20. fejezet - ...annak kell lennie...

A vizsgaidőszak két hete észrevétlenül elrepült a fejem felett. Csak annyit érzékeltem, hogy pörögnek egymás után a napok, és szinte állandóan a kávézóban vagyok, KiBum pedig az egyetem könyvtárában... még a vasárnapokat is ott töltötte. Én azokon a napokon ágyban maradtam. Szinte ki sem keltem egész nap. Ameddig tudtam, addig aludtam; KiBum lábujjhegyen közlekedett reggelente, nehogy felébresszen. Alkalomadtán kimásztam az ágyból, hogy legalább egy pohár vizet igyak, de semmi többet nem tettem. Még enni sem akartam, csak pihenni.

JongHyun kabátja minden éjszaka mellettem volt, a parfümje még a párnámba is beleivódott. Nem akartam lecserélni az ágyneműmet. Az egész szoba Vele volt tele... mindenhol Őt éreztem, és eszem ágában sem volt ezen változtatni. Legalább egy kicsit enyhített a hiányán az, hogy az illata ott volt körülöttem.

Persze... hm. Persze azért gondoskodott arról is, hogy még véletlenül se feledkezzem meg Róla a két hétben. Minden reggel és minden áldott este küldött egy üzenetet. Minden alkalommal ugyanaz volt benne. Reggelente a „Legyen szép napod” üdvözölt, elalváskor pedig az „Álmodd a legszebbeket ma is” mondattal köszönt el tőlem. Semmi különös nem volt egyik mondatban sem, nekem mégis varázslatos volt az a néhány szó. Különlegessé tette a feladója. JongHyunhoz hasonlóan én is ugyanazt pötyögtem be mindkét válaszkor; csak három szó volt az egész, de remélem, hogy ugyanolyan különleges volt a számára is. „Köszönöm, neked is...”

Viszont az üzenetek ellenére egy kicsit mégis elbizonytalanodtam. Nem hívtam, és ő sem hívott fel... bár nem mintha erre nagyon időnk lett volna. Gondolom, mindketten a tanulásra hivatkozva nem kerestük a másikat. Én azért, hogy ne zavarjam közben, Ő pedig azért, mert lefoglalja az ideje nagy részét. Remélem, hogy tényleg csak a tanulás van a dologban, és nem valamilyen harmadik. Nem lehet, hogy ugyanabba a hibába estem. Nem lehet! Nem lehet, hiszen JongHyun más... és más is! Az orrom előtt vannak az erre utaló jelek! Igaz? Ő más... annak kell lennie...

A rikoltozó ébresztőm hangja szakít ki az egyre kétségbeesettebb merengésemből. Ezúttal örülök neki, hogy felébreszt. Viszont ma nem kell dolgoznom a kávézóba, és a vizsgaidőszaknak is vége. Eltelt az a két hét, és még pár nap levezetőként. A bulira hivatkozva szabadnapot kértem magamnak is és MinYoungnak is. Szerencsére nem kellett sokáig győzködnöm Kang főnököt egyik esetben sem. Meg tudta oldani mindkettőnk helyettesítését a mai napra, így lehet egy hosszú és tartalmas hétvégém a családommal.

Végre KiBummal is több szót válthatok a mai reggeltől kezdve, mert az elmúlt napokban semmit sem kommunikáltunk. Csak köszöntünk jóformán. Tegnap este hullafáradtan estünk mindketten haza, illetve KiBum előbb itthon volt; egyedül csak fedetlen hátát láttam, amikor benéztem hozzá az éjszaka, és édesen szendergett. Hihetetlenül kimerült lehet. Szegénykém! Csak egy cetlit találtam az asztalon még az éjjeli kotorászásom során, hogy sikerültek a vizsgái. Megérte az állandó tanulás, még ha olykor az éjszakába is nyúlt. De ma mindent megünnepelünk. Megünnepeljük az én édes kisöcsémet... és a csoporttársát is.

Bár eredetileg a buli KiBumnak lett szervezve, nem csak ő az egyetlen, akit ünnepelni szeretnék a mai este. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban. Ma végre újra láthatom a mélybarna szempárt és a tulajdonosát. Majdnem elfelejtettem már azt a tekintetet. Dehogyfelejtettemel! Azokat a drágaköveket, ha akarnám, se tudnám kiverni a fejemből többé. Felejthetetlen szempár.

Kimászok végre az ágyból, megszabadulok a hálóingemtől, és magamra kapok valami kényelmes göncöt. Kifésülöm a hajamat, estére muszáj leszek kezdeni valamit vele, mert így nem állhatok KiBum csoporttársai elé. Talán Minnie tud rajtam segíteni. Egy csattal rögzítem a fejem tetején a rakoncátlan fürtjeimet, még egyszer magamhoz ölelem a farmerkabátot, és a szék háttámlájára terítem. Ma visszakerül jogos tulajdonosához, és a mai estétől kezdve ismét egyedül kell végigaludnom az éjszakákat. A kezdeti mosolyom lefagy az arcomról, ahogy megpróbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz és az érzéshez. Nem akarom... nem szeretném. Az illatot szeretném. Vagy a tulajdonosát. Azt, hogy ne csak az álmaimban bújjak hozzá, ahogy minden éjjel tettem. A valóságban is a karjaiba akarok menekülni minden elől. Ahol biztonságban vagyok.

Előcsoszogok végre a szobából, és egyenesen a konyhába ballagok. Kicsit félkómás állapotban készítem el a reggeli koffeinadagomat, Bummie még úgy látszik, hogy az igazak álmát aludja. Jól teszi! A lehető leghalkabban keverem el a cukrot a fekete löttyel és a tejjel, aztán vonulok az erkélyre. A kényelmes székembe kuporodok, nagyot szusszantok az érkezés pillanatában. Míg elkortyolom a kávét, addig legalább tudok valami helyhezközeli tervet összeállítani a fejemben.

MinYoung felajánlotta, hogy segít majd a szervezés és díszítés részében, az én reszortom a kaja, KiBumnak pedig csak a vendégekről kellett gondoskodnia. Remélem, hogy mindennel időben elkészülünk estére.

- No-ona...? – álmos-nyöszörgős hangon szólal meg az én drága Kisöcsém.

- Itt vagyok, Bummie.

- Jó reggelt, Noona! – nagyot nyújtózik, ahogy kilép az ajtón.

- Neked is Bummie – elmosolyodom – Kipihented magad, Édesem?

- Tudtam volna még aludni... – fáradt és elgyötört mosolyra húzza a száját.

- Akkor miért is nem alszol még? – pillázok rá nagy szemekkel.

- Mert veled akarok lenni egy kicsit, mielőtt belevágunk a nagy hacacáréba.

- Azmás! – felnevetek.

Gyorsan lehörpintem a maradék kávét, felkelek a székről, és visszamegyek a lakásba. Ahogy elhaladok KiBum mellett, finoman végigsimítok az arcélén, egy boldog sóhajtással válaszol az érintésemre.

- Gyere, Bummie – megállok a lakás közepén, a bögrémet leteszem az asztalra -, majd itt bent megölelgetek.

- Rohanok! – kacagással egybekötve válaszol.

A fáradtságát leszámítva, tényleg futva érkezik hozzám, kitárt karokkal fogadom imádott Öcsémet. A nyakamba ugrik, én szorosan átfonom a derekát, és erősen magamhoz ölelem. KiBum nagyokat szuszog a nyakamba, orrát folyamatosan dörzsöli az arcélemhez vagy épp a vállamhoz, épp úgy, ahogy a kismacskáknak szokás. Mosolyogva simítok végig a hátán, és ismétlem meg a mozdulataimat. Az én hűséges kismacskám kényeztetésre és szeretgetésre vágyik, amit én készséggel meg is adok neki. Megérdemli.

Újra és újra végigvezetem a tenyeremet a hátán, puszilgatom és szeretgetem, ahogy csak tudom és képes vagyok rá. Az én Kisöcsém. Az én imádnivaló Kisöcsém. Felnőtt. Talán. Nem. Még nem nőtt fel. Csak érettebb lett. Egy kicsit csak.

Nagyon hiányzott már ez a gyermeki ölelés, hogy végre magamhoz szorítsam KiBumot; hogy csak egy ártatlan és gondtalan kisfiú lehessen. Bár be kell vallanom, egy másik ölelés talán egy kicsit jobban hiányzik. Az, ahol én is egy gondtalan kisgyermek lehetek. Egy kislány, akit mindentől megvédenek. Halkan felsóhajtok a gondolatomtól.

- Nos? – lazítok az ölelésemen, és picit eltolom magamtól KiBumot – Mikorra is jönnek pontosan a vendégek?

- Kora estére hívtam meg őket.

- Szuper. Akkor bőven van időm elkészíteni a kaját a bulira – elmosolyodom.

- De ugye nem baj, hogy lányokat is hívtam? – félve kérdezi.

- Már miért lenne baj? – szempillarebegtetve pislogok én is KiBumra – A te bulid, azt hívsz meg, akit szeretnél. Akikkel ünnepelni szeretnél – megpuszilom az arcát – Én vagyok a legboldogabb, hogy nem csak ketten leszünk lányok Minnie-vel.

- Tulajdonképpen csak egy bizonyos lány lenne, akinek mindenképp szóval...

- Micsoda? Milyen lány, Bummie? Kire gondolsz?

- Amikor az egyetem könyvtárában tanultunk Hyunggal, akkor az egyik alkalommal csatlakozott hozzánk egy lány meg a barátnője, mert nem tudtak máshova leülni – egy pillanatra megáll bennem az ütő az Öcsém szavaitól, nagyot nyelek.

- Igen? – próbálok önfeledten örülni, de nem nagyon megy.

- Szóval az egyik lány nagyon aranyos, és hát... szóval nagyon – felsóhajt, engem még tovább emészt a félelmem odabent, végül folytatja – szóval nagyon aranyos lány, és nagyon megtetszett nekem.

- Értem – egy kicsit megkönnyebbülök.

Soha nem láttam még ilyen zavarban az Öcsémet, nekem mindig ő tűnt a magabiztosabbnak kettőnk közül. De ezek szerint mégis van valaki a Világban, aki még őt is zavarba ejti, és képes össze is zavarni a gondolatait. Meglehetősen. Kíváncsi vagyok erre a lányra.

- Meghívtad ezt a lányt is a bulira? – kérdezem mosolyogva.

- Igen, és el is fogadta, és a barátnője is elkíséri őt.

- Örülök neki – annak igen, hogy a lány elfogadta a meghívását, viszont annak már kevésbé, hogy a másik is itt lesz.

- Akkor jó. Megnyugodtam. Tudod már, hogy mit veszel fel, Noona?

- Gondolom, egy farmert meg egy kicsit giccsesebb felsőt. Miért?

- Na, azt már nem, Noona! – erőteljesebben válaszol, szikrákat szórnak rám a szemei – A legkevesebb az, hogy azt a vörös ruhát veszed fel, amit vettem neked!

- Felejtsd el! Soha nem veszel rá, hogy én abba a göncbe még egyszer belebújjak!

- Már pedig vagy azt veszed fel, vagy hisztizni fogok egész nap, és még akkor sem fogom abbahagyni, amikor itt lesznek a vendégek!

- KiBum!

- Nem, Noona... azt a ruhát kell felvenned este.

- Bummie, kérlek... hadd ne kelljen éppen azt a darabot magamra cibálni – esdeklő szemekkel nézek KiBumra, hátha megenyhül a szíve.

- De abban olyan csinos vagy, Noona – átkarolja a derekamat -, sőt! Nem is csinos, hanem lélegzetelállítóan szexis vagy, Noona!

- Ne kezd el, Bummie – továbbra is könyörögve nézek rá, de nem sikerül meghatnom.

- Hyung is jön. Tudod? – kaján vigyorra húzza a száját.

- Épp azért nem akarom azt felvenni – teljesen elvörösödöm, amikor bevallom az okot a miértemre.

Egyetlen beszélgetés alatt sokkol legalább három dolog. Az első a ruha, amit KiBum vett nekem. Miért épp azt akarja, hogy felvegyem? Miért nem lehet egy egyszerű farmer-felső kombó a mai viseletem is? Aztán még ott vannak a lányok is. Kiváltképp az az egy, aki az Öcsém meghívására jön... illetve a barátnője. Fiatalok. Csinosak. Vonzók. Egytől egyig. Ennek tetejében még ugye itt lesz JongHyun is. Lehengerlő külsővel, mint mindig. Biztos vagyok benne, hogy a fél lánytársaság – ha nem az egész – majd JongHyunon fog lógni, nekem pedig ezt végig kell néznem. Ajh... inkább nem is gondolok bele jobban a dolgokba. Szinte máris fáj legbelül.

- Noona...? – a vállamra szorít az édes Kisöcsém.

- I-itt vagyok. Csak elgondolkoztam.

- Miről?

- Nem érdekes. A legjobb lesz, ha nekiállok a készülődésnek.

- Biztos, hogy minden rendben? Hirtelen olyan szomorú lettél. Még a szemeid is szomorúak.

- Persze, minden oké, Bummie – mosolyt erőltetek magamra -, de tényleg kezdjük el, mert a végén nem leszünk kész, mire ideérnek a vendégek.

- Jól van, Noona – megpuszilja az arcomat, és elengedi a derekamat.

Kicsit összekaparom magam lelkileg, előkotrom a takarítószereket, és nekiesek a lakásnak. KiBum természetesen a kérésem nélkül segít a sikálásban, együtt pedig alig több mint két óra alatt fényűző palotát varázsolunk az otthonunkból. Elégedetten sóhajtozunk mindketten, ahogy felmérjük a terepet. Szó, ami szó, kitettünk magunkért rendesen. Picit átrendeztük a bútorokat is, hogy azért legyen némi hely, ha esetleg valaki táncolni szeretne, de azért a kanapéra is le tudjanak ülni a vendégek. Olyan hatalmas sereg úgy sem lesz.

Szusszantunk még egy utolsót, épp abban a másodpercben szólal meg az ajtócsengő. KiBum felmarkolja a takarítószereket, én pedig a kézmosás után az ajtóhoz megyek, hogy beengedjem a vendégeinket. Talán tudom is, hogy ki ácsorog odakint, elvégre előbbre ígérte magát a többi meghívottnál. Mosolyogva nyitom ki az ajtót, és pontosan egy olyan mosollyal találom magam szemben, mint amivel én is ajtót nyitottam.

- Szia, Unnie!

- Szia, Minnie-m!

- Remélem, hogy nem jöttünk túl korán.

- Jöttetek?

- Igen – biccent egy aprót, és oldalaz egyet -, TaeMin is itt van. Remélem, hogy nem gond.

- Oh, szia, TaeMin! – köszöntöm, amikor előbukkan az ajtófélfa mögül – Épp ellenkezőleg!

- Szép napot, SungYeon! – üdvözöl.

- Gyertek be!

- Köszönjük, Unnie!

Imádott hugicám széles mosollyal az arcán lép be a lakásba, TaeMin szorosan követi őt, és lassanként beljebb merészkednek mindketten, miután levették a cipőiket. Mosolyogva sétálok utánuk, a nappaliban cövekelnek le.

KiBum azonnal MinYoung nyakába ugrik, szorosan megölelgeti és megszeretgeti a húgomat, majd a mindig szédítő külsejű kísérőjét is illően üdvözli. TaeMin picit még feszélyezve érzi magát nálunk, persze ez érthető, hiszen most van itt másodszorra. Minnie viszont annál felszabadultabb, neki ez a lakás már-már olyan, mintha a második otthona lenne; igaz, hogy az utóbbi időben elég keveset vendégeskedett nálunk.

- Miben tudunk segíteni, Unnie? – vigyorogva kérdezi.

- A lakást puccba vertük Bummie-val, szóval már csak a díszítés hiányzik, én meg nekiesek az ennivalónak.

- Oké. De ha kell segítség, akkor szólj, Unnie!

- Megleszek. Ha meg nem bírom, akkor azonnal sikítok – elnevetem magam.

- Oh, mellesleg, Minnie – KiBum a húgom arcához hajol, miközben engem méricskél –, a mi imádott nővérkénk nem hajlandó kicsinosítani magát estére – rám nyújtja a nyelvét, sikerült beárulnia a húgomnál, akinek azonnal eltűnik a mosoly az arcáról, és máris haragosan pislog rám.

- Ugye most csak viccelsz, Key?

- Nem, Minnie, nem viccel! Egy olyan ruhába akar beletuszkolni, amiből ki van mindenem! Erre pedig te sem tudsz rávenni! – összekulcsolom a mellkasom előtt a karjaimat.

- Mi a baj azzal a ruhával? – kérdőn pislog rám a harmadik jelenlévő.

Ezekhármanténylegszövetkeztekellenem?!?! Komolyan mondom, nem tudom mire vélni ezt az egész helyzetet. Van elég bajom a bulival kapcsolatban, hamarosan találkozom Vele is – amire még nem igazán tudtam lelkiekben felkészülni-, akit egyébként fiatalabbnál fiatalabb fruskák fognak körbevenni. Az elmúlt két hétben pedig MinHonál is voltam... Újabb sebeket szaggattam fel a két találkozás alkalmával, és még nem tettem túl magam a beszélgetésünkön.

MinHo szerint ezek teljesen normális reakciók még mindig, viszont szerinte nagyon jól haladok, mivel legalább beszélek a gondjaimról. De a továbbiakban is szükség van a terápiára... és erről a lényeges dologról is csak KiBum és MinYoung tud. Nem is szeretném, hogy ez valaha is eljusson az Ő fülébe, elég Neki a hegeimet látni olykor.

...és mindezeknek a tetejében itt van ez a cselszövő banda! A banda, aminek a tagjai azon mesterkednek szüntelenül, hogy nekem pasit szerezzenek. De nem is akármilyen pasit! Nem egy egyszerű pasit választottak társamul. Egy frászt! A legtökéletesebb Csillagot a világon. Félve nézek végig a három sötétbarna szempár tulajdonosán, nem tudom eldönteni hirtelen, hogy melyikük tekintete a szigorúbb... talán MinYoung pillantása a leggyilkosabb.

- Szóval? Mi a baj azzal a ruhával? – ismétli meg a korábbi kérdését TaeMin.

- Öhm – nyelek egy nagyot, és lesütöm a szemeimet.

- Semmi baj nincs vele, TaeMin-ah! Egyszerűen csak nem akarja felvenni ez a nőszemély!

- Muszáj most erről beszélnünk?

- Igen, Unnie, muszáj! Miért nem akarod felvenni?

- Mert kényelmetlenül érzem benne magam – mormolom az orrom alatt, mint egy sértődött kisgyerek, aki nem kapta meg a csokiját ebéd után.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy abban a ruhában legalább NŐ vagy, Sung-ah – lágy mosolyra húzza a száját – Nem is akármilyen!

- Bummie...

- Nagyon szeretném látni azt a ruhát, Unnie. Nem kell felvenned, csak mutasd meg, kérlek.

- Jó! Kihozom, de ennyivel le is zárjuk ezt a témát!

Duzzogva indulok a szobámba, és megkeresem azt a göncöt. A szekrény alján bujkál, és még az árcédula is rajta van. Pontosan ugyanúgy a szatyorban hever, mint amikor beraktam. Felkapom a tasakot, és visszamegyek a cselszövőkhöz. MinYoung kezébe nyomom a szatyrot, lázasan turkálni kezd benne, majd kiveszi a selyemruhát, és elégedetten elmosolyodik.

- Na, ha már megvizsgáltad – a szatyorért nyúlok –, akkor szeretném visszavinni a szekrény mélyére.

- Gyere csak velem, Unnie! – elkapja a csuklómat, és húzni kezd a szobámba.

Lenyom az ágyra, a szatyor a földön köt ki, a ruha pedig mellettem. Leguggol velem szemben, tenyereit a térdeimre csúsztatja, és mélyen a szemembe néz. Szigorú. Utoljára akkor nézett így rám, amikor a kórházban meglátogatott a felébredésem után. Lassan elmosolyodik, a tekintete is megváltozik, a térdeimre szorít.

- JongHyun miatt nem akarod felvenni? – súgja.

- Igen...

- Miért?

- Nem tudom – megrántom a vállamat -, tudod jól, hogy nem szeretem a szoknyákat. Elég nekem a kávézóban abban lennem.

- Épp ezért kellene most ezt a ruhát viselned az este.

- Miértkellene? – pislogok nagyokat, mint pocok a lisztben.

- Azért, hogy JongHyun ne csak abban a nyamvadt egyenruhában lásson végre – újra a térdeimre fog -, hanem egy olyan darabban, amiben lélegzetelállító vagy.

- Ott lesznek majd a fruskák, akik körüllebzselik, ő pedig élvezheti a figyelmet. Nem hinném, hogy egy vacak rongy bármit is változtatna.

- Sung-ah! – megemeli a hangját – Ezt most rögtön fejezd be! Számtalanszor bebizonyította neked, hogy komolyan érdekled őt, és nem a kis fruskák után teper, hanem téged akar meghódítani – elmosolyodik a mondat végén.

- Igen, ez igaz, de amikor végre hinni kezdtem volna neki – mélyet sóhajtok -, akkor mindig történt valami olyan, ami megingatott.

- Igen, tudom, Unnie! De te nem is adtál neki lehetőséget, hogy megvédje magát. Most utoljára próbálj meg bízni valakiben, Unnie. Bízz JongHyunban! Hidd el, hogy akar téged, Unnie! Téged!

- Utoljára... – motyogom.

Veszek még egy nagy levegőt, és magamhoz ölelem a kishúgomat. Belebújok a nyakába, MinYoung viszonozza az ölelésemet, és átkarolja a derekamat. Megsimogatja a hátamat, megpuszilgat és megszeretget, ahogyan én is őt. Kicsit még öleljük egymást, még szükségem van egy kis támogatásra, még egy kicsit bizonytalan vagyok a dolgokban.

Lassan elhúzódunk egymástól néhány perccel később, még egy köszönő puszit nyomok MinYoung arcára, kézen fogjuk egymást, és visszamegyünk a nappaliba. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy a két fiú egyáltalán nem fecsérelte az időt, amíg MinYoung győzködött; belekezdtek a lakás csinosítgatásába.

Minnie apró fejbiccentéssel jelez a fiúknak, miszerint sikerült rám erőltetni mindannyiuk akaratát, és azt a ruhát fogom este viselni; természetesen vigyorogva bólogatnak rám válaszul. Hurrá! Most már tényleg nem fogom megúszni.

     Hálájukat kifejezve egyszerre ölelik át, aztán elsőként KiBumtól kap egy nagy puszit, majd TaeMin is jutalmazza a cselszövő banda fejét. Érzéki csókkal forrasztja össze ajkaikat, belepirulok a látványba, de nem tudom levenni róluk a szememet. Annyira tökéletesek együtt! Még mindig épp úgy izzik köztük a levegő, mint a legelső alkalommal. Akik egymásnak lettek teremtve, azok bizony egymásnak lettek rendelve. Ők pedig pontosan így néznek ki. Miután mindannyian nekilátnak a további simításoknak a díszítés terén, addig én a konyhába bandukolok, hogy végre valamiféle harapnivaló is legyen estére... Azért mégsem csak konfettit meg lufit kellene csipegetnie a vendégeinknek.