehezen válunk el a fiúktól, de végül sikerül búcsút vennünk tőlük, és együtt távoznak a lakásból. Egyfolytában azon agyalok, hogy vajon mire készülhetnek ezzel a négyes randival. Valami nagyon különlegeset találhattak ki. Már csak a találkozási pontból is kiindulva. Tiszta ideg vagyok. Mi lesz még itt?

- Noona? Mi indulunk. Későn jövök csak valószínűleg, de még nem tudom.

- Jól van Bummie. De mennyire későn?

- Nem tudom – elmosolyodik -, de úgysem leszel egyedül.

- Bummie! Nem erről van szó! Az öcsém vagy, és aggódom érted.

- Tényleg nem tudom, Sung-ah, de nem kell megvárnod. Inkább most törődj egy kicsit magaddal. MinGivel leszek egész nap.

Magamhoz ölelgetem az édes kisöcsémet, majd MinGit is átkarolom, végül ők is elhagyják a lakást. Ketten maradtunk a húgommal... meg a kérdéseimmel. Izgatott vagyok. Egy teljes nap JongHyunnal. Ezentúl akár több alkalommal is. Amikor nincsenek egyéb elfoglaltságaink. Egek! MinYoung finom érintése zökkent ki az újabb agyalásomból.

- Ideje lenne készülődünk, nem gondolod?

- De...

- Tudod már, hogy mit veszel fel?

- El se kezd, Minnie! Póló, nadrág, cipő. Ennyi!

- Jól van, na! Be ne kapjál már!

- Ne haragudj, Minnie! Csak ideges vagyok.

- Én is az vagyok, Unnie.

Még egyszer magamhoz ölelem imádott húgomat, végül a készülődés mellett döntünk a lelkizés helyett. Két óra nem is olyan sok idő, főleg úgy, hogy még oda is kell érni a hídhoz. Ráadásul nem is ártana egy icipicit csinosítani magamon. Legalább egy felsővel feldobhatnám a farmeromat.

Találok is egy aránylag esztétikusabb felsőt a pólónál, magamra varázsolom, majd némi szolidabb verziójú sminket is felkenek az arcomra. Most nem akarok hódítani. Most csak lenni akarok JongHyun mellett. Kifésülöm a kócomat, aztán a feltűzés mellett döntök. Miután elkészülök, visszacsoszogok a nappaliba, és ott várom meg imádott hugicámat.

Alig pár perccel később meg is jelenik. Ragyog. Épp úgy, mint a randija napján. Mosolygunk egy sort egymásra, felkapjuk a táskáinkat, belebújunk a cipőkbe, karon fogjuk egymást, és teljesen üresen hagyjuk a lakást. Leintünk egy taxit, vigyorogva, de kissé idegesen szállunk be az autóba, és indulunk el a Végzeteinkhez.

Egy kicsit előbb érkezünk meg a találkahelyre a fiúknál, de talán így van időnk picit lenyugodni, mert az út alatt nem nagyon sikerült. Talán. Egy picit. Idegesen sétálunk a híd felé, legalábbis én már egész testemben remegek. Letelt az a bizonyos két óra. MinYounggal megtámaszkodunk egy kicsit az egyik korlátnál, és a sétáló utcát kémleljük tovább. Hátha feltűnik valamelyikünk párja. Talán.

- Ugye nem történt semmi baj velük? – remegős hangon kérdezem.

- Ne aggódj, Unnie! Biztos csak valami közbe jött nekik.

- Remélem, hogy csak megcsúsztak időben, és nem történt semmi komoly bajuk – reszkető kezekkel fogom meg MinYoung kezeit.

- Itt lesznek, Unnie! – elmosolyodik, az ujjaimra szorít.

Elengedem az ujjait, és újra magamhoz szorítom, hogy sikerüljön egy kicsit megnyugodnom. A karjai hatásosak. Az idegességem alább hagy, de nem múlik el teljesen. Még mindig aggódom.

- Nézd csak! – elengedi a derekamat, és oldalirányba biccent egy aprót.

- Oh...

A két fiú mosolyogva sétál felénk. Mosolyogva. De olyan mosollyal, amilyennel még soha eddig nem találkoztunk. Egyikük részéről sem. Tökéletesek. Mindketten. Elsőre még azt se tudom eldönteni, hogy melyik félistenre figyeljek jobban, bár annyira mégsem nehéz koncentrálnom. Az egyikük még mindig jobban vonzza a tekintetem.

Ahogy közeledik felém JongHyun, úgy kezd egyre szaporábban verni a szívem. Ez a két óra mégiscsak egy örökkévalóság volt, de mégis szeretnék felkészülni az újabb találkozásra. Csak még pár percet kérek, hogy összekaparjam magam.

A Tökéletes Idegen és a Tökéletes Csoporttárs végül megérkezik mindkettőnkhöz. Lélektükreik gyémántként ragyognak ránk, a mosolyuk varázslatos. MinYounggal egyszerre vörösödünk bele a látványaikba, egy másodpercre összenézünk, majd újra a Tökéletes Társaink felé fordítjuk a figyelmünket. Egy Tündérmesébe kerültem, és minden pillanata meseszép és csodálatos. Lassan végignézek JongHyunon, az ujjain megakad a tekintetem. Egyetlen szál piros tulipánt szorongat. Fél szemmel TaeMinre pillantok, az ő kezében egyetlen szál fekete tulipán bújik meg. Majdnem tátott szájjal nézünk a fiúkra.

- Noona – sóhajtja, és lassan felemeli a virágot -, szavak nélkül is érted, ugye? – elcsuklik kicsit a hangja.

- Igen – aprókat biccentgetek, elveszem a virágszálat, és hosszan belélegzem az illatát, végül összefonom ujjaimat JongHyun ujjaival.

- Cheonsa – pironkodva szólal meg TaeMin -, remélem, tudod, hogy mennyit jelentesz nekem? – felemeli a virágot, és MinYoung felé nyújtja.

- T-Tae-Min... – motyogja, hasonlóan elpirul.

         MinYoung is elfogadja a csodás ajándékot, orrához emeli, szippant egyet az aromájából, majd ők is összefonják ujjaikat. Erősen megszorítjuk a fiúk kezeit, néhány röpke pillanatra egy vallomással teli csókban forrunk össze velük, majd miután elváltunk, elindulunk. Gyönyörködünk a vízeséssel borított híd látványában. Boldog vagyok. Tökéletesen boldog...

23. fejezet - Álmodom? Meghaltam? Valóság?

Álmodom?

Meghaltam?

Valóság?

Most melyik? Mi történik? Minden pillanatot álmodok? Meghaltam és a Mennyországba kerültem? Ez most akkor tényleg igaz? Képtelenség... vagy mégis? Ez az egész nem velem történik... vagy igen?

Itt fekszem az ágyamon kiterülve egy szál kihívó fehérneműben, ami épp csak takar valamit belőlem – mindez KiBum jóvoltából, mert természetesen Ő választotta a ruhához ezt a falatnyi melltartót és bugyit -, egész testemben remegek a vágytól, és közben reszketek a félelemtől. Felettem pedig vágyaim netovábbja helyezkedik el, fedetlen felsőtesttel, amiből árad a forróság, és megbénít a mélybarna pillantásával. Mélyen a szemembe néz, ujjaival finoman szorítja az én ujjaimat, testével kicsit rám nehezedik. Csapdába csal. Rabul ejt. Fogva tart. Nem ereszt...

Finom mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, elszakítja tőlem a pillantását, és újra végigvezeti rajtam perzselő tekintetét. Nagyot nyelek, a szívem lüktet a mellkasomban, az ujjaira szorítok. Visszafelé is ugyanolyan lassúsággal térképezi fel minden porcikámat, majd ismét mélyen a szemembe néz. Égető lehelete lassú táncot jár reszkető sóhajaimmal, kívánatos párnái épp csak néhány milliméterre vannak a számtól. Hirtelen szomjúság lesz rajtam úrrá, ahogy megcsodálom ajkait. Önkívületlenül harapom be alsó ajkamat, halk nyöszörgés szökik ki a számon.

A következő szívdobbanásom pillanatában megszűnik a létező összes távolság ajkaink között, lágyan és gyengédséggel telve csókol meg. Az édes mámor elveszi az eszemet. Elveszem a tökéletes csókban, nyelve hegyével végigcirógatja alsó párnámat, majd a felsőt is finoman érinti, azonnal utat engedek vörös izmának. Érzéki és egyben szenvedélyes csatát vívnak nyelveink egymással, folytonosan harcolva a fölényért. A testem egyre jobban felhevül, JongHyun ujjaira szorítok.

Finoman ringatni kezdi felettem a testét, mintha csak a tengervíz simogatná a bőrömet, még tovább fokozva a vágyat, ami szép lassanként elemészt. Egy kicsit határozottabban mozdítja meg a csípőjét, a csókba nyögök a váratlan érzéstől, a felemésztő vágy végigszáguld a gerincem mentén, újra kezeire szorítok. Még egyszer megmozdítja a csípőjét, de ugyanabban a pillanatban elszakítja ajkait a számtól, és felemelkedik picit. Kiéhezetten remegek alatta, erősen markolom a kézfejeit, és közben próbálok úrrá lenni hangos zihálásomon. Újra a szemembe néz, a mélybarna óceán ismeretlen fényben ragyog rám.

- Miért akartál elmenekülni? – suttogja.

- M-meg... meg... ijed... tem... – hebegem lihegve.

- Mitől? – egyetlen pillanatra sem néz félre, mélyen elmerülünk egymás tekintetében.

- Attól, hogy csalódást okozok – lesütöm a szemeimet, az arcom vöröslik zavaromban.

- Ne beszélj butaságokat, Noona – elengedi a bal kezemet, bársonyos tenyerét az arcomra simítja, és megcirógatja a bőrömet -, nagyon csinos és nagyon kívánatos vagy – elmosolyodik, felemelem a szemhéjaimat, és JongHyunra nézek.

- Te meg hazudós – felkuncogok, összekulcsolt ujjainkra szorítok.

Szélesedik kicsit az édes mosoly, ami eddig ajkain ült, de az édesség mellé egy kis kéjes vigyor is társul. Ajaj. Most leszek csak igazán bajban? Még egyszer megcirógatja az arcomat, halkan felsóhajt, és lassan elindul rajtam puha tenyerével. Lefelé. Ótemagasságoscsakmostmaradjakeszméletemnél!

Ujjbegyeivel gyengéden érinti a nyakam és a vállgödröm ívét, beleremegek. Aztán mellkasomon simít végig ujjaival, a szegycsontomon lassú mozdulattal vezeti végig mutatóujját, aztán a bal oldalam felé indul kényeztető simogatásokkal, épp csak hozzáér mellemhez, összerezzenek. Lassan húzza az ujjait tovább és tovább, felébresztve minden erogén zónámat, még azokat is, amikről fogalmam sem volt eddig a pillanatig. A hasam alsó részét körmeivel karcolja meg picit, majd bal combom felé veszi az irányt; a csípőcsontomnál elidőzik, aztán tovább halad. Egyre mélyebbeket sóhajtozom kényeztető mozdulataitól.

Bal combomhoz érve kicsit megszorítja a lábamat, és finoman megemeli. Tökéletesen abban a pillanatban, amikor csípőjével moccan egy egészen aprót. Akaratlanul felnyögök, megint a kezére szorítok. Elengedi a combomat, végül tenyerével beférkőzik az ágynemű és a testem közé, fenekemet markolássza meg érzékien. Nem bírom! Honnantudjailyenjólhogyanérjenhozzám?

Szabadon lévő kezemet a derekára teszem, érzékien a bőrébe mélyesztem a körmeimet, majd elindulok a hátán felfelé. Finoman karmolászom a hátát, miközben még mindig félgömbömet becézgeti ujjaival. Megőrjít mindenével. Önkéntelenül hajlik hátra a fejem, és csukódnak le a szemhéjaim. Újabb hullámoztatásba kezd forró testével. Mintha csak benzint locsolna az égő olajfoltra. Belülről emészt fel a tűz, amit életre kelt mindenével.

A nyakamhoz hajol, perzselő lehelete tüzes tangót jár a bőrömön, majd érzéki csókot lehel ugyanoda. Felnyögök abban a momentumban. Még egy csókot ad, de ezúttal fogait is játékba hívja, majd egy nyöszörgésemmel később belém mélyeszti szemfogait – pontosan abban az időben, amikor egyszerre markol a fenekembe, megemelve kicsit a lábamat, és mozdít egy határozottat a csípőjével. A harapás pillanatában kéjes hangon a fülébe nyögök. Nem bírom visszafogni magam.

Elszakad fogaival a bőrömtől, újabb csókot lehel a harapás helyére, majd ajkaival járja be ugyanazt a részt, amit korábban ujjbegyeivel érintett. A vállamhoz érve megáll, és arcomhoz hajol. Csak sóhajtozni tudok alatta... és nyöszörögni. Az ájulás szélére sodort a másodperc tört része alatt. Elengedi a fenekemet, és gyengéden végigsimít feltüzelt és kiéheztetetté vált testemen, majd megtámaszkodik a fejem mellett az alkarjával. Mélyen a szemembe néz.

Hosszú és néma percek követik egymást, lassanként csillapodik a légzésem, ugyan bármelyik pillanatban ismét szaporábbá válhat a kelleténél.

- V-vissza... vissza kellene... mennünk – lihegem még picit önkívületlenül.

- Úgy gondolod? – súgja fülembe, majd fogai közé szorítja a fülcimpámat, és megharapja, miközben aprókat szuszog belé.

- Ahh... öhm... m-uszh... muszájh... leszh... – zihálom.

- Akkor menjünk – újra a fülembe szuszog.

NEMMEGYEKÉNSEHOVASEM! Bummie az ünnepelt, neki kell a vendégeivel lenni! Én ezt az Istent akarom! De piszkosul! Veszett módon vágyom rá! Az érintéseire. A csókjaira. A hangjára. MINDENÉRE!

Lassan megemelkedik, de hátán garázdálkodó kezemmel megállítom. A bőrébe mélyesztem a körmeimet. Mosolyogva felszisszen, majd visszahajol. Kéjes vigyorra húzza ajkait; sötétbarna íriszeiben vágy, szenvedély és kéj együttes érzése táncol. Vadul simítja össze párnáinkat, gondolkodás nélkül tolja át nyelvét a számba, és hív egy mindent elsöprő csókba. Megkapaszkodom a hátában, és még közelebb préselem hozzá a mellkasomat.

Szabadon engedi a másik kezemet, azonnal a nyakára teszem, és ott is belé vájom a körmeimet. Mindkét kezével a combjaimra fog, mélyen megmozdítja a csípőjét, a vad csókba nyögök, de nem szakítom el ajkaimat tüzes párnáitól. Megmarkolja a lábaimat, és egy sóhajjal később keskeny derekára kulcsolja őket. Bal kezével a lapockáim és a takaró közé nyúl, jobb kezével a fenekemre szorít, majd egy határozott lendülettel felemel az ágyról. Továbbra is őrjítően csókolva a számat. Mindkét karommal megkapaszkodom a nyakában, combjaimmal erősen szorítom a derekát. Tenyereivel félgömbjeimet markolászva indulunk útnak; váratlanul valami hideget érzek a hátamnak nyomódni. Szekrény?

Alsó ajkamba harap, elszakítja párnáit tőlem, és óvatosan leenged a földre. Alkarjaiban keresek támasztékot, mielőtt még összecsuklanának a lábaim. Elégedetten mosolyog rám, én csak zihálok mindenétől. Felkorbácsolja a vágyaimat, teljesen kiéheztet, majd magamra hagy. Az ágyhoz sétál, én meg a tükrös szekrény ajtajában kapaszkodom a körmeimmel.

EzegypiszokhúzásvoltKimJongHyunugyetudod?! Tudodjólhogynemtudoknekedellenállni! Ráadásulbármikorfelhúzhatszmindeneddelaztánitthagyhatszmertnemszólokérte! De ez akkor se tisztességes a kisebbel szemben! Nem szép dolog ilyet csinálni, na! Felhevíti az ember lányát, hogy az ágyneműt is képes legyen felgyújtani, aztán meg úgy hagyva a lobogó tüzet, elsétál onnan! Ehhez pedig még vág egy olyan mosolyt, amitől a hűtőszekrény fagyasztója is leolvad, ha nem egy egész jéghegy!

Sikerül parancsolnom a remegésemnek, és végre eljutok az ajtóig, ahol a ruháim heverésznek. Sietve felkapom őket a földről, majd ugyanazzal a lendülettel magamra is varázsolom a pólót meg a nadrágot. Amíg a ruháimmal bajlódok, valamennyire le is nyugszom. Legalábbis képes vagyok az emberek közé menni, de ez egészen addig fog tartani, amíg JongHyun újra meg nem jelenik a közelemben. Fordulok egyet, Őrjítőm is megszabadult a vizes nadrágjától, és belebújt a KiBum által összeválogatott ingbe és nadrágba. Mélykék ing és hófehér nadrág. Feszesen simul a testére.

Az Öcsém KI AKAR KÉSZÍTENI?! Nagyot nyelek, ahogy végignézek JongHyun alakján, az ing két felső gombját szabadon hagyja. Láttatni hagyja a bőrét... azt a bronzos bőrt, amitől az eszemet veszítem. Azzal a parányi anyajeggyel együtt. Oké! Valaki hívjon mentőt vagy az elmegyógyintézetet. Meghaltam. Vagy fogok. Vagy megbolondulok. Még nem tudom. Csak legyen kéznél a segítség. Lélegezz, SungYeon. Mondom, LÉLEGEZZ!

Perdülök még egyet, a fallappal találkozik kis híján az orrom, de nem érdekel. Felmarkolom a csatomat, és egy gyors mozdulattal feltűzöm zilált és kissé kócos tincseimet. Szerencsére annyira nem vészes a fejem; olyan, mintha egy enyhe dauer lenne benne. Épp elmegy. A kilincsre fogok, JongHyun pedig a szabadon lévő csuklómra szorít. Hátra fordulok. JongHyun mosolyogva fonja össze az ujjait az enyémekkel, majd picit rászorít. Veszek egy nagy levegőt, és bólintok egyet. Ez lesz a legjobb. Tudnia kell mindenkinek, hogy hozzá tartozom. Ő pedig ezek szerint hozzám. Így nem lehet semmi baj a jövőben, hiszen foglalt. Elmosolyodom, majd végre kijutunk a rejtekhelyünkről, és visszasétálunk a megcsappant vendégsereghez. Bár azért akadnak még bőven, de kicsit lecsökkent a létszám.

JongHyun magabiztosan szorítja a kezemet, egy másodpercre sem lazulnak az ujjaink, a konyhához érve megállunk. KiBum rendületlenül tartja a frontot, maga mellett tartva azt a bizonyos lányt is. Még mindig a derekán pihen az Öcsém keze, bár néha elkalandozik az a kéz a formás popsi felé, és a lapockáit is megcirógatja észrevétlenül. Ejnye, Bummie! Szobáraaa...

Keresni kezdem imádott húgomat is, ő bizony az erkélyre vonult TaeMinnel. Egymáshoz bújva merülnek el az éjszakai égbolt ragyogásában. Magányos, de boldog percekre vesznek el a másik ölelésében. Boldogan felsóhajtok, és JongHyun ujjaira fogok picit. Arrébb araszolok a pultig, és a derekammal a munkalapnak támaszkodok. Ha ez a pult most mesélni tudna... itt kezdődött minden. Féloldalas mosolyra vált a görbületem, JongHyun megáll velem szemben, kérdőn nézi a mosolygós arcomat.

- Mi az, Noona?

- Semmi. Csak eszembe jutott egy apróság.

- Hm – ő is elmosolyodik – Ez a pult?

- Igen.

Két keze közé fogja az arcomat, majd tökéletesen felidézve az első csók emlékét, összeérinti ajkainkat a következő momentumban. Elválunk egymástól, a derekára fonom a karjaimat, ő a hátamra simítja meleg tenyereit, és magához ölel. Arcomat a mellkasába fúrom. Hiába KiBum inge, még így is érzem JongHyun cédrusos illatát, ami a lényemmé vált az eltelt napok alatt. Egy másik világban vagyok. Ez már nem lehet a valóság. A felhőkben járok, egy Csillag ölel magához, és szórja rám különleges fényét. Nem akarom, hogy ez az álom véget érjen. Örökké tartson... örökké álmodni akarok.

- Khm... – KiBum óvatosan megköszörüli a torkát.

- Szia, Bummie – motyogom JongHyun mellkasába bújva.

- Noona? Akkor ez most...? Ez most akkor mi?

- Mire gondolsz, Bummie? – még mindig nem vagyok hajlandó felemelkedni a mellkasából.

- Arra, hogy akkor te és Hyung, izé, most akkor? Akkor most ti izé. Együtt vagytok?

- Hm – megemelem végre a fejemet, és KiBumra nézek – Nem tudom, hogy pontosan mire gondolsz, de mondjuk úgy, hogy használt a verbális felpofozás, és észhez tértem. Szóval a te szavaiddal élve mi most együtt vagyunk, igen.

- ...

- Talán baj, Bummie?

- Dehogy! Épp ellenkezőleg! Azt hittem, hogy már soha nem juttok el idáig!

Lazítok a szorításomon, és elengedem JongHyun derekát. KiBumhoz lépdelek, és a nyakára kulcsolom a karjaimat. Szorosan magamhoz ölelem, az Öcsém is átkarolja a derekamat. Megpuszilja az arcomat, én is viszonzom, majd elrebegek néhány köszönő szót a fülébe, és lefejtem KiBumról a karjaimat. Ellépek az Öcsémtől, az erkélyt célzom be.

- Beszélek Minnie-vel – felelek a kérdő szemeknek.

- Rendben – bólint -, addig itt leszünk Hyunggal.

- Csak egy pár perc. Ne rosszalkodjatok! – felnevetek.

- Noona~! – teljes egyetértésben kuncognak fel mindketten.

Egy pillanatra még visszalépek JongHyunhoz, nyomok egy gyors puszit ajkaira, és az erkélyhez robogok. A küszöb előtt megállok, nem akarom megzavarni az ölelkező párost. MinYoung teljesen elveszik TaeMin karjaiban, a piros bőrkabát alá rejtette a húgom felsőtestének egy részét, hogy megóvja a lágy szellőtől. Alkalmanként megpuszilja Minnie tincseit, aki csak egy boldog sóhajjal reagál a gyengédségre. Egyszerűen nincs szívem megzavarni őket, de szeretném megköszönni a húgomnak is, amit értem tett. Már épp tolnék egy foxtrottot, amikor TaeMinnel találkozik a pillantásunk.

Kicsit oldalra döntöm a fejemet, jelezvén, hogy egy egészen rövidke időre szeretném elszakítani a kedvesétől. Érthető okokból nagyon nehezére esik elengedni a húgomat, akinek szintén nehezére esik elválni TaeMintől. Mocsok dolog, tudom. Bocsánat érte! Hosszan végigsimít a hátán, majd a vállaira teszi a kezeit, és kicsit eltolja magától. Lágy és érzéki csókot váltanak, végül kettesben hagy minket a Tökéletes Idegen. Kilépek az erkélyre, és megállok MinYoung előtt.

- Szia...

- Szia, Unnie! – átkarolja a derekamat – Minden rendben?

- Igen, Minnie-m! – magamhoz szorítom – A legnagyobb rendben.

- Ezek szerint kibékültetek? – lazít az ölelésén, a szemembe néz.

- Nem csak kibékültünk, Minnie – kicsit belepirulok a vallomásomba -, annál többről van szó.

- Örülök, hogy végre boldog vagy, Unnie! JongHyun vigyázni fog rád, tudom! Különleges! – még egyszer magához ölel – JongHyunra van szükséged... – súgja.

- Igen, Minnie. Határtalanul boldog vagyok, és ezt neked és Bummie-nak köszönhetem egyedül. Ha ti nem vagytok, akkor most nagy bajban lennék – egyre jobban szorítom magamhoz.

- Unh-Unnieh. Unnieh. Megh-fojh-taszh.

- Oh! – azonnal elengedem – Ne haragudj, Minnie! – elmosolyodom.

Gyorsan elhadarom neki a távozásom után történteket, bár a mélyreható részletezéseket ezúttal mellőzöm. Mielőbb vissza szeretném őt adni TaeMinnek, és én is szeretnék odabújni JongHyunhoz. A mesém végéhez érve még egyszer magához ölel, megpuszilgatja az arcomat, aztán együtt visszamegyünk a lakásba. A három fiú a pultot támasztja – mintha fecskék lennének a villanypóznán -, illetve KiBum mellett az a bizonyos lány bújik meg. MinYounggal az ujjainkra szorítunk.

TaeMin ellöki magát a munkalaptól, majd JongHyun tesz hasonlóképp. Hozzánk sétálnak, aztán gyengéden átkarolnak minket a lovagjaink. KiBum újfent megköszörüli a torkát, és ő is arrébb araszol a konyhapulttól, elénk lép. Ujjai finoman kapaszkodnak a lány ujjaiba. Hm. Nagyon csinos, ebben igaza volt az Öcsémnek!

- Noona, Minnie, szeretném nektek bemutatni MinGit! – a lányra pillant, majd vissza ránk – MinGi, ő itt a nővérem, SungYeon, és a legjobb barátnője, MinYoung.

- Nagyon örülök! Jung MinGi! – illedelmesen meghajol.

- Szintén, Lee MinYoung, Bummie közeli barátja – ő is udvariasan köszönti.

- Részemről a szerencse, Kim SungYeon, Bummie kibírhatatlan nővére! Örülök a találkozásnak! – mélyen meghajolva köszöntöm a vendégünket.

Váltunk még néhány szót, majd KiBum MinGivel együtt elsétál tőlünk. TaeMin és Minnie megint félre vonul, hogy további magányos perceket szerezhessen; JongHyunnal ismételten a pultnak támaszkodunk. Elköszönünk a vendégeinktől, majd újfent megtámaszkodunk a pulton. Lassan elfogy a vendégsereg, már csak TaeMin és MinGi az, aki itt van... illetve JongHyun.

Sikerül meggyőznöm imádott húgomat, hogy van egy szabad szobánk, ahova bevackolhatják magukat TaeMinnel. Szerencsére a lovagja sem vonakodik, így nem is kell olyan nagyon búcsút vennem imádott hugicámtól. KiBum hasonló megjegyzéseket ejtett meg, miközben egyre jobban bújt MinGi nyakába. Azt hiszem, hogy hamar meggyőzte a lányt, hogy ne aludjon egyedül ma éjszaka az Öcsém. Na, persze! Könnyű kihasználni azt, aki rajong a macskákért; ha csak előszedi az ártatlan cicaszemeit, máris levett mindenkit a lábairól. MinGit is. KiBum mosolyogva vonul el a hálójába, és szabályosan maga mögött cibálja a vendégünket is. Kimondhatatlanul boldog vagyok. A legszebb éjszaka elé nézek, azt hiszem.

A vendégek távozása után, illetve Bummie és Minnie szobába parancsolása után, a pakolás mellett döntök. JongHyun automatikusan a segítségemre siet, kicsit idegesen pakolászom mellette, folyton felrémlenek bennem a hálómban történtek. Kicsit emberibb állapotba hozzuk a nappalit és az étkezőt, a mosogatóhoz állok, hogy legalább egy részét eltüntessem a koszos edényeknek és poharaknak. JongHyun megtámaszkodik a pulton.

- Ideje lesz nekem is hazamennem – suttogja, majdnem kicsúszik a pohár a kezemből.

- M-máris? – motyogom zavaromban, nem akarom, hogy elmenjen.

- Elég későre jár – közelebb csúszik hozzám.

- De én~ - elhallgatok, majd egy sóhajjal később folytatom -, én n-nem. N-nem szer-szeret... ném... – alig hallhatóan jönnek belőlem a szavak, leteszem a poharat, és elzárom a csapot.

Leküzdi a kettőnk közötti távolságot, mögém lép, majd jobb tenyerét a hasamra vezeti. Átkarolja a testemet, mellkasát a lapockáimnak feszíti, bal kezével lágyan simogatja a felkaromat és az oldalamat. Felsóhajtok. Nyakamhoz hajol, orrával megpiszkálja a fülem mögötti érzékeny felületet, majd apró csókkal illeti a bőrömet. Megremegek. Újabb és újabb csókokkal halmoz el, minden egyes érintés pillanatában remegéssel válaszol a testem. Egy-egy sóhajt is kicsal belőlem.

Megragadom jobb csuklóját, határozottan megszorítom, és egyetlen lendülettel fordulok meg a karjai között. Mélyen a szemébe nézek. Kicsit hátrébb tolom, majd megint a csuklójára szorítok, és magabiztos léptekkel húzni kezdem JongHyunt a szobám felé. Engedelmesen követi a lépteimet, egy pillanatra hátra nézek, mosoly ül ajkain. Én is mosolygok. Ideges vagyok, de nem akarom nélküle tölteni az éjszakát. Ahogyan a hátralévőket sem. Egyetlen egyet sem vagyok hajlandó JongHyun nélkül lenni!

A hálóba lépve egészen az ágyig vonszolom, majd leültetem rá, és visszasietek az ajtóhoz. Fordul a kulcs. Visszabaktatok az ágyhoz, és előkotrom a hálóingemet a takaró alól. Vigyorogva, de kérdő szemekkel pislog rám.

- Azt mondtad, hogy elég későre jár – válaszolok kérdő tekintetének -, gondolom, szeretnél lefeküdni.

- Igen. Ezt mondtam.

- Na, akkor magamra kapom a hálóingemet – felemelem a ruhát -, és akkor aludhatunk is... akár - sóhajtom utolsó szavam.

- Szerintem nem lesz szükség arra a hálóingre...

       JongHyun a selyemre fog, lassú mozdulattal kihúzza a kezemből a hálóinget, majd az ágy végére dobja. Az anyag után nézek, aztán vissza JongHyunra. Ajaj! Az összes magabiztosságom távozott a testemből. Megint ott vagyunk, mint mielőtt visszamentünk a buliba. JongHyun és én. Kettesben. Egy szobában. Ahol egyedül a heves szívverésem hallatszik... egek! Ez most már tényleg egy ÁLOM!

21. fejezet - Miért csinálod ezt velem?

Olyannyira jól haladunk a buli előkészületeivel, hogy MinYoungnak még arra is bőven akad ideje, hogy a loboncomból valamiféle hajnak látszót alkosson. Nem kellett könyörögnöm neki, hogy fessük be, szinte azonnal ugrott a kérésemre, amiben két fiú erőteljesen támogatta. Már csak le kell mosni a maradékot.

A konyhapult és az étkezőasztal roskadozik az ételektől, a lakás pedig kifejezetten parti hangulatban csillog. Tökéletes minden, már csak a végső simítások vannak hátra, azon belül is csak a ruhaválasztás. Természetesen nekem még mindig azt a piros ruhát kell viselnem. Valahogy csak túlélem ezt az estét.

- Unnie?

- Igen, Minnie?

- Birtokba vehetem egy kicsit a fürdőszobát?

- Persze, nyugodtan használd – elmosolyodom -, itthon vagy!

- Köszönöm! Sietek nagyon – elindul a fürdőhöz -, aztán te jössz! – rám kacsint, majd eltűnik az ajtó mögött.

Egy pillanatra összerezzenek a kijelentésére. Még mindig nem akarom elhinni, hogy tényleg rávett arra a ruhára. De ahogy az Minnie-től és Bummie-tól várható lesz, édes kevés lesz, hogy csak a ruha legyen rajtam. Tuti, hogy frizurát is akarnak majd ebből a loboncból, és a sminket sem fogom megúszni! Kezdek nagyon-nagyon ideges lenni.

Közel húsz perces készülődés után fordul a kulcs a fürdőszoba ajtaján, és MinYoung lép elő. Ragyog. Egyszerűen ragyog. Épp úgy, mint amikor először ment találkára TaeMinnel. Bár akkor világos volt a ruhája. Most egy fekete, bőrhatású miniruhát hozott magával a hatalmas táskájában. Egyszerre koppan az állunk a földön a húgom külsejét látva. A haját most teljesen leengedte, egy-két merészebb ékszerrel dobta fel a ruhát. Szóhoz sem jutok!

Nyelek egy nagyot, és TaeMinre pillantok. Az nyilvánvaló, hogy engem ledöbbent a szédületes külsejével, de még TaeMin sem tudja nagyon hova tenni az elé táruló látványt. Elmosolyodom. Az étcsokoládé szempár MinYoungra szegeződött. De olyan áthatóan néz rá, hogy még engem is megbénít ez a tekintet. Átható és igéző. Sóhajt egy egészen aprót, csábos mosolyra húzza telt ajkait, és elindul MinYoung felé. A levegő megfagy. Az idő megáll. Olyan, mintha rajtuk kívül már senki nem is lenne a lakásban. Egy másik dimenzióban vannak.

TaeMin hosszan végigvezeti a tekintetét MinYoung alakján, szorosan elé lép, majd bal karjával átöleli MinYoung derekát, jobb tenyerét pedig a tincseibe bújtatja. Egyetlen szívdobbanással később ajkaira húzza. Szenvedéllyel és imádattal telve csókolja meg a húgomat. A látványtól teljesen zavarba jövök. Elkapom róluk a pillantásomat, és KiBumra nézek. Az Öcsém is belepirul a csókjukba, fordulunk egyet, és az erkélyen bámulunk ki tovább.

- Unnie...? – szólal meg kicsit reszkető hangon Minnie.

- Mondd, Minnie – még mindig meredten bámulok kifelé az üvegen.

- Menjünk készülődni – a csuklómra fog -, vagyis csak te. Lemossuk a hajadat, aztán pedig megmutatod nekem, hogyan festesz abban a dögös ruciban!

- Legyen – sóhajtok egyet.

Közelebb húz magához, szorosan átöleli derekamat, kapok néhány puszit, és a fürdőbe ráncigál. Megmossa a hajamat kétszer egymás után, aztán pedig átcitál a hálómba. A fiúk eltűntek a nappaliból, gondolom, hogy mindketten KiBum szobájában készülnek. Legalábbis az Öcsém mindenképp, Minnie pedig TaeMinnek adta a táskáját, abban van az ő esti viselete is.

Egészen az ágyamig lökdös a kishúgom, ahol még mindig ugyanúgy hever az a bizonyos ruha. Ledobálom az otthoni gönceimet, bebugyolálom magam a köntösömbe, és visszamegyek a fürdőbe, hogy lemossam magamról a készülődés mocskait. Egyben is letudhattam volna a hajmosással, de az ugyebár túlontúl egyszerű lett volna. Az meg nem nagyon jellemző rám, hiszen úgy bonyolítom az életemet, ahogy csak tudom. Így miért is ne tenném meg ugyanezt a fürdéssel sem. A frissítő zuhany után magamra kapom a Minnie által kezembe nyomott fehérneműt – amit természetesen Bummie választott az áruházban ehhez a ruhához -, és visszaveszem a köntöst.

Visszacsoszogok a hálószobába, és óvatos mozdulatokkal magamra applikálom a vörös ruhát. A melleimet is helyre rakom, MinYoung segít a cipzárban, a nyakrésze kicsit nehézkesen megy, de miután megszabadulok a törölközőmtől, ami a tincseimet hivatott elrejteni, könnyebben belebújok – lehet, hogy előbb kellett volna felfedezni a patentot azon a részen. Picit igazítok még itt-ott, próbálom lejjebb húzni a combjaimon, és összébb a melleimnél, de ennyi. Az anyag erősebb nálam. Az ő akarata érvényesül.

MinYoung újfent megfogja a csuklómat, és lassan magával szembe fordít, hogy ne csak a hátamat lássa végre. Háromszor néz végig rajtam, egyre jobban szélesedik a mosolya.

- Unnie, képes lettél volna nem ezt a ruhát felvenni?

- Minnie – felszusszantok -, ne kezdd te is, kérlek.

- Nem kezdem, de tényleg nagyon csinos vagy benne! De még annál is csinosabb! Igaza volt Key-nek! Lélegzetelállító vagy!

- Gondolom! Főleg ezzel a „feltálalommagammindenkinek” dekoltázzsal!

- Igen, azzal! Csak hangsúlyozza azokat a testrészeket, amiket egy ilyen buliban hangsúlyozni kell!

- Köszönöm... – motyogom lesütött szemekkel.

- Biztos vagyok benne, hogy JongHyun sem fog tudni neked ellenállni.

- Hm.

- Na, gyere! Csüccs le! – a székemre mutat.

Sóhajtok még egy nagyot, összeborzolom a félszáraz tincseimet, és szót fogadok MinYoungnak. Leülök a székre, még egy mély lélegzetvétel szakad fel belőlem.

Minnie felkapja a törölközőmet, és még egyszer áttörli a hajamat, majd a hajszárítót kapja fel, és nekiesik annak a bizonyos frizurának. Behunyt szemekkel élvezem a ténykedéseit, semmit nem szólok, hagyom, hogy MinYoung mindent megvalósítson, amit csak kitalált. A végére egy kicsit összeborzolt sötétbarna hajkoronával ülök a székben, csak egy pillanatra nézek a tükörbe, de azonnal sokkolódom is.

Miután végzett a hajammal, magához veszi az aprócska sminktáskámat, és előszed belőle néhány kelléket. Egymásra nézünk, MinYoung boldogan mosolyog, én meglehetősen zavarban. Fújtatok még egyet, majd megérzem az ujjait az arcomon. Határozott mozdulatokkal keni fel rám a maszkot, fogalmam sincs, hogy mit alkothat, de azért remélem, hogy nem viszi túlzásba.

Soha életemben nem készülődtem még ennyit, mint a mostani bulira. Pedig nem is én leszek az ünnepelt. Nekem inkább csak meg kéne húznom magam valamelyik sarokban, és onnan figyelni a vendégeket. Az összes vendéget.

- Kész vagy, Unnie! – mosolyogva sóhajt fel.

- Nagyon szépen köszönöm, Minnie! – én is szusszantok még egyet, majd a tükörképemre nézek.

Kiezadögöscsajéshovalettazameggyötörtnőszemély?! A lélegzetem is eláll saját magamtól. Ha nem tudnám, hogy én ülök a székben, el se hinném, amit látok! Soha az életben nem néztem még ki ennyire jól! Soha! Alig észrevehető csupán a smink, amit felkent az arcomra, de egy dolgot meglehetősen kihangsúlyozott. Vastag, fekete tussal húzta ki a szemeimet, még jobban felhívva rá a figyelmet. Egészen macskásak lettek így a szemeim. Képtelen vagyok megszólalni. Az arcomhoz nyúlok, hogy bizonyosságot szerezzek, de amit tapogatok, az bizony én vagyok.

MinYoung ragyogó tekintettel és fülig érő mosollyal néz rám. Büszke lehet magára! Nagyon büszke! Egy rakás szerencsétlenségből olyat alkotott, amit még a legjobb sminkmesterek sem tudnak. Döbbenten és ledermedve ülök a székben. A húgom a fedetlen vállamra simítja a tenyerét, és finoman megszorítja. Az érintése pillanatában sikerül azonnal észhez térnem. Megrázom a fejemet, még egy nagyot sóhajtok, és lassan felállok a székről. A térdeim remegnek, bár nem tudom, hogy miért. Egyetlen mozdulattal ölelem magamhoz imádott kishúgomat, és bújok bele finoman a nyakába. Hosszan végigsimít kicsit csupasz hátamon, és ő is szorosan magához ölel. Hatalmas puszit nyomok az arcára, ő is megpuszilgat, végül lefejtjük egymásról a karjainkat.

Megfogja a kezemet, még egyet mosolyog rám, majd visszamegyünk a nappaliba. Szinte az egész testemben reszketek, félek, hogy bármikor összecsuklom és elájulok. KiBum és TaeMin az erkélyen beszélget, Minnie-vel megállunk a nappali közepén, és az elmélyülten társalgókat figyeljük. MinYoung leesett állal, és én is szempilla-rebegtetve nézem őket.

TaeMin eddig is szívdöglesztő volt, de most még az én agyam is ledobja az ékszíjat a külsejét látva. Feszülős, fekete farmernadrágot húzott, ami helyenként kicsit ki van esztétikusan szakítva, bal combjára egy fehér és vékony szíjszerűt csatolt. Felülre pedig. Huh. Fekete, átlátszó ing takarja a testét, már amennyit takar belőle, amire egy piros bőrkabátot vett, de nem húzta fel. Szóval épp annyit láttat, amennyit TaeMin akar láttatni magából. A nyakában pedig három különböző hosszúságú és méretű kereszt lóg. Szédületes. MinYoung nagyokat sóhajtozik mellettem... és én is nehézkesen veszem a levegőt.

KiBum mindig is ügyelt a külsejére, de ilyenkor még jobban kitesz magáért. Ez a fekete, anyagában fehér csíkos öltöny tökéletesen hangsúlyozza az alakját. A hozzáillő mellény csak még jobban kiemeli a mellkasa szép ívét, a nyakkendő pedig kifejezetten megnyújtja a nyakát. Dögös egy Öcsém van, az tuti! A fülbevalókat is ízlésesen kiválasztotta a mai estére. Azt hiszem, hogy tarolni fog annál a csajszinál, akit meghívott.

A fiúk észrevesznek minket a nappaliban pislogni, egyszerre fordulnak felénk, és mindketten elégedetten mosolyognak ránk. Az ajtócsengő hangja halkan jelzi, hogy megérkezett az első vendégünk, megúszom a tüzetesebb szemrevételezést az Öcsém részéről, az ajtóhoz indulok. De még az előtérig sem jutok, KiBum elkapja a csuklómat, és megszorítja, aztán lassan maga felé fordít. Mosolyogva végignéz rajtam, aztán pedig MinYoungra vet egy hálás pillantást. Kapok még egy puszit, elengedi a csuklómat, és ő megy inkább ajtót nyitni. Talán mégis az a legjobb megoldás, ha KiBum fogadja a vendégeit, elvégre miatta lett szervezve ez a kis összejövetel...

Ahogy az várható volt, csupa fiatal fruska van jelen egy rakat jóképű és szintén fiatal srác társaságában. Most érzem először úgy, hogy egy kicsit kilógok a sorból. MinYoung és TaeMin elvonul az egyik sarokba, hogy némi magányos perceket szerezzenek egymásnak, felsóhajtok. Most irigylem őket egy pindurkát.

KiBum láthatóan nagyon jól érzi magát, szinte be nem áll a szája, majdhogynem csak tőle hangos az egész lakás. Ő a hangulatfelelős. Ellenben egyetlen lány társaságát egyetlen másodpercre sem mellőzi, a tenyere folyamatosan a vendégünk derekán pihen, és finoman cirógatja is a bőrét. Azt hiszem, ő lehet az a lány, akiről Bummie mesélt. Remélem, hogy kerítünk alkalmat a megismerkedésünkre. A lány mellett áll az a bizonyos barátnő is, aki miatt kezdetben aggódtam. Kezdetben. De ahogy elnézem, ennek a hölgynek bizony eszébe se jutna kikezdeni JongHyunnal... és más férfi vendéggel sem. Valahogy nem igazán ragadja meg a figyelmét a férfi vendégsereg, és szívesebben csacsog a többi lánnyal. Ez megnyugtató! Eggyel kevesebb rivális akad a lakásban. Sóhajtok egy nagyot, és az erkélyt választom, hogy én is szerezzek magamnak néhány magányos percet. Szerencsére még senki nem fedezte fel.

Kissé hűvös a mai este, libabőrös leszek a fuvallattól, amit megérzek az erkélyre kilépve, de nincs kedvem visszamenni. Megtámaszkodom a korláton, és az Égre nézek. A mindig Csillagokkal teli égbolt ezúttal borús. Szürke felhők sereglenek fölém. Az időjárás borús-felhős, a hangulat viszont vidám.

Teljesen elmerülök a látványban, de amikor egy újabb széláramlat cédrusos illatot hoz magával, azonnal visszatérek a földre. Illetve csak majdnem. Inkább egy felhőre érkezem. Ez az illat. Ezt az aromát bármikor megismerem. Szusszantok egy egészen aprót, önkéntelenül mosolyodok el, ahogy egyre határozottabban érzem a bőrömhöz simulni az aromafelleget. Végre Ő is megérkezett. A szívem boldogsággal telik meg, heves dübörgésbe kezd a mellkasomban. Két gyengéd kéz simul a vállaimra, majd egy gondolattal később egy mélybordó színű bársonyanyag kerül rá. A gyengéd kezek lassan végigsimítanak a karjaimon, beleremegek az érzésbe, majd újra a vállaimra fognak.

- Meg fogsz fázni – súgja fülembe az illatfelhő tulajdonosa, mellkasa a hátamhoz ér.

- Most már nem – felelem halkan, lassan megfordulok a gyengéd kezek alatt.

A tekintetünk oly’ sok idő után ismét találkozik, azonnal elveszünk egymás mélységeiben. A szívverésem lassan csillapodik, és a levegővétel is könnyedebbé válik. Sikerül elszakítanom róla a pillantásomat, és megcsodálhatom rég látott alakját.

A bársonyzakó alatt egy fekete ing bújik meg, finoman feszül a mellkasán, ahogyan a fényes bőrnadrág is érzéki vonalat ad lábainak. Furcsa nem magasszárú sportcipőben látni, de ez a csattal díszített és bársonnyal borított félcipő is jól áll a lábán. Egyszerűen tökéletes. A lélegzetem is eláll Tőle. De nem csak én nézek végig JongHyunon, ő sem bírja megállni, hogy ne mérje fel a terepet. Akkor rajta! Leveszem a vállaimról a zakóját, jobb kezemet magam mellé engedem a kabáttal, a hátammal a korlátnak dőlök – ami meglehetősen hideg, de próbálom leplezni egy mosollyal a fintoromat -, a bal karommal pedig szintén megtámaszkodom. Biztos, ami ziher! Nem szeretnék összeesni a lábai előtt, elvégre most én lennék az, aki meg akarja Őt hódítani.

- Szia – szólalok meg kisvártatva -, ideértél? – fogaim közé szorítom kissé alsó ajkamat.

- S-sung-ah – motyogja, nyel egy nagyobbat.

- Igen? – kajánul mosolyogva kérdezem.

- Nem... khm... nem találom a szavakat – egy pillanatra elpirul, majd zavarában inkább elmosolyodik.

Édes ez a félmosoly, amivel leplezi a pironkodását. Azt hiszem, sikerrel járt Minnie akciója, vagy minek nevezzem ezt az egészet. Megkönnyebbülten mosolygok JongHyunra, úgy látszik, hogy ismét én aggódtam túl a dolgokat, ahogy minden esetben.

Közelebb lép hozzám, újra elmélyíti a pillantását, a Lelkemig lát. Finoman kihúzza a kezemből a zakóját, és a székre dobja. Bal kezét a derekamra csúsztatja, elhúz a korláttól, jobb kezét az arcomra simítja, és gyengéden megcirógatja a bőrömet.

Az érintése meleg és puha. Épp olyan, mint amilyenre emlékeztem. Meleg. Puha. Bársonyos. Felsóhajtok. Óvatosan végigsimítok a karjain, majd a nyakában összefonom a karjaimat. A mellkasunk összeér, érezzük egymás szívdobogását. Egyetlen szót sem szólunk a másikhoz, de most nem is kell. Szükségtelen. Amit tudnunk kell, azt a másik tekintetéből kiolvassuk. Hiányoztál.

- Noona? Hyung? – kiált felénk az én drága kisöcsém – Be tudnátok jönni?

- Máris, Bummie – reagálok, de még mindig JongHyunba kapaszkodva – Azt hiszem, hogy ezt most félbe kell hagynunk.

- Úgy tűnik... – felsóhajt.

Egy egészen apró csókkal illeti ajkamat, majd lefejtjük egymásról a karjainkat. Végigsimítok az arcélén, beleremegek az érintésembe, egy félmosolyt kapok válaszul, végül elsőként lépek be a lakásba. Néhány pillanattal később JongHyun is utánam jön; időközben KiBum mindenki kezébe nyomott egy pohár pezsgőt, így én is és JongHyun is kap egyet.

Imádott Öcsém mellé állok, és átkarolom a derekát, másik oldalára MinYoungot kéri fel, aki szintén a derekára teszi a kezét. Eme pompás hölgykoszorúban mond köszönetet az összegyűlteknek, tesz említést az egyetemi napokról, és kér elnézést az esetleges hisztijeiért. A beszéd végén nyom egy puszit Minnie arcára, majd én is kapok egy nagyobbat, végül megemeli a poharát. Egyszerre mozdítjuk a sajátjainkat, és koccintunk KiBumra.

A beszéd után KiBum útjára engedi MinYoungot, velem viszont nem ilyen kegyes. Koccintanom kell minden csoporttárssal és baráttal. Elvegyülünk a nyüzsgő tömegben. Afféle véres kardként hordoz végig a lakásban, és mindenkinek egyesével bemutat, hogy bizony én volnék az a valaki, akiről már mindenki rengeteget hallott. Egy kicsit kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, de ez most KiBum estéje, nekem pedig szót kell fogadnom. Mindenkivel hosszas beszélgetésbe elegyedek, de nem bírom megállni, hogy legalább a szememmel ne kutassak JongHyun után.

Amitől az elejétől kezdve rettegtem, az most bekövetkezni látszik. Fiatal fruskák rajongják körbe. Szám szerint három egész fiatal hölgy zsongja körül, és ebből a szögből nézve eléggé élvezi is a figyelmet, amivel épp kitüntetik. Hasonló arckifejezéseket ejt a lányok irányába, mint amikor Byullal ücsörögtek a kávézóban. Egy furcsa érzés kerít a hatalmába, a poharamra markolok, a látásom kicsit elhomályosul.

Nem akarom elhinni, hogy megint tévedtem! Nem lehetek ekkora idióta!!! Nem lehet, hogy megint hülyét csináltam magamból! Képes vagyok komplett idiótát csinálni magamból egy kölyök miatt!!! Nyelek egy nagyot, magamba fojtom a könnyeimet, végül erőt veszek magamon, és elindulok a fruskakollekcióval körbeölelt kísérőmhöz.

- Remélem, hogy jól telik az este és jól szórakoztok! – kissé gúnyos hangon szólalok meg egy kényszeredett mosollyal egybekötve.

- Igen, pompás a hangulat – nyögi be a jobb oldali hölgyike.

- Minden tökéletes, köszönjük! – feleli a baloldali, miközben végigsimít JongHyun felkarján, a poharamra szorítok újfent.

- Ezt örömmel hallom! – idegesen törnek fel belőlem a hangok, de még próbálok mosolyogni – További szép estét! – bólintok egyet.

Dühödten fordítok hátat mindannyiuknak, és egyenesen az erkélyre megyek, hogy alaposan kitomboljam magam. A legszívesebben a képébe öntöttem volna a pezsgőt, a poharat meg szilánkosra törném. Egyre erősebben markolom a kristályt, már csak azt nem tudom, hogy kire vagyok igazán mérges. Csak magamat hibáztathatom megint! Csakis! Az eget próbálom segítségül hívni, hogy csillapíthassam a haragomat. De nem sikerül. Képtelen vagyok megnyugodni.

- Sung-ah? – hallom meg JongHyun hangját a hátam mögött, lenyelem a haragomat, és megfordulok.

- Igen? Hozhatok valamit esetleg? Elfogyott a pezsgő? Mit tehetek a kedves vendégért? – gúny és irónia árad belőlem egy zsák csalódottsággal együtt.

- Elárulod, hogy mi történt? – közelebb lépdel.

- Miért? Történt valami? – továbbra is iróniával teli a hangom.

- Én is ezt szeretném tudni – a hangja még mindig lágy, ugyanakkor aggodalommal telt.

- Miért csinálod ezt velem? – elszáll belőlem a harag, ahogy JongHyun szemébe nézek, a mondat végére megremeg a hangom.

- Mire gondolsz? – a vállaimra simítja a kezeit – Mit tettem vagy mit nem tettem?

- Azt mondtad, hogy nem tudnál bántani – hebegem -, de most mégis úgy érzem, hogy bántasz. Nagyon.

- Sung-ah, kérlek, áruld el, hogy mi történt! – a vállaimra szorít – Ha nem mondod el, akkor nem tudok válaszolni a kérdésedre.

- Miért játszadozol velem? – elcsuklik a hangom.

- Én nem~

- Nem akarom hallani, JongHyun – felsóhajtok – Az első nálunk töltött éjszakán megcsókoltál – próbálok nem remegősen magyarázni, de nagyon nehéz minden szavam -, másnap jól elszórakoztál a kolléganőmmel, ráadásul haza is kísérted őt aznap délután. Még azon az este újra megtaláltál – kibuggyannak az első könnyeim -, aztán elém jössz a következő este, de megint történik valami, ami ellened szól.

- Sung-ah~

- Kérlek – kezeire fogok, és elveszem a vállaimról őket – hallgass végig! – bólint – Egy egész délután győzködsz, hogy semmi nem történt, amit el is hiszek, úgy ahogy. Aztán szépen lassan leveszel a lábamról, és magadba bolondítasz apránként, elhitetsz velem dolgokat, de végül mindig oda lyukadunk ki, hogy neked ez az egész egy jó játék – visszafordíthatatlanul potyognak a könnyeim -, voltam már elégszer játék. Nem akarok újra az lenni, JongHyun... többé már nem.

Az utolsó mondatomra JongHyun szemei is könnybe lábadnak. Egyetlen szó vagy hang nélkül hallgat végig, ellép tőlem, vesz egy nagy levegőt, és hátat fordít nekem. Válasz nélkül megy vissza a lakásba a többi vendég közé. A fájdalomtól a földre rogyok, nem bírom visszatartani a könnyeimet, halk zokogásban török ki.

Arcomat a tenyereimbe temetem, és oda fojtom minden hangomat. Fáj. Iszonyatosan éget a kín odabent. Megint becsaptak! Megint elárultak! Nem akarok többet senkiben sem megbízni! Soha többé! Nem akarok társat! Nem akarom a szerelmet sem! A szerelem egy ember számára csak hazugság...

- UNNIE???

- ...

- Mi történt, Unnie? – elveszi a kezeimet az arcomról.

- Vége. Minnie. Vége – zokogom a válaszomat – Vége.

- De mondd már el, hogy mi történt köztetek!!! Miért rohant el JongHyun?

- T-tessék? – MinYoungra nézek.

- Jól hallottad! Egyetlen szó nélkül, könnyes szemekkel ment el. Mi történt?

Elment. Ezek szerint mégis nekem lett igazam. Mégis csak játék voltam. Az égre nézek. A szürke felhők elsötétülnek, egyetlen pillanat alatt ered el az eső, és szakad le szinte az ég. Zuhog. Épp úgy, ahogyan a könnyeim folynak végig az arcomon. MinYoung megfogja az alkarjaimat, és felsegít végre a földről. Mélyen a szemembe néz. Azzal a tekintettel...

- Mit mondtál neki, Unnie?

- Csak az igazat – motyogom.

- Miféle igazat? – összeráncolja a homlokát – SungYeon! Ugye nem azt akarod mondani, hogy azt mondtad JongHyunnak, hogy csak szórakozik veled?!?!

- ...

- UNNIE?!?! NEM MONDHATOD KOMOLYAN! – a karjaimra szorít.

- Mi történt, Noona?

- SungYeon összeveszett JongHyunnal!

- Noona! Ugye ez az egész csak egy vicc?

- Nem – motyogom.

- SungYeon! – KiBum dühödten megragadja a csuklómat, és a székbe tol, a tekintete villámokat szór rám – Te tényleg nem veszed észre, IGAZ?! Nem veszed észre? De lehet, hogy csak nem akarod észrevenni! Annyira megkeseredtél, hogy képtelen vagy észrevenni, IGAZ?! – rám kiált – IGAZ, SUNGYEON?!?!

- MIT BUMMIE?! MIT VEGYEK ÉSZRE? AZT, HOGY KIHASZNÁL EGY KÖLYÖK?

- SUNG-AH! Fejezd be a baromságaidat! Egy kicsit kezd már sok lenni! – felsóhajt – De ha te nem veszed észre, akkor majd én észrevetetem veled! Felvilágosítalak! – leguggol elém, megfogja a kezeimet.

- Miről? – dadogom, KiBum tekintete teljesen megrémiszt.

- Amikor elkísértünk a kávézóba, és Byul odajött hozzánk, nem Hyung volt, aki felajánlotta, hogy hazakíséri, egy. Kettő! Én is elkísértem, és semmi nem történt köztük, épp ellenkezőleg. Én sétáltam középen, Hyung a közelében sem akart lenni annak a cafkának! Három. Az egész kávézóban töltött idő alatt egyfolytában csak rólad kérdezett, Sung-ah! – lágyulnak a vonásai az Öcsémnek – Amikor zokogva hazajöttél az egyik éjjel, felhívtam Hyungot, és mindent elmondott. Fogalma sem volt róla, hogy így fog reagálni az a némber! Őt is sokként érte az egész, és az éjszakát is álmatlanul töltötte. Mert nem tudta neked megmagyarázni, és aggódott, hogy emiatt minden bizalmadat elveszítette.

- T-tényleg?

- Vedd már észre, Unnie – MinYoung is higgadtabb hangnemre vált.

- Ráadásul TaeMin volt az, aki Hyung karjaiba lökött – elvigyorodik az Öcsém -, mert már ő sem bírta nézni a szerencsétlenkedéseiteket.

- Unnie – MinYoung is leguggol -, ez már rég nem játék. Komoly érzelmek vannak a háttérben, Unnie. Ha tényleg csak szórakozni akarna veled, akkor már rég feladta volna az egész küzdelmet.

- Minnie... – suttogom magam elé.

- Csak gondold végig, Unnie. Szerinted, ha csak hülyített volna, akkor eddig elmegy? Az első pillanatban meghátrál, és nem küzd tovább. Nem akarna meghódítani. Csak gondold végig az egészet, Unnie.

Hogyénmekkoraegyidiótavagyok!!! Elengedem KiBum kezeit, és felkelek a székről. Letörlöm a könnyeimet, magamhoz ölelem MinYoungot, megköszönöm a verbális felpofozást, majd KiBumot rántom magamhoz. Neki is elrebegek egy gyors imát. Hálával és köszönettel tartozom mindkettejüknek. A könnyeim még mindig potyognak, de most már nem a fájdalomtól. Kérdőn néznek rám.

         - Most. Nekem most mennem kell! Mennem kell...